A Loki nem bírta a finist, mégis BL-re tört

Nyolcvankét perc telt már el a 2010. május 23-i Győr–Videoton mérkőzésből, amikor Lazar Sztanisics a mennyből a földre taszította az aranyközelbe került piros-kékeket. Egy balszerencsés hajrábeli góllal ugyanis 1–0-s vereséget szenvedtek a vendég fehérváriak, azaz a rájátszásszerű bajnoki döntő helyett mégiscsak be kellett érniük a második hellyel.

„Jól, sőt nagyon jól indítottuk a meccset, több lehetőségünk is volt a gólszerzésre, aztán jött a második félidő... Hallottuk, hogy a Debrecen vesztésre áll, ám ez nem zavart meg bennünket. Hogy akkor mi okozta a bajt, tényleg nem tudom" – vakarta a fejét a meccs után Sándor György, a Vidi középpályása, majd a legmeghatározóbb momentumra is kitért:

„Az ETO találatáról pedig végképp nehéz beszélni. Nem sok olyan gólt láttam eddig, hogy az ellenfél védője hirtelen a másik kapu előtt terem, egy cselt is megcsinál, mielőtt kapura lő, majd a labda megpattan és a kint álló kapus felett beesik. Áh, ilyen nincs! Ennek biztos így kellett történnie, valaki ezt így írta meg. Mostantól már azon dolgozunk, hogy legközelebb mi legyünk az elsők. Remélem, amit a sors elvett tőlünk, előbb-utóbb visszaadja."

A történtekről a védő Horváth Gábor is elmondta a véleményét, aki csapattársával ellentétben a jobban sikerült következő évad nagy részében már nem lehetett ott a többiekkel, hiszen öt kör után az ősztől a bredai NAC kölcsönlégiósa lett.

– Hol rontották el? Győrben? Esetleg már korábban?
– Tavasszal az első hét közül senkit sem tudtunk megverni. Ám az esélyünk még az utolsó fordulóban is megvolt az előzésre, így ha ezt veszem alapul, akkor azt felelem, hogy az ETO ellen követtük el a legnagyobb hibát.

– Azt tudták közben, hogy a Kecskemét veri a Lokit?
– Tudtuk. Azt azonban kizártnak tartom, hogy ez bénítólag hatott volna a társaságra. Ha netán így történt, óriási probléma lenne, de még egyszer mondom, biztos, hogy nem ezen múlt. Talán a szerencsén. A sors szerintem nem volt igazságos velünk.

– Tavaly hároméves tervet tettek le az asztalra Fehérváron, s abban az állt, hogy az első szezon végére a nemzetközi kupaindulás jogát kell kivívni. Vigasznak megteszi, hogy ezt kipipálhatják?
– A cél az volt, hogy végezzünk az első háromban. Ennek megfeleltünk, de aki huszonöt fordulón keresztül vezeti a tabellát, nem elégszik meg a második hellyel.

Mindenesetre 1976 után ismét ezüstéremmel zárt a Videoton (egyik alkalommal sem sokon múlott az arany...), és a játékosok többsége a lefújást követően kidobálta a szerelését a fanatikusok közé, akik a szünetben egy „Mindent köszönünk!" feliratú drapériát feszítettek ki, míg a végén a fiaskó ellenére éltették a futballistákat. És mint azóta tudjuk, érdemes volt türelemmel várniuk még egy esztendeig.

Eközben ami 2008-ban 22 esztendő után sikerült újra, az tavaly megint összejött a Győrnek, amely ismét bronzérmesként végzett a bajnokságban (ezért is harcolt a gárda olyan elszántan a befejező napon). Akkor Egervári Sándort éltették a Rába-parti szimpatizánsok, most pedig Pintér Attila kormányozta kontinentális kirándulást érő pozícióba az együttest. A közönség hosszasan éltette hőseit, majd az érmek átvétele után kis híján szétvetette az öltöző falait a (sok nyelvű) diadalmas énekszó.

A Kecskemét háza táján is volt ok az elégedettségre, noha az előző idényben még újonc csapat az induló szezonjának ötödik helye után ezúttal visszaesett a tizedikre. Viszont egy tekintetben kétségkívül javított a nyitó évadbeli teljesítményén: akkor még „csupán" az ősszel verte tönkre (3–0) a későbbi bajnok Lokit – amiért cserébe fél évvel később fordított felállásban megkapta a magáét –, most azonban már a bajnokság végén, igazán kiélezett helyzetben volt képes hasonló bravúrra.

A tavaly ilyenkor elért 1–0-s győzelem azokban a percekben nagyon nagy jelentőségűnek tűnt (mármint a megvert rivális szempontjából), míg az idén a KTE továbbfejlesztette óriásölő képességét: az NB I-ben otthon hármat rúgott a címvédő DVSC-nek, aztán a kupa nyolcaddöntőjének mindkét felvonásán megtette ugyanezt, így 6–1-es összesítéssel ment tovább ellene.

Ezt követően április végén a leendő új uralkodótól is pontot csent Fehérvárról (2–2), végül végre „készpénzre" tudta váltani „bravúros képességét", amikor hat nappal ezelőtt az MK-döntőben a Vidinek is lőtt egy triplát (3–2 Budapesten), történelmi serleghez juttatva ezzel a klubot.

Visszatérve a Debrecen elleni múlt évi 1–0-ra: ettől függetlenül Bodnár Lászlónak meglett az ötödik bajnoki címe, de csupán az első itthon! A Dinamo Kijevvel és a Salzburggal is két elsőséget ünnepelhetett (Ausztriában az idén már matematikainak is csak alig nevezhető esélye maradt a harmadikra), és ezek mellé jött a magyar élvonalban elért siker. De nem volt ez olyan egyszerű...

„Nem úgy készültünk, hogy kikapunk. Elismerem, ezúttal egy kis szerencse is kellett ahhoz, hogy bajnokok legyünk, ám azt hiszem, ez benne van a labdarúgásban. Jól nézne ki, ha most nekünk kellene szégyellnünk magunkat, mert aranyat nyertünk..." A feszültség a rutinos védő arcára is kiült, sokszor toporzékolt a pályán, és a lecserélésekor is dühösen ment le a gyepről.

„Nagyon akartam ezt a címet. Szerettem volna a pályán maradni, segíteni a csapatnak, de nem volt más választás, egy hátvédet le kellett hozni. Hagyjuk is most már ezt. Pengeélen táncoltunk, hiszen ha a győri mérkőzés döntetlennel végződik, a pontazonosság miatt következett volna a rájátszás. Nem titkolom, a meccs vége felé ez is megfordult a fejemben."

Mindaddig, amíg nem jött a hír: vezet a Győr! Bodnár László az elsők között tudta meg a stadionban, hogy vereséggel is bajnokok lehetnek.

„Vicces volt a szituáció, én már a drukkerek ünneplése előtt tudtam, hogy vesztésre áll a Videoton. Az oldalvonalnál egy fotós srác üldögélt, aki hátrafordult, s odaszólt nekem: »Nyugi, Boci, vezet a Győr! « Elsőre el sem akartam hinni neki. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy megöleljem..."

És hogyan ítélte meg a drámai fejleményeket Herczeg András klubmenedzser? A „Min múlt a bajnokság?" kérdésre ekképp válaszolt:

„Nüanszokon. A Videotonban erős riválist kaptunk, nagyon kiegyenlített lett a mezőny – ezért tartom igazán értékesnek ezt a bajnoki címet. De mondok valamit: egy évvel ezelőtt Diósgyőrben ünnepelhettük az aranyat, s abból az együttesből mindössze három játékos volt ma a kezdőcsapatunk tagja. Meglepő, ugye? Sérülések, eltiltások zavarták a felkészülésünket. Sok kritikát kaptunk, sokat szapultak bennünket, de ezeket a nehézségeket sosem vették figyelembe."

A DVSC egyik kulcsemberét, Czvitkovics Pétert is faggatta az NS.

– Ez most őrült hajrá volt, egyetértünk?
– Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Miután a Videotont megvertük hazai pályán, három fordulóval a vége előtt négy pont volt az előnyünk, s noha tudtam, hogy kemény meccsek várnak még ránk, biztos voltam benne, hogy már nem hibázunk. Ehhez képest az utolsó három mérkőzésünkön egyetlen pontot szereztünk, amire nem lehetünk büszkék. Ne szépítsük, Kecskeméten például csak szenvedtünk. Úgyhogy ezúton üzenem a győri játékosoknak: köszönjük a segítséget!

– Megérdemelt bajnoki arany ez?
– Sokat tettünk érte. Bárki bármit mond, nem más, hanem mi hoztuk magunkat olyan helyzetbe, hogy vereséggel is bajnokok lehettünk az utolsó fordulóban. Ezért nincs más hátra, mint az ünneplés!

Ezt egy kissé elhamarkodottan nyilatkozta a válogatott játékos, hiszen három nappal később a Puskás Ferenc Stadionban még fontos jelenése volt: MK-döntő a Zalaegerszeg ellen! A Loki nagy csatában, de végig vezetve egészítette ki kompletté a 2010-es mesterhármasát: 3–2-es győzelmével a Ligakupa-elsőség és a bajnoki diadal után a Magyar Kupát is elhódította!

Ezzel pedig elérte a bűvös tízes határt a jelenleg aktív labdarúgóink rekordere. Sőt ha megnézzük az adatait, egyfajta sajátos választ kaphatunk arra a kérdésre is: ki az utóbbi harminc év legsikeresebb futballistája. Talán meglepő: bizonyos tekintetben Komlósi Ádám, a tavaly 32 éves védő a legeredményesebb játékos. Az hagyján, hogy múlt nyár óta már tízet számlál válogatottságból, de hétszeres bajnok és háromszoros kupagyőztes is!

– Ön a legjobb magyar futballista? – kérdezte őt a Nemzeti Sport az ünneplés napjaiban.
– Én? Dehogyis – nevetett. – Szórakozik velem?

– Eszemben sincs. Csak sokáig tart összeszámolni az aranyérmeit.
– Lehet, de vannak nálam sokkal jobb játékosok.

– Összesen tízet gyűjtött be a két legfontosabb hazai trófeából – csak nem véletlenül...
– Nyilván nem, de ezt inkább annak tudom be, hogy nagyon jó edzőim és nagyszerű társaim voltak és vannak ma is.

– Hadd legyek gonosz: a rosszakarói szerint túlzás, hogy az ön futballtudásával ilyen sikeressé válhatott...
– Még az is lehet, hogy van némi igazuk a kritikusoknak, bár ön mondta: véletlenül aligha lehet hét bajnokcsapatban játszani. Egyszer talán, még esetleg kétszer is, de hétszer...

– Albert Flórián négyszeres magyar bajnok, Détári Lajos, Törőcsik András háromszor nyert itthon, Nyilasi Tibor kétszer – ön meg hétszer.
– Ettől még az a normális, ha én nézek fel rájuk. Mindez nem jelenti, hogy a közelükben lennék. Más volt a labdarúgás, sokkal több erős csapat és jó játékos volt régen, nem szabad összehasonlítani a régi futballt a maival. Remélem, nem hiszi, hogy csak azért, mert több bajnoki címem van, azt hiszem, hogy jobb játékos vagyok, mint ők? Mert ez soha eszembe sem jutott.

– Mit tett ön azért, hogy ezt elérje?
– Mindig nyerni akarok. Ez így volt az általános iskolában, amikor harmincméteres síkfutásban versenyeztünk, nyerni akarok, ha a buszban kártyázunk, és igen, minden edzésen, minden párharcban, minden fejelésnél és minden mérkőzésen nyerni akarok.

– Ha már az edzőket, a társakat említette, kiktől tanult a legtöbbet?
– Szerencsés vagyok, a BVSC-ben Egervári Sándorral, Mezey Györggyel, az MTK-ban Bognár Györggyel, Henk ten Catéval, Pölöskei Gáborral, Popovics Sándorral, Debrecenben Szentes Lázárral, Supka Attilával, Miroslav Beránekkel és most Herczeg Andrással dolgozhattam együtt. Közöttük voltak jó, és nagyon jó szakemberek.

– Gondolom, nem akar senkit megbántani, de kíváncsi lennék...
– Mezey Györgyöt, Egervári Sándort nem kell bemutatni, de azt hiszem, nem gondolná, hogy Henk ten Cate vagy Szentes Lázár nevét emelem ki.

– Meglepett...
– Szentes Lázár miatt igazoltam Debrecenbe, igaz, két hónapig volt az edzőm, de még így is jó szívvel gondolok rá. És mint mondtam, szerencsés vagyok azért is, mert a nagy BVSC-be kerültem, ahol Oleg Bondarenkót, Farkas Józsefet, Bognár Györgyöt, Komódi Lászlót, Orosz Ferencet csak néztem, ragyogó futballisták voltak. A bajnokságban és kétszer a kupában is másodikak lettünk, s azt hittem, sosem lesz aranyam, de aztán bepótoltam... Az MTK-ban Lőrincz Emil, Halmai Gábor, Illés Béla, Kenesei Krisztián – óriási csapat volt az is. Debrecenben Sándor Tamást emelném ki, ám idén is nagyon jók voltunk: a tavalyi bajnokcsapatba jött Feczesin Róbert, Laczkó Zsolt, és ha nincs a BL, már hamarabb bajnokok lehettünk volna.

– De volt a BL, és aligha bánja...
– Dehogyis, óriási élmény volt, ám rá kellett jönni: nem nekünk való még ez. Amikor a Lyonnal játszottunk, az jutott eszembe, hogy Federerrel is teniszezhetnék, és ott sem nagyon kérdéses, ki nyer a végén. Viszont belekóstolni, megérezni, milyen ritmusban megy a játék ezen a szinten, az érdekes tapasztalat volt.

Ebből aztán ismét kijutott a Lokinak, amely azonban ezúttal csak egy kört tudott menni a Bajnokok Ligája selejtezőjében: a Levadia Tallinn búcsúztatását követően a Basel már túl nagy falat volt. Jött viszont a „vigaszág", az Európa-liga, és az ottani szereplés amolyan kisebbfajta happy enddel zárult: a BL-kvartettben korábban elszenvedett hatból hat vereség, majd az El-csoportbeli első öt kudarc után a december közepi záró napon a Sampdoriát 2–0-ra legyőzte a Debrecen.

Napra pontosan hat évvel a Ferencváros Hearts elleni, edinburgh-i 1–0-s UEFA-kupa-sikere, vagyis az után, hogy előzőleg utoljára magyar csapat nyerni tudott a nemzetközi porond valamelyik főtábláján! Idén amúgy a bronzérmes Fradinak lesz lehetősége hasonlóra, az ötödikként záró DVSC ezalatt majd erőt gyűjthet a visszatérésre...