Crespo ragaszkodott Olaszországhoz

Hernán Crespo hat éve ilyenkor kétségbe volt esve. A 30. születésnapjához közeledő argentin csatár a 2003–2004-es idény után még a következőben is a Chelsea játékosának számított, de azt az időszakot kölcsönben már a Milannál töltötte, és most szerette volna elérni, hogy továbbra is a piros-feketéknél maradhasson.

„Tavaly nyáron úgy éreztem, vége a pályafutásomnak, fizikailag és lelkileg is teljesen padlón voltam. Aztán amikor megérkeztem Milánóba, éreztem, hogy mindenki szeret, hogy a klubnál mindenki segítőkész, és ez szárnyakat adott. A Milan szakmai és orvosi stábjának köszönhetem, hogy újra labdarúgónak mondhatom magam, ezért is vagyok végtelenül hálás az olasz csapatnak, ezért is szeretnék itt maradni – fejtegette a támadó a Nemzeti Sport 2005. június 29-i száma által is közölt interjúban, majd rátért a brit klubhoz való viszonyára:

A Chelsea-vel nincs semmi bajom, Mourinhót kiváló edzőnek tartom, remekül tudtam vele együtt dolgozni, amikor Londonban voltam. Mégsem szeretnék visszamenni Angliába, és ez nem anyagi vagy szakmai kérdés, hanem lelki."

Crespo imádja Olaszországot, hiszen négy évet töltött a Parmánál (1996–2000, ahol a korábbi Libertadores-kupa-sikerét megtoldotta egy UEFA-kupával, és ahol a periódus végén egy kis ideig együtt szerepelt Paulo Sousával), aztán az annak idején átigazolási világrekordösszegért történő klubváltását követően kettőt a Laziónál (2000–2002), majd egyet az Internél (2002–2003), a történetünk előtti utolsót pedig a brit fővárosból visszatérve a Milannál. Utóbbi helyen ráadásul újra együtt dolgozott azzal a mesterrel, Carlo Ancelottival, akivel anno Parmában együtt bontogatták a szárnyaikat, és akiben vakon megbízott.

A lombardoknak is szükségük volt őrá – legalábbis elvben. Szakértők szerint ugyanis a megelőző fél évtizedben nem akadt Hernánon kívül más csatár, aki Sevcsenko ékpárjaként ugyanolyan hatékony tudott volna maradni, mint az ukrán, s aki nem szívta el a 2004-es aranylabdás elől a levegőt, hanem kifejezetten jól megértette magát Sevával.

Crespo számos kiváló milanos meccse közül a legjobb kétségkívül a 2005-ös isztambuli BL-döntő volt, amelyen az első negyvenöt perc hajrájában két gólt is szerzett – arról igazán nem ő tehetett, hogy a Liverpool feltámadása miatt ez sem bizonyult elegendőnek a lombardok számára a diadalhoz.

(Mellesleg a BEK/BL históriájában igen kevesen bánkódhatnak amiatt, hogy a fináléban legalább két gólt szerezve sem nyertek: a peches dél-amerikain kívül a német Stein, aki a 7:3-as Real Madrid–Eintracht Frankfurt meccsen talált be kétszer a spanyolok kapujába, valamint Puskás Ferenc, aki az 5:3-as Benfica–Real Madrid csatában ért el „felesleges" mesterhármast.)

Furcsa módon Crespót talán ez a két gól is közelebb vitte a Chelsea-hez, bár egyelőre nem kapott hivatalos értesítést, hogy meg kell jelennie Londonban július 7-én, az angol klub alapozó edzőtáborozásának első napján. „Különösnek tartom – folytatta Crespo –, hogy a két klub májusban már megegyezett arról, hogy a Milan játékosa maradok, aztán történt valami, és hirtelen megfagyott körülöttem a levegő."

Nem mondta ki, de arra gyanakodott, hogy a Kaladze-ügy rontott sokat a helyzetén: a balhátvéd megállapodott a Chelsea-vel, de a két klub aztán egymással nem (a londoniak a posztra végül a baszk Del Hornót igazolták le). Ekkor már (úgy) látszott, hogy a grúz továbbra is az olaszok futballistája lesz. Ariedo Braida, a Milan sportigazgatója 27-én meglehetősen egyértelműen fogalmazott: „Crespót nem akarjuk megvenni – csak akkor maradhat a Milan játékosa, ha ő maga elintézi a Chelsea-nél, hogy megint kölcsönkapjuk egy évre.″

Az elöljáró szavai mögül egyértelműen kitűnt, hogy Gilardino „közeledtével" Crespo távolodott: a Parma fiatal olasz támadója ugyan pillanatnyilag épp „leblokkolt" (olyannyira, hogy már a Fiorentina is bejelentkezett érte), de Itáliában mindenki biztosra vette, hogy előbb-utóbb a piros-feketéknél köt ki. Ez amúgy tényleg meg is történt hamarosan.

Márpedig ebben az esetben Sevcsenko, Inzaghi, Tomasson és Gilardino mellett az argentin gyakorlatilag fölöslegessé vált, így a Milan a kisujját sem akarta megmozdítani érte – már csak azért sem, mert a Chelsea-vel nem árt(ott) jóban lenni. „Tudjuk, hogy Crespo mit akar, de Mourinho a világ egyik legjobb csatárának tartja, és számít rá. Hernán kénytelen lesz beletörődni a sorsába, és visszatérni hozzánk" – mondta Peter Kenyon, a kékek ügyvezetője.

Ennek aztán az lett a következménye, hogy az argentin (miután a Special One beszélt a lelkével és győzködte kicsit) nem tehetett mást, visszament a ködös, hűvös Albionba – ahol egyéb sztárigazolás híján nagy szükség volt egy minőségi emberre Didier Drogba mellé (egyúttal a versenyhelyzetet is fokozandó) –, és ott az összes sorozatot tekintve nem kevesebb mint 42 mérkőzésen lépett pályára (13 góllal) a következő évadban.

De ami a lényeg: a kezdeti vonakodás ellenére jól járt, hiszen a földrészünkön eltöltött tizedik esztendejét – ráadásul pont a legnívósabbnak számító PL-ben – végre sikerült élvonalbeli aranyéremmel lezárnia, ami (a River óta, azaz ideát) addig sehol sem sikerült neki...

Ezután visszatérhetett „melegedni" Itáliába, és ha egyszer beindul egy üzlet: az Interrel zsinórban újabb három bajnoki címet ünnepelhetett. Más kérdés, hogy kissé rossz ütemben hagyta ott a fekete-kékeket, mert a tavalyi BL-trófeáról lemaradt – akkor már, a Genoa érintésével, újra a Parma légiósa volt, ahol kontinensünkkel egykor megbarátkozott. Onnan pedig, mint hallottuk, (már) nem egykönnyen mozdul ki...