Újpesten új futballhatalom emelkedett fel

Röviden a kiinduló tények: az 1929–1930-as bajnokság utolsó köre előtt az Újpest az élen jó helyzetben volt ahhoz, hogy végre valóban kiléphessen az árnyékából, és ne kelljen beérnie a megelőző évtized felvillanásaival, valamint a két fivér alkotta védőpárosa, az úgynevezett Fogl-gát egész kontinensre eljutó hírnevével. A csapat megnyugtató két ponttal vezetett a híres T-betűs csatársorral felálló, előző évbeli dél-amerikai túráján Uruguayt is elkápráztató Ferencváros előtt, a harmadik nagyágyú, a címvédő Hungária pedig lőtávolon kívül volt.

Az alsóházban bonyolultabb szituáció alakult ki: még a sereghajtó kaposvári Somogy is reménykedhetett, hogy az egy ponttal jobban álló Nemzeti nem nyer, amely viszont azzal fenyegette a még két egységgel gazdagabb Attilát, hogy esetleg befogja, és akkor a gólarány dönt, ki lesz utolsó előtti, s ezáltal osztályozós.

A Nemzeti Sport ekképp harangozta be a bajnokavatásra készülő éllovas hazai meccsét: „A lila-fehér csapat nem először áll a bajnokság küszöbe előtt. Többször állt már, de ereje sosem volt elég a nagy feladathoz s mindig abban a pillanatban lankadt, akkor mondták fel az idegei a szolgálatot, amikor már csak addig megszerzett pozícióját kellett volna megtartania. Most sem kell győzelem: egy pont is elég, és emberi számítás szerint Újpest otthon nem kaphat ki a miskolciaktól.

Újpest megdolgozott ezért a bajnokságért. Nem volt könnyű munka a proficsapat vezetői számára a mai kitűnő együttest összehozni. Fáradságba és áldozatokba került, de a vezetőknek volt szívük áldozni, s ha most Újpestre kerül első ízben a bajnokság, annak megérdemelt voltát senki sem vonhatja kétségbe."

Újpesti ujjongás

A csapatok kivonulása után „Újpest nyugodtan engedte magát fényképezni a babonás drukkerek rettentő, de mint a tények igazolták, teljesen alaptalan rémületére". Ugyanezeket a szurkolókat mások a „narancshéjelmélettel" húzták a meccs előtt: „Újpesten szombaton kidoboltatták, hogy minden narancskészletet el kell vasárnap délig pusztítani."

Ebből egyrészt kiderül számunkra, hogy már nyolcvanegy évvel ezelőtt sem volt annyira nehéz déligyümölcshöz jutni (nyilván szép pénzért), másrészt az elcsúszást akkoriban még nem a banánhéjhoz kötötte a köztudat...

A vendéglátók a következőképpen álltak fel 1930. május 25-én (az NS aznapi névváltozatai alapján): Aknai – Dudás, Fogoly III – Kővágó, Volentik, Vígh – Török, Avar, Sólyom, Spitz, P. Szabó. Nagyjából ez volt végig az alapcsapat, azaz a két veterán testvér közül már csak József játszott, bátyja, Fogl (vagy magyarosítva Fogoly) II Károly már nem, illetve a legtöbbször szereplő gárdából ezúttal két középpályás, Borsányi és Köves nem szerepelt (aminek elsősorban Volentik látta előnyét).

Érdekességként: Aknaival Acht, Vígh II-vel Wilhelm, Avarral Auer, Törökkel Ströck, Sólyommal Stofián, míg Spitzcel Vörös néven is találkozhatunk különböző forrásokban, és a fentebb olvasható „maradékkal" együtt valamennyien megfordultak több-kevesebb alkalommal nemzeti csapatunkban is, kivéve Kővágót és Kövest.

„Újpest játékát nem szabad a szokásos mértékkel mérni, hiszen olyan idegesség feküdt rá a lila-fehér futballisták lelkére, ami már nem is volt normális, bár annál inkább érthető. Csak amikor a II. félidő első percében Spitz belőtte a második gólt, akkor engedett fel a lidércnyomás, és attól kezdve már megjött a játékos kedve Újpest csatársorának is."

A félidőben egyébként érdekes módon még a (minimális) hátrányban lévő ellenfélnél volt harmonikusabb a légkör, hiszen „az Attilánál örömmel adták szájról szájra, hogy a Nemzeti már kapott gólt és csak 2:1-re vezet. Itt is jól megy a játék, nyugalom van tehát az öltözőben".

Aztán 4:1 után – amely Sólyom 80. percbeli fejes gólja és a válogatottunk történetének egyik legremekebb mérkőzés/gól átlagával (21/24) büszkélkedő Avar korábbi duplája révén alakult ki – a hátralévő időben már kevés esemény történt a pályán. „Az elcsúszásra tippelők maguk csúsztak el, mert Újpest csapata – bár küzdelem árán, de – biztosan szerezte meg a bajnokságot jelentő pontokat a nagyszerű halfsorú Attila ellen. Az utolsó perc már állandó tapsviharban folyt le, zúgott a kiáltás: Éljen a bajnokcsapat!

A meccs után boldogan összeölelkezik a lila-fehér csapat, közrefogják a civilben lévő Borsányit is, felemelik Bányai edzőt és Langfelder igazgatót. A klubból valaki a megafonon keresztül a Himnuszt intonálja és ez egész közönség együtt énekli a játékosokkal a nemzeti imádságot. Ezután az állóhelyet is üdvözli a csapat, majd visszafut a nagy tribün elé, ahonnan Aschner elnök megköszöni az üdvözlést és a közönséget élteti. Aschner és Semsey polgármester éljenzése közben indul haza a közönség."

Megható volt az egyik öreg újpesti drukker, aki az általános tombolásban csendes mosolygással örült, bólogatott, majd sóhajtott egyet, mondván: „Istenem, mennyit vártunk erre a bajnokságra! És hányszor csalódtunk benne. S hogy megértük, bele is őszültünk. A régi fiúk közül már csak Fogoly Jóska játszik..."

Miskolci mélypont

Ezzel a csendes mélabúval ellentétben a vesztes oldalon valódi, mély elkeseredés vont ráncokat mindenki homlokára. A miskolci futballisták hangulatát egyikük megjegyzése festette le a leghívebben, aki a lemenetel közben így szólt: „Na! Nem szeretnék a bőrömben lenni!" Az öltözőben halottfehér arccal, együtt meredtek a hevenyészett gólarányszámításra: ők mehettek osztályozóra!

Az Attila vezetőit nem lehetett szólásra bírni, rettenetesen le voltak sújtva. Egészen komolyan beszélgettek arról, hogy nem utaznak vissza, mert félnek drukkereik haragjától. Egyes fővárosiak azzal ugratták őket, hogy „Mikor mennek haza? Már alig várják magukat!" Felhangzott egy könyörtelen hang is a folyosón: „Miskolc előtt nincs egy kelenföldihez hasonló állomás?"

Ugyanis mi történt? „Kiesés terén a Somogy különös arányú győzelme nem okozott változást" (a kétségbeesetten menekülni próbáló sereghajtó kaposváriak 7:4-re múlták felül a debreceni Bocskait), a Hungária úton fellépő Nemzeti pedig ötöt rúgott a már tét nélkül szereplő, középmezőnybeli Budai 11 hálójába. Idézzük a korabeli NS-t.

„Az 5:1-es eredmény meglehetősen furcsán fest, s messzemenő gyanúsításokra adhat alkalmat. Mi nem tudjuk feltételezni a budaiak jó szellemű csapatáról, hogy játékában külső körülményektől befolyásoltatta magát. Az azonban kétségtelen, hogy nem küzdött ezen a meccsen úgy, mint ahogy akkor szokott, amikor ehhez érdekei fűződnek, s ahogy a futballistának általában küzdenie kell, ha nem akarja, hogy a közönség hite meginogjon benne."

Mivel a gólarányok máshogy és még könnyebben borulhattak, mint az 1970 óta használatos gólkülönbség, s a változását nyomon követni sem olyan egyszerű, mint a ma használatos metódusét, a nemzetisek már előre kiszámolták az összes lehetséges forgatókönyvet, így amikor a találkozójuk lefújásakor 2:0-s eredményről kaptak hírt odaátról (az információk kissé lassabban áramoltak, mint manapság...), már akkor tudták, hogy megúszták (26:44). Ugyanez közben nyilvánvaló lett az Attilánál (22:40) is – amely egyébként a mai rendszerben is hátrébb sorolódott volna.

Dühös drukkerek

„Már az elindulásnál is keseredettek voltak a miskolci drukkerek, s mindenfelé szidták a vezetőséget, hogy a csapat legfontosabb mérkőzésére eladta a pályaválasztói jogot. Amikor aztán vasárnap este az egyik városi lap szerkesztősége előtt kitették mind az újpesti, mind a Nemzeti–Budai 11 meccs eredményét, az összegyűlt hatalmas közönség zajos abcúgolásban, pfujolásban tört ki, ami mind a vezetőségnek szólt."

Nem véletlenül aggódtak Pesten az utóbbiak; egyletük ugyan nem jogelődje a Diósgyőrnek, de a helyi szurkolók már annak idején is a hevesebb vérmérsékletűek közé tartoztak – vagy hogy máshonnan közelítsük meg a futballimádatukat: „a miskolci a legáldozatkészebb közönség, csapatáért élő-haló drukkerhad, amely nem érdemli meg ezt a sorsot"...

Az NS így foglalta össze a folyamatot vezércikkében: „Az Attila csúnyán pórul járt, amikor 16 pontja s jobb gólaránya tudatában egy (bár nem egészen kis tál) lencséért eladta az Újpestnek a pályaválasztói jogát, s vele esetleg a nehezen kivívott első osztályúságát is.

Az egész magyar futballközvélemény ma az Attilán derül, amely az őszi 5 pont, a szomorú utolsó hely után a tavasszal derekas küzdelemmel fölverekedte magát a már-már biztosnak látszó 16 pont magasságába – s a végén a miskolci futballvezérek nem mernek hazatérni városukba, mert félnek attól, hogy a váratlan fordulat miatt az otthoni közönség tetemre találja hívni őket.

Vannak ugyan, akik szerint az Attila nem csinált rossz üzletet – Miskolcon a 9000 pengőnek talán a felét sem kereste volna meg, kap még egy Újpest-látogatást, na és hozzájön még a két osztályozó mérkőzés bevétele is. Mondják, hogy egy évvel ezelőtt az Attilát éppen az osztályozók jövedelme szanálta.

Tény azonban, hogy bármennyire is bombaüzletet csinált a vezetőség, a miskolci közönségnek már a meccs előtt sem tetszett a dolog (itt egy gyors betoldás: az 1:4-es összecsapás előtt a következő szövegű távirat növelte a döntő kilencven percre készülő küldöttség önbizalmát: „sok szerencseet a maasodik osztaalyhoz stop volt attila drukkerek" – a szerző), a meccs után pedig... Csak annyit, hogy az Attila-vezérek nem szívesen mennek haza.

A vidéki vezérek annyiszor hangoztatták már a hátrányos helyzetüket, mellőzött voltukat, legutóbb is annyiszor hallottuk, hogy a fővárosiak összefognak a vidékiek ellen és hogy a központban nem pártfogolják eléggé az érdekeiket.

Kérdezzük, hogyan vár a vidék pártfogást másoktól, ha maga sem vigyáz legfontosabb érdekeire, ha könnyelműen odadobja nagy tőkéit pillanatnyi kamatokért? A miskolci vezetőség megbukott. Az eset tanulsága: Vidékiek! Tanuljatok! Így nem szabad egyesületet vezetni!"

Ráadásul amikor mindez íródott, még volt sansz a bennmaradásra. Ellenfélként a Vasast kapták, amely az amatőr korszak végére egészen megizmosodott (1925-ben és 1926-ban is bronzérmes volt), de aztán a profizmus bevezetésével egyre lejjebb csúszott a tabellán, végül a harmadik idény végén kiesett. Most viszont egyből megpróbált visszajutni – és egy góllal felül is kerekedett az oda-vissza vágós párharcban!

A miskolciak tehát tényleg hatalmas öngólt lőttek, de a történethez azért hozzátartozik, hogy mindkét csapat fel-le liftezett a két osztály között, pontosabban csak a vidékiek, mert az angyalföldieknek csupán két idény jutott odafent. Hamarosan riválisuk is eltűnt a süllyesztőben – a különbség annyi, hogy a Vasas „mindössze" 1942-ig, míg az Attila örökre. Talán mert hiába volt egy labdarúgást szerető jelentős bázisváros a háta mögött, valóban rosszul vezették a klubot.

Lila lendület

Ugyanaznap, amikor a szaklap jól kiosztotta a kínosan ráfizető kiesőt, a másik főanyagában a friss aranyérmes hátterére is részletesen kitért. Ebből idézünk egy szakaszt, hogy lássuk, milyen szociológiai-társadalmi háttere volt (persze nem kizárólagosan) a csapatnak.

„Újpest, a gyárváros, Újpest, a külváros. A hatalmas, közel százezres, amerikai méretű ipartelep úgyszólván a szemünk előtt nőtt ki a földből és fejlődött nagyvárossá. Történelme nincs, hagyományai sincsenek. Az ilyen gyors tempójú, hajszolt életű, kézimunkára épített nagy emberközösséget ritkán fogják meg más, átívelő, összeszoktató gondolatsorok, mint a kenyér illatából ihletők és a nyomor szagától menekülők.

Újpesten dúl legféktelenebbül a szegénybetegség, a tüdővész. Nap és a levegő csak a gyérszámú pihenőórákon, adagolva – mint egy szörnyű automatabüffében – soványan és erőtlenül jár ki az éhes bendőnek, az elkínzott szívnek. De Újpest ma örül és boldog. A boldogságot, amiből egyformán kijut mindenkinek, aki csak részt akar belőle, a sport vitte vasárnap Újpestre."

És a nagy gazdasági világválság mindennapi kihatásai által is sújtott focirajongóknak jutó örömök ennyiben nem merültek ki! A BTC, az FTC és az MTK után negyedikként magyar bajnokká váló együttes előbb ért el visszhangos nemzetközi sikert, mint hazait. Néhány hónappal korábban, még 1929-ben ugyanis elindult a háború előtti korszak legjelentősebb országok közötti klubtornája, a Közép-európai Kupa (KK) harmadik kiírásán.

A Sparta Prahán, a Rapid Wienen és a döntőben a Slavia Prahán is átverekedte magát úgy, hogy mindhármat elverte itthon (illetve a bécsieket a harmadik mérkőzésen is, mert előtte 4:4-re álltak összesítésben). Ezzel megőrizte hazánknak a trófeát, amelynek a Fradi volt a címvédője (de ebben a kiírásban nem indult).

Ezzel azonban nem volt vége. A lilák már hosszú ideje a harmadik helyen állnak az NB I örökranglistáján 20 elsőségükkel, amiből a számottevő részt az első aranykorszakukban, vagyis a harmincas években hozták össze: legközelebb magabiztosan, öt pont fórral megvédték a címüket, majd még háromszor diadalmaskodtak – a világégés előtt utoljára 1939-ben, immár a legendás Zsengellér és szintén vb-ezüstérmes társai vezérletével.

Külvárosi kontinenselsők

Ám ezeknél hamarabb történt, hogy amikor 1930 nyarán Genfben 10 vezető európai labdarúgónemzet egy-egy élgárdájának részvételével megrendezték a – sajnos folytatás nélkül maradt – Nemzetek Kupáját (tulajdonképpen a BEK korai elődjét), a Magyarországot képviselő Újpest egy hét alatt mind a négy meccsét megnyerte a kieséses tornán, és ennek során 16:1-es gólaránnyal söpörte le spanyol (Real Union Irún, 3:1), holland (Go Ahead Eagles, 7:0), svájci (Servette 3:0) és cseh (Slavia Praha, 3:0) ellenfelét...

Aki a kontinensről számított, mind ott volt – a németek, franciák, osztrákok és olaszok bajnoka is –, azaz az Újpest teljes joggal mondhatta magát a „szárazföldi" Európa legjobbjának, hiszen egyedül a többiekkel nem szívesen közösködő (társaságukba le nem ereszkedő...) szigetországiak, az angolok (meg skótok) nem vettek részt a viadalon.

Igaz ugyan, hogy az ötvenes évek első felének Honvédja volt minden idők legjobb magyar együttese, de szétesése előtt lehetőség híján nem kísérelhette meg, hogy formálisan is felüljön földrészünk trónjára, hogy végigvigyen egy BEK-szériát. A Ferencváros később VVK-t nyert, de az meg nem számított az első számú kupasorozatnak.

Ha így nézzük, akkor kétségkívül az 1929–1930-ban egyedülálló mesterhármast elérő Újpest jutott legmagasabbra magyar csapatként a nemzetközi klubfutballban!