Beteg az olasz futball - derült ki a BL-ben

Amikor Nemanja Vidics fejese nyomán a labda már a 4. percben az Internazionale kapujába vágódott, a fél kocsma felpattant, és fülig érő szájjal, pacsizva, ölelkezve ünnepelte a Manchester United vezető gólját.

A jelenetben persze nem lett volna semmi meglepő, ha az angol iparváros valamelyik hangulatos pubjában játszódik le, a történet azonban olasz földön esett meg. Nem túlzás kijelenteni, a színültig telt udinei bárban legalább annyian szorítottak a scudettót évről évre begyűjtő Inter bukásáért, mint amennyien a honfitárs milánói klub sikeréért izgultak.

„Tudom, most szerte Olaszországban sokan örömünnepet ülnek, őket azonban el kell keserítenem: immár biztos, hogy megnyerjük a bajnokságot!" – utalt a csapatát (és személyét) övező itáliai ellenszenvre José Mourinho, a fekete-kékek vezetőedzője, akinek sokat hangoztatott zsenialitása Manchesterben az ősi vetélytárs Sir Alex Ferguson együttese ellen kevésnek bizonyult. Nagyon kevésnek: az Inter 2–0-ra kikapott, ráadásul a két mérkőzés alatt egyszer sem tudta bevenni Edwin van der Sar kapuját (az első találkozó gól nélkül zárult).

„Special Zero" – harsogta másnapi címlapján öles betűkkel a Tuttosport, hosszasan gúnyolódva a máskor „Special One"-nak becézett Mourinhón, akivel „...semmit sem javult az Inter: ugyanúgy kiesett a nyolcaddöntőben."

A nyelvüket a portugál mester bukásán köszörülő szerkesztőkben minden bizonnyal jókora keserűség is munkált, hisz a köztudottan a Juventushoz húzó torinói napilap előzőleg kénytelen volt a piemonti város büszkeségének BL-búcsújáról is beszámolni (a fehér-feketék a londoni 0–1 után a házigazdaként elért 2–2-vel buktak el a Chelsea-vel szemben).

És aztán a napok, hetek óta rettegett eseménysor beteljesedett: a Juve és az Internazionale mellett a Roma is alulmaradt angol ellenfelével szemben. Luciano Spalletti együttese ugyan otthon 1–0-ra visszavágott az Arsenalnak, azonban a hosszabbítást követő, elhúzódó tizenegyesek során a „századik" rúgásnál elvérzett.

Anglia–Olaszország 3–0.

„Átok!" – kiáltotta fájdalmasan a világba a La Gazzetta dello Sport 2009. március 12-i címlapja, a Corriere dello Sport „Keserű Európáról" írt, a mérsékelt Corriere della Sera politikai napilap pedig udvariasan elköszönt a kontinenstől: „Viszlát, Európa!" Érezni lehetett a levegőben, a kávézóban elcsípett beszélgetésekből, a sportújságot olvasók csüggedt arckifejezéséből, hogy ezúttal már képtelenség volt pusztán jajongással és hangzatos jelszavakkal átlépni a problémán: az olasz futball hanyatlása csak jelentős felfogásbeli vagy szakmai változtatásokkal állítható meg – szólt a konklúzió.

A nagycsapatokat is magával Olaszországgal és a nemzet presztízsével azonosító állampolgárok lelkiállapotáról mindent elárult annak a fiatal Inter-rajongó lánynak a viselkedése, aki a Manchester United második gólját látva kezébe temette az arcát, és társaságát faképnél hagyva zokogva kisietett a kocsmából.

„Kinek a hibája az összezuhanás? Mit tehetünk azért, hogy még egyszer ne fordulhasson elő? Miként lehetünk újra Európa urai, de legalábbis jelentős futballhatalma?" – szegezte a meg nem nevezett felelősöknek a legégetőbb kérdéseket a Corriere dello Sport jegyzetírója, majd az önmarcangoló sorok után felvetette: „De vajon kell-e látnunk tendenciát abban, hogy tavaly csak a Roma jutott el eddig a szakaszig, most pedig, hét év után újra olasz csapat nélkül rendezik a BL-negyeddöntőt?"

Kell.

Tévedés ne essék, ezt nem az NS állította, hanem az itáliai labdarúgásban sokkal járatosabb emberek, akik nem elégedtek meg a „betegség" külső jeleinek (csökkenő nézőszám, omladozó stadionok, rendszeres szurkolói rendbontások) felsorolásával, hanem igyekeztek megtalálni a gyógyszert is a bajra.

A legkézenfekvőbb orvosság alighanem a józan önértékelésen alapuló egészséges magabiztosság, amely nem engedi meg például, hogy a „dicsőséges" Premier League képviselőivel szemben olyan látványosan megmutatkozzon Olaszország kisebbségi komplexusa, ahogyan két esztendeje. Az akkori BL-nyolcaddöntő során lejátszott hat angol–olasz mérkőzésből hármat a britek nyertek meg, kettő döntetlennel zárult, míg az itáliai fél csak egyszer diadalmaskodott. A hat meccsen szerzett mindössze három gól pedig önmagáért beszélt.

Az átfogó reformok igénye a három érintett csapat első reakcióiban még nem jelent meg, az egyéni megoldáskeresésé annál inkább. A Románál tisztában voltak az egyesület korlátaival, és azzal, hogy jelentős erősítések nélkül csak a szerencse (netán Mirko Vucsinics vagy Max Tonetto jobb büntetőrúgási technikája...) repítheti őket ennél tovább. A Juventusnál régóta „papoltak" az új igazolások szükségességéről, míg hogy az Interrel mit lehetne tenni? Mourinho tudni vélte.

„A BL-ben megtapasztaltuk, hogy bizonyos változtatások nélkül az európai siker megvalósíthatatlan – magyarázta. – Beszélni fogok Massimo Moratti elnökkel, és megmondom neki, hogy vagy venni kell néhány nagy játékost, vagy el kell kezdeni a fiatalokra építeni."

„Akármit is forralnak ki Olaszországban, a jövő alighanem csak fényesebb lehet a megtépázott jelennél. Mert az azért mégiscsak abszurd, hogy az Udinese–Zenit UEFA-kupa-mérkőzés előtt néhány órával azt mondhatjuk: itt vagyunk Udinében, az olasz labdarúgás utolsó fellegvárában" – zárta áttekintését a Nemzeti Sport szakírója.

Mi viszont az idő múlása révén abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már a 2009-es „katasztrófa" utóéletét is ismerjük. Az utolsó mohikánként talpon maradt friuli kicsapat 2–1-es összesítéssel túljutott ugyan Huszti Szabolcs gárdáján, a címvédő szentpéterváriakon, de a következő körben már nem bírt a Werder Bremennel.

A Serie A-ból tavaly is csupán egy alakulat jutott be a nyolc közé – a Fiorentinának a Bayern mutatott stoptáblát, a Milan az MU-tól kapott összesen hét gólt, hogy a csoportszakaszban elvérző Juventusról ne is beszéljünk... –, míg a jelenlegi kiírásban a Sampdoria a főtáblára sem fért fel, a túlélő trió pedig egyaránt kikapott a nyolcaddöntő hazai(!) odavágóján.

Közülük ketten (a Roma a Sahtarral szemben, a Milan pedig a Tottenham ellenében – nocsak, megint egy szigetországi rivális...) már végleg elbúcsúztak, míg az Interre kedden könnyen ugyanez várhat Münchenben a legutóbbi BL-finálé visszavágóján.

Úgy tűnik, megállapítható, hogy a tendencia folytatódik és a két évvel ezelőtti cikkben megfogalmazott vészjelzések nem elhamarkodottan hangzottak el. A 2004–2005-ös idényben meg a következőben még három-három olasz alakulat jutott el a legjobb nyolc közé, utána kettő, 2007–2008-ban csak egy, majd – mint fentebb részleteztük – már annyi sem. A tavalyi kakukktojást átugorva ugyanez a nullázás fenyeget most is. Ami pedig a kivételt, a milánói fekete-kékek 2010-es BL-diadalát illeti: egy fecske – nevezzük akár Internek, akár Mourinhónak – nem csinál nyarat...