Belgium... az nem való a magyaroknak

Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk: legfeljebb azoknak mond valamit az Yves Baré név, akik már régen is kifejezett részletességgel követték figyelemmel a külföldi labdarúgást. A tavaly tavasszal 71 esztendős korában elhunyt úriember az FC Liege és a belga válogatott nagyszerű futballistája volt a hatvanas években, aztán pályája kései megkoronázásaként 1971-ben kupagyőztes lett a Beerschottal.

Később edzőként dolgozott, majd – az ötödik ikszen már túl járva – húsz évvel ezelőtt hazánkba látogatott. Bár először fordult meg nálunk, nem Budapest szépségei érdekelték – természetesen azokat sem hagyta ki –, hanem a magyar labdarúgókat figyelte, méghozzá nagyon kritikus szemmel.

Baré ugyanis ekkor már jó ideje játékosügynökként ténykedett. Előzőleg nem foglalkozott a „keleti világgal", az afrikai tehetségeket kutatta. Ezúttal viszont hozzánk utazott, és a Nemzeti Sport munkatársa 1991. június 5-én az egyik fővárosi hotelben faggatta.

Beszélgetésük aktualitását az adta, hogy Belgiumot szinte „ellepték" addigra honfitársaink. A folyamat valójában már rég elkezdődött, hiszen 56-os kivándorlók és „disszidensek" is elvetődtek a második számú Benelux-országba, aztán amikor 1979-ben megnyíltak a határok a legálisan külföldre szerződő magyar játékosok előtt (legalábbis a felsőbb szervek által érdemeik elismeréseként kiengedett idősebbek számára), Bálint László is odament, mégpedig az FC Bruges-be – amely egy évvel korábban még az itthonról nem sokkal azelőtt illegálisan lelépő Kű Lajossal a soraiban vívott (vesztes) BEK-döntőt a Liverpoollal.

Hamarosan követték a többiek: Müller Sándor és Fazekas László az Antwerpbe, újabb egy esztendővel később pedig Martos Győző a Waterscheihez – mind kipróbált veteránok, akik aztán megjárták az 1982-es spanyolországi világbajnokságot is. A továbbiakban is bevett célpont maradt az ottani bajnokság, így amikor a belga szakember idejött, már bőségesen lehetett megalapozott véleménye a mieinkkel kapcsolatban.

Az éppen lezárult 1990–1991-es idényben egy csapatnyi magyar futballozott arrafelé: Bognár György (Standard Liege), Garaba Imre (Charleroi), Disztl László (FC Bruges), Mészáros Ferenc (Lokeren), Gelei Károly (Antwerp), Mónos Tamás (Germinal Ekeren), Gáspár József és Lőrincz Emil (egyaránt Molenbeek), Gyimesi László és Márton Gábor (egyaránt Genk).

Előbb azonban az itthon tapasztaltak kerültek szóba. Yves Baré ugyanis megnézett két NB I-es találkozót. Mit is mondjunk... Nem volt túlságosan elragadtatva attól, amit a Vasas–Pécs és a Honvéd–Siófok mérkőzésen látott: hosszan sorolta a játékosok hiányosságait, a rendkívül lassú gondolkodástól kezdve a gyermeteg technikai hibákon át az erőnléti fogyatékosságokig.

– Tulajdonképpen miért jött Magyarországra?
– Jó a kérdés. Az itt látottak után valóban el kell gondolkodnom a miérten, bár abban biztos vagyok, hogy a most megfigyeltnél azért többet tudnak a magyarok. Elsősorban amiatt jöttem, mert megbízásom van, hogy keressek egy védekező középpályást és egy gólerős csatárt.

– Nagy a valószínűsége, hogy máshol kell próbálkoznia...
– Hát... azért nem volt hiábavaló a jövetelem, mert a távolabbi terveim között az is szerepel, hogy fiatalokat helyezzek el belga kluboknál, és ebben nagy segítségemre lehet az egyik itteni iroda. Bízom benne, hogy a kapcsolatunk mindkettőnk számára hasznos lesz.

– Térjünk vissza a magyar labdarúgókhoz. Manapság Belgiumban is számos honfitársunk kergeti a labdát. Ön egészen közelről láthatja őket. Mi a véleménye róluk?
– Előre kell bocsájtanom, hogy nem leszek udvarias.

– Ennek különösen örülök, sőt megköszönöm...
– Szóval, véleményem szerint a magyar játékosoknak nem való a belga bajnokság. Azt is megmondom, miért. A mi labdarúgásunk elsősorban a fizikai tényezőket helyezi előtérbe. Edzőink elsősorban azt nézik, hogy nagydarab, erős gyerek legyen, s valójában a futballtudás nem a leglényegesebb szempont. Amolyan „zongoracipelőket" keresnek.

– Mi, magyarok nem ilyenek vagyunk...
– Így van. De nézzük a kint játszókat! Véleményem szerint egyedül Lőrincz Emil képes megbirkózni a belga követelményekkel. A többiek csak hellyel-közzel felelnek meg. Természetesen ezért szorulnak legtöbbször a kispadra.

– És Bognár?
– Az ő példája bizonyítja legjobban, amit mondtam, hogy nem való önöknek a belga bajnokság. Bognár nagyszerű futballista, bárhol máshol a közönség kedvence lehetne. Belgiumban nem! A belgák sokkal többre becsülik azt, aki végigharcolja a kilencven perceket, mint azt, aki mondjuk kétszer „bekötényezi" az ellenfelét.

– Ezek szerint a magyarok jobb, ha messze elkerülik Belgiumot?
– No, ennyire azért nem kilátástalan a helyzet. Biztosan lesznek olyan magyar fiatalok, akik jó előkészítés után beválnak majd. Ebben szeretnék magam is segíteni.

Lássunk pár példát, melyik légiósunk hogyan ítélte meg az előző idényét és a saját helyzetét – a Baré által kifejtettekkel párhuzamosan, részben alátámasztva a játékosügynöknek a mieink nehézségeiről szóló véleményét, kis részben viszont ellentmondva annak.

Mészáros Ferenc: „Lejárt a szerződésem a Lokerennél, s a menedzseremmel már több mint két hónapja azon dolgozunk, hogyan alakuljon a jövőm. Szívem szerint egy kicsit délebbre mennék Belgiumtól, mert bár igen jó idényt zártam, tizenkét gólt szereztem, egy kicsit lágyabb futballra vágyom."

Gelei Károly: „Én sokáig csak a tartalékcsapatban védtem, de amikor megsérült a belga kapusunk, végre bizalmat kaptam. Sajnos nálunk az Antwerpnél kilenc légiós van, s mivel csak három játszhat egyszerre, nem túl könnyű a külföldiek dolga. Még négy évig köt ide a szerződésem, de megbeszéltem az elnökkel, hogy ha nem számítanak rám mint első kapusra, akkor eladnak."

Disztl László: „Szinte végig kezdő voltam, bár az utolsó négy-öt mérkőzésen a kispadon ültem, a vezetőknek ugyanis nem tetszett, hogy – szerintük – túl sok időt töltök a válogatottal... Az előző évem egyszerűen csúcs volt, amelyet nehéz lenne túlszárnyalni, ám nem panaszkodhatom az ideire sem, noha kétségtelen, hogy igen rosszulesett a mellőzésem..."

Garaba Imre: „Nemrégiben hosszabbítottam meg a szerződésemet két esztendővel, tehát nem kérdéses, hogy maradok. Szerencsére a vezetők elégedettek velem, nagyon jól érzem itt magam, a csapatnak is jól ment a bajnokságban. Egyébként egy küldöttség járt tőlünk Magyarországon játékosnézőben, Pintér, Limperger és Urbán tetszett is a vezetőknek, de védőre nincs szükség. Csatár kellene, s tárgyaltak a Honvéddal Gregor megvásárlásáról, ám úgy tudom, nagyon sokat kértek Józsiért. Így aztán úgy tűnik, egyelőre nem lesz magyar csapattársam..."

Bognár György: „Még kétéves megállapodás köt ugyan a Standardhoz, de én menni szeretnék. Bár nem ismerem a vételáram összegét, azt hallottam, hogy nagyon drágán adnának el. Márpedig én nem szívesen maradnék, nagyon rossz itt a légkör, és felesleges lenne tagadni, a csapat sem túl jó. A hatodik helyen végeztünk – ha ötödikek tudtunk volna lenni, még éppen indulhatnánk az UEFA-kupában, így viszont nem fértünk bele az itteni elitbe.

Azt hiszem, ez az év volt pályafutásom legrosszabb esztendeje. Ilyen gyenge edzővel még sehol sem dolgoztam, mint itt Georg Kesslerrel. Sajnos a vezetők túl későn vették észre, hogy alkalmatlan a feladatra. A húsz évvel ezelőtti német stílust erőltette, de hát ezzel a játékkal ma már nem lehet sokra menni.

Hozzá kell tennem azt is: ahogy a csapatnak, úgy nekem sem ment. Új ember voltam, nehezen szoktam meg a többieket. Nem magamat akarom mentegetni, de egyszerűen tragikus volt a légkör. A játékosok sokszor veszekedtek az öltözőben. Ha választhatnék, hol folytassam, leginkább egy spanyol vagy újra egy francia klubot szeretnék."

Nos, Bognár Györgyöt a következő évben ehelyett már idehaza, a BVSC színeiben találtuk, ahol még néhány szezonon keresztül szerepelt, mégpedig végül egész sikeresen, hisz a kiscsapat 1996-ra odáig kapaszkodott, hogy abban a kiugró idényében majdnem bajnok lett...

A Garaba által említett játékosok közül Limperger Zsolt Spanyolországban kötött ki, Pintér Attila már nem tért vissza ismét Belgiumba, Gregor József pedig egyáltalán nem kelt el külföldön. Urbán Flórián viszont a Baré által hirdetett „kemény vonalat" képviselte, és esztendőkön át jó néhány belga csapatnál fordult aztán meg – egyik vezéralakjaként az ottani magyar különítménynek, merthogy a kilencvenes években még igenis jellemző volt futballistáink odaáramlása.

Az utóbbi időszakra azonban eléggé „kikoptunk" abból az országból – de az talán nem is baj, ha válogatottunk alapemberei nem tömegesen Belgiumban pallérozódnak, hanem mondjuk az angol, spanyol, olasz, német vagy éppen holland élvonalban...