Alázós McLaren-dupla, boxrajttal dobogón

A jócskán tengerszint felett fekvő kyalami pálya a pilóták egyik kedvence volt néhány évtizeddel ezelőtt, de 1985-ben a dél-afrikai apartheidrendszerre nehezedő nemzetközi politikai nyomás hatására kikerült a naptárból (hogy aztán az ország demokratizálódása után két idényre még visszavegyék a műsorba, mielőtt pénzügyi okokból végleg eltűnt az F1-es történelem süllyesztőjében).

A mezőny 1984-ben az idény második viadalára érkezett a fekete kontinensre. Az már előzőleg, Brazíliában látszott, hogy a McLaren az évi konstrukciója nagyon erős, az újonnan bevetett TAG Porsche-hajtómű még a többi turbómotor közül is kiemelkedett. Ez azonban nem az időmérőn derült ki, mivel ezúttal a vb-címvédő Nelson Piquet (Brabham-BMW) és az eggyel korábbi bajnok Keke Rosberg (Williams-Honda) sajátította ki az első rajtsort.

Másnap, 1984. április 7-én már a délelőtti bemelegítő tréning nem várt izgalmakkal szolgált: Piercarlo Ghinzani hatalmasat bukott a rendkívül gyors Jukskei Sweep-kanyarban, amikor elvesztette uralmát a gépe felett. Az Osella háttal a partoldalnak vágódott, amitől kettészakadt, és mivel a kocsi tele volt benzinnel, az kifolyva lángra is lobbant.

Az egyik pályabíró lélekjelenlétének köszönhetően, aki kihúzta a szinte teljesen megsemmisült égő roncsból, az olasz nagyjából sértetlenül megúszta a bukfencet, bár a jobb keze azért megszenvedte az esetet, ugyanis megégett kicsit, amikor a sofőr a kesztyűjét levéve megpróbálta kioldani az őt fogva tartó biztonsági övet. Versenyzéséről mindenesetre ezután szó sem lehetett...

A délutáni start is hozott terven felüli izgalmakat. A szezonnyitó jacarepaguai versenyt megnyerő Alain Prost – akit a McLaren-csapat az évad előtt visszacsábított a Renault-tól, amely három éven át élvezhette az 1981-ben épp a wokingiaktól átvett francia remeklését, mégis simán elengedte – nem tudott meghibáspdó négykerekűjével elindulni a felvezető körre, így a boxba szaladt, és a tartalékjárgányba átülve a mezőny után iramodott, szabálytalanul.

Szerencséje volt azonban, mert a valódi start is félbeszakadt Nigel Mansell Lotusának műszaki problémája miatt, így ő, aki előzőleg már visszahajtott a garázs elé, most szépen felállhatott a szervizút kijáratához, hogy majd a többiek után eredjen – ahogy eredetileg is kellett volna.

A második rajtkísérlet már sikeres volt, és a totál beragadó Piquet-t hátulról rögtön faképnél hagyta Mansell. Azonban mellette is elhúzott a riválisok egy része, élükön a második kockából nekivágó Rosberggel, akit az előző esztendő végén debütáló Honda-motor röpített. Vezetése azonban tiszavirág-életűnek bizonyult, mert Piquet BMW-hajtóműve a kezdeti rakoncátlankodást követően feléledt, azonnal besorolt a williamses finn mögé, és az első kör végére meg is előzte őt lóerői segítségével.

Hátrébb az élete második F1-es GP-jén induló Ayrton Senna Tolemanje a tumultusban elvesztett egy karosszériadarabot az orr-részéről, ám a brazil úgy döntött, hogy nem áll ki, anélkül folytatja a száguldást. Itt szeretnénk jelezni, hogy szegény Ghinzanit nem számítva is már öt versenyzőt megemlítettünk eddig, egytől-egyig (korábbi vagy leendő) vb-győztes nagyágyúkat, de a kyalami viadal egyik főszereplőjéről még egy szó sem esett...

Hiába, ezekben az időkben a mainál általában változatosabban alakultak a nagydíjak – nem azért, mert ne lettek volna akkoriban is mindig éppen kimagasló csapatok, de sokkal több volt a műszaki hibalehetőség és az előzés, és ezek révén a kiszámíthatatlanság (tény, hogy világbajnokokban manapság sem szűkölködünk, legfeljebb akciókban).

Rosberg később visszaesett, míg a hetvenes évek hőse, Niki Lauda fokozatosan tört előre, és a tizedik körben már másodikként haladt, hátrébb szorítva Teo Fabit. Sőt az olasz után hamarosan a jobbik brabhames, vagyis a szintén gumigondoktól sújtott Piquet pozícióját is fenyegette, de pont mikor elment volna az éllovas mellett, a brazil a 21. körben kiment kereket cserélni. A negyedik helyről kezdte a visszakapaszkodási hadműveletét, és fel is zárkózott a vezető osztrák mögé, csakhogy a 29. körben turbómotorja felmondta a szolgálatot.

Közben lementek a menetrendszerű, futam közepi boxkiállások, ám a Williamst kormányzó Jacques Laffite úgy határozott, hogy ő megspórolja ezt. Övé is lett a második hely, amíg a magát leghátulról előreküzdő Prost le nem hagyta.

A 60. körig nem változott semmi, majd Laffite elhagyta az egyik kerekét, így egy harmadik francia, a vergődő Ferrariban ülő Michele Alboretót addigra megelőző Patrick Tambay lépett fel a virtuális dobogóra. Ő sem soká maradhatott: kilenc körrel a vége előtt kocsijából kifogyott a benzin. Helyét a másik Renault-ban ülő Derek Warwick vette át – neki már nem esett baja, ám a mezőny többi részéhez hasonlóan megkapta a maga körét az élen végző két McLarentől...

A dobogó tetején tehát a pályafutása huszadik győzelmét arató 35 esztendős Lauda vehette át a díjat – de nem a győztesnek eredetileg szántat, mert a 14 ezer font értékű ezüsttrófeát nem sokkal azelőtt szégyenszemre ellopták. A szervezők jobb híján egy másik dél-afrikai rendezésű verseny legjobbjának járó emléktárggyal pótolták a hiányt...

A negyedik Riccardo Patrese (Alfa Romeo), az ötödik Andrea De Cesaris (Ligier-Renault), míg a hatodik Senna lett. Utóbbi három kört kapott, így esetében talán túlzó a felcímben említett berobbanás – de ezt a kifejezést vehetjük megelőlegezett bizalomnak is, hiszen a következő egy évtizedben elkápráztatta a világot. Az első pontszerzése után nem sokat késett a második (legközelebb, Spában ugyancsak hatodik lett), majd újabb három GP-vel később végre a dobogóra is felállhatott – későbbi kedvenc helyszínén, Monacóban. Egy évvel rá, immár egy Lotus volánjánál pedig már a pódium tetejéről pezsgőzhetett Estorilban.

Senna kultusza máig nagyon erősen él, legfőbb riválisával, Alain Prosttal viszont kicsit méltatlanul bánik az utókor. Egy négyszeres világbajnokról van ugyanis szó, akiről talán kevesen tudják, hogy további négy alkalommal lett második! Ebből egyszer úgy, hogy valójában ő szerezte a legtöbb pontot (de akkoriban még nem az összes eredmény számított bele az összesítésbe, amiből Senna jött ki jobban), míg az első két esetben csupán a legutolsó futamon bukta el a végső elsőséget.

Az egyik ilyen 1983-ban történt (Renault-val Piquet ellenében, az élről, pont Dél-Afrikában...), majd a második éppen a ma tárgyalt viadal évében, amikor minden idők legkisebb különbségével, fél ponttal maradt alul a veterán csapattárssal, a harmadszor trónra kerülő Laudával szemben. A picinyke differencia egyébként nem a kyalami sorrenden múlt, hanem azon, hogy utóbb Monacóban a legendás pilótából lett versenyigazgató, Jacky Ickx az eső miatt idő előtt leintette a futamot.

A vádak szerint a belga épp az élen álló „Professzornak" akart kedvezni, aki így valóban nyert (normális körülmények között a vezető helyét addigra erősen veszélyeztető Sennának és a mögötte haladó Stefan Bellofnak állt a zászló – utóbbi amúgy szintén tragikusan fiatalon, verseny közben hunyt el...), ám a túl korai befejezés miatt ez a diadal 9 helyett csak 4.5 pontot ért számára.

Ha végigmegy a verseny, és Prost második lesz (mivel a tyrrelles németet néhány hónappal később kocsija szabálytalansága miatt utólag az összes futamról kizárták), 6-ot kapott volna – ezzel az újonc brazilt aznap ugyan nem, de a legvégén Laudát éppen megelőzte volna...