Sampras és a (salak)porrá lett tökéletesség

Roger Federer nem nyert hétszer Wimbledont („csak" hat ízben eddig, de még lehet néhány dobása), a világranglista élén sem töltött 286 hetet („csupán" 285-öt – elvileg még ezen az adaton is srófolhat), valamint nem végzett hat egymást követő évben is az ATP-sorrend élén („mindössze" ötször, majd egy különálló hatodik alkalommal is – e téren viszont már ne várjunk tőle újabb nagy szériát).

Az iménti rekordokat mind egyedül Pete Sampras mondhatja magáénak, meg persze több kisebbet is, illetve olyanokat, amelyeknél többedmagával csúcstartó. A svájci azonban két tekintetben is határozottan túlszárnyalta őt. Az egyik, hogy elődje 14 Grand Slam-tornagyőzelmével szemben neki már 16-ja van: éppen két éve érte utol az addig mindenkinél többet gyűjtő (és azóta meg is előzött) amerikait, mivel volt türelme kivárni, hogy valaki „eltakarítsa" előle a francia fővárosban az ott gyakorlatilag verhetetlen Rafael Nadalt.

A Maestro zsinórban negyedszer jutott döntőbe, de előzőleg mindig elbánt vele „salakos" mumusa, aki viszont tavalyelőtt elbotlott Robin Söderlingben – Federer meg köszönte szépen, és a ritka lehetőséget kihasználva a svédet saját kezűleg múlta felül. S ezzel már el is árultuk, mi a másik nagy különbség nála Samprashoz képest: a görög származású klasszisnak semmi sem jött össze ezen a tornán, sőt a vörös borításon úgy általában se nagyon.

Az első GS-versenyét 1990-ben nyerte New Yorkban, majd a kilencvenes évek róla szóltak, 1993 és 1998 között mindig ő volt az esztendő végi világelső. Még 2000-ben is jól ment neki, három kiemelt viadalon is elődöntőzhetett, sőt a két fináléja közül a londonit (ezúttal Patrick Rafter ellen) szokás szerint behúzta.

Miután azonban egy hónappal rá betöltötte a 29-et, már nem volt a régi, bár a születésnapján pár héttel túlnyúló US Open-szerepléséért még nem kellett szégyenkeznie, mivel csupán az utolsó meccsen, Marat Szafin ellen veszített. De aztán – egy két évvel későbbi kivételt leszámítva – már egyáltalán nem diadalmaskodott a férfi teniszezők körversenyén!

Így érkeztünk el a 2001-es Roland Garroshoz, amelynek nyitó fordulójában egy Cédric Kauffmann nevű ifjúval találkozott. A franciáról azt volt érdemes tudni, hogy még életében nem nyert meccset ATP-tornán, a világranglistán a 250. helyen tanyázott, és a selejtezőből került a főtáblára. Különös ismertetőjegye mindössze annyi, hogy neki kellett szembenéznie az élő legendával – annak meg a kieséssel...

Az első szett nagyobb izgalmak nélkül zajlott, Sampras közepes játékkal hozta is, ám feltűnt, hogy a fonákja a rossz és a pocsék szint között ingadozott. Derék hirtelenszőke ellenfele ezt a maga javára fordítva el is tette a második játszmát, aztán a harmadikban a tengerentúli volt a jobb, a negyedikben ellenben újra ő.

Tetőfokára hágott a dráma, amikor a záró felvonásban a hazai legény 5:3-nál, riválisa szervájánál két mérkőzéslabdához jutott. Elúszott mind a kettő, ám még mindig volt egy esélye, jelesül ő adogathatott. Ismét meccslabdához jutott, csakhogy Sampras összekapta magát. Az előbb még leült a labdaszedő székére lihegni, most meg futott, mint a nyúl.

Rettentően akarta a győzelmet – és miután kellően elbizonytalanította a franciát, győzött is. Több mint háromórányi kínlódás után, csaknem száz ki nem kényszerített hibát elkövetve, hullafáradtan... Persze az ő renoméjával mi mást is nyilatkozhatott volna utána: „Amíg versenyben vagyok, velem is számolni kell" – mondta, amikor az esélyesek nevét kérdezték tőle.

Két nap telt el, és pontosan tíz éve ilyenkor, 2001. május 31-én a Nemzeti Sport sportági felelőse már egy afféle előrehozott karrierösszegzést pötyögött a gépébe:

„Amikor úgy három-öt év múlva elérkezik a pillanat, és a sportág szakírói megvonják Pete Sampras pályafutásának mérlegét, úgy a harmadik-ötödik mondat a többségnél garantáltan az lesz: csak a Roland Garroson nem tudott győzni soha. Az első pedig nyilván az, hogy gyaníthatóan ő minden idők legnagyobb teniszjátékosa, aki (lapzártáig) 13 Grand Slam-tornán győzedelmeskedett. Ez elképesztő tudást, fizikumot és mentális képességeket feltételez. Csak hát ez a párizsi cím..."

Pistol Pete-ről még azt sem lehetett mondani, mint amit például John McEnroe-ról, akinek szintén a salakpályás GS-trófea hiányzott fantasztikus gyűjteményéből – de ő legalább járt a döntőben, sőt vezetett is 2:0-ra Ivan Lendl ellen 1984-ben. Sampras bezzeg... Egy öt évvel korábbi elődöntőbe jutást (lásd videó) leszámítva se kép, se hang (és akkor azt még nem is említtettük, mint tette a vörös porral egyenlővé az utóbb a finálét is kipipáló Jevgenyij Kafelnyikov 1996-ban).

Amikor beköszöntött a tavasz, és a salakporszemek első ízben költöztek kimoshatatlanul a zoknikba, hősünket rendre megkérdezték, hogy na mi lesz Párizsban. Ő meg elővette a sztereotípiákat. Hogy ő úgy gondolja, ezúttal van esélye. És megpróbálja. A karrierje így is teljes, ám természetesen úgy véli, a Roland Garros-elsőség tenné tökéletessé.

Aztán elment a francia fővárosba – és leszerepelt. Hogy őszinték legyünk, a Foliet Berger színpadán folyó előadások nagyobb szórakozást jelenthettek egy revük iránt totálisan érzéketlen egyszeri polgár számára is, mint Sampras bármelyik, salakon játszott mérkőzése. Egy-egy fejezet a szenvedéstörténetéből.

Ráadásul az idő, és az egyre több, nem versenyzéssel töltött óra nyomot hagyott a híres adogatásán is. A gazdája által csak „Heater"-nek, azaz Fűtőnek becézett mozdulatsor jó néhányszor fűtött be az ellenlábasoknak – ekkoriban viszont már nem volt annyira erős és pontos, a lassú pálya pedig amúgy is lefékezte.

Emiatt aztán a röptéje sem lehetett annyira hatékony, mint füvön vagy kemény borításon, Pete-et pedig nem arról ismerhettük, hogy előszeretettel bonyolódott volna hosszas labdamenetekbe... Adott esetekben meg tudott nyerni egy-egy maratoni ütésváltást, ám nem egy két héten át zajló tornán, amelyen a végső sikerhez 21 szettet kell sikeresen teljesíteni a finom cserépőrleményen ide-oda loholva.

Mindezekkel összefüggésben Sampras immár negyedik éve nem volt képes túljutni a második körön. A szóban forgó 2001-es erőpróbán ugye épphogy megúszta az első kanyaros kiszállót, a következő fázisban ugyanakkor menthetetlenül térdre kényszerült. Evégre a Garrost elborító latin kavalkádban szinte lehetetlenség (volt) megúszni egy spanyol (vagy legalábbis spanyolajkú) salakspecialistát. Ő is szépen belebotlott Galo Blancóba, aki nem csinált semmi különöset, valamelyest az átlag fölötti szintet hozott – ez pedig elegendő volt (7:6, 6:3, 6:2). A fonákját megint az öltözőben hagyó Pere ellen bőven is...

Sampras utána közölte, hogy kissé frusztrált a történtek miatt – de van még ideje. Majd hozzátette: „Ahogy telnek az évek, egyre nehezebb és nehezebb lesz. Talán valami más taktikával kellene próbálkoznom. Az azonban biztos, hogy pályafutásom során mindig mindent elkövettem, hogy nyerjek. És unalmasnak tűnhet, ám csak azt tudom mondani, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Vagyis: jövőre megint nekivágok, hátha végre sikerül..."

Nem fogadkozott tehát hosszabb távra, így az ígéretét tudta is tartani. A 2001-es Wimbledon már nem jött össze, de utolsónak megmaradt „bástyájában", New Yorkban megint elverekedte magát a döntőig, csakhogy akkor meg az épp a csúcskorszakát kezdő Lleyton Hewitt bánt el vele ott. A 2002-es Francia nemzetközi bajnokságon pedig már az első körben kiesett...

Ezek után óriási fegyverténynek minősült, hogy 26 és fél hónappal az utolsó előtti tornasikere után, pályája befejező GS-versenyén még egyszer ellenállhatatlannak bizonyult, és a US Open döntőjében megverte a másik veteránt, Andre Agassit. Ez volt a 14. Grand Slam-trófeája – 12 évvel az elsőt követően, amelyet szintén Flushing Meadowsban ért el...

A tenisz (vagy bármilyen komolyabb sportág) históriájának sok nagy alakját jegyezhettük fel. Világelső is akadt jó néhány. Olyan azonban, akit minden idők legjobbjaként tartottak számon (amíg nem jött egy még többet elérő utód), nem sok. Pete Sampras elmondhatta ezt magáról – párizsi parádék nélkül is.