Mike Tyson, a megszelídített vén fenevad

Ritkán figyel a sportvilág Memphisre, ahol egykor Martin Luther Kinget lelőtték, majd később a közeli Gracelandben Elvis Presley pusztította magát élete alkonyán. Magyar idő szerint 2002. június 9-én hajnalban mégis újra jelentős érdeklődés övezte a Mississippi-parti települést, hiszen ott lépett kötelek közé Mike Tyson.

Korábbi balhéi miatt (nemi erőszak vádja, börtönbüntetés, fülharapás, stb.) nem bunyózhatott sem Nevada államban, sem New Yorkban – ezért is csúszott el az időpont az eredetileg Las Vegasba tervezett április 6-ról –, a Tennessee-beli nagyváros pedig sikerrel pályázta meg helyettük a rendezést.

Addigi és éppen folyamatban lévő (bűn)ügyeit ismerve teljességgel érthető, ha sok helyen nem kértek a már leszállóágba került Iron Mike-ból, akinek „veszélyességét" jól illusztrálja egy enyhébb, erőszakosnak mégis elég erőszakos eset is, amely pont a szóban forgó nagy meccshez kapcsolódott.

A Sportnaptár is megemlékezett néhány hónapja a Ring Magazin által 2002 eseményének megválasztott kocsmai szintű, de színházban lefolytatott tömegverekedésről, amely során január 22-én „Vas Miki" dúvadként rontott az ellenfél, Lennox Lewis felé, mire a két stáb (testőrei) intenzíven összegabalyodtak, a két főszereplő is földre került, és a szokásos harapás sem maradt el (na, vajon kinél...).

A hírverést ezzel idejekorán maximális sebességi fokozatra pörgették fel, nem mintha a korszak nagyágyúja, avagy egykori elődje különösebben rászorult volna erre. Az 1966-os születésű Tysont minden idők legfiatalabb nehézsúlyú világbajnokaként ünnepelték 1986-ban, majd 1987 és 1990 között vitathatatlan bajnok volt a három legnagyobb hivatásos bokszszervezet (WBA, WBC, IBF) trónját egyszerre elfoglalva.

És most újabb nagy meccsre készült, méghozzá Lewisszal, a kanadaiként 14 évvel azelőtt olimpiai bajnok, brit állampolgárként utóbb profi világbajnokkal, aki egy váratlan botlást, a Haseem Rahmantól Johannesburgban elszenvedett 2001-es kiütést követően talpra állt, és újra ő lett WBA (Bokszvilágszövetség), az IBF (Nemzetközi Bokszszövetség), valamint a jóval kisebb presztízsű IBO (Nemzetközi Bokszszervezet) nehézsúlyú királya.

Lewis egyidős (36 esztendős) volt ellenfelével, igaz, a kor ebben a súlycsoportban keveset számít, a nehézsúlyú bunyós olyan, mint a jó bor – a királykategória valódi nagyságai bírják a gyűrődést (ez manapság is így van, elég a Klicsko fivérekre gondolni).

Százmillió dollár feletti összeg mozdult meg a szupercsata kedvéért, és a felek fejenkénti meccspénze a televíziós közvetítések értékesítésétől függően még az előre garantált 17.5-17.5 millió dollárról is tovább növekedhetett. A Lewishoz kötődő HBO és a Tysont futtató Showtime különalkut kötött a remélt, egymilliárdot is meghaladó, a labdarúgó-vb idején végképp elképesztő nézőszám érdekében.

A mérkőzés reklámértékét még tapasztalt szakemberek is csak suttogva merték szavakba önteni, s a várakozások beigazolódtak: ez lett a fizetős tévétörténelem legjövedelmezőbb ökölvívócsatája, melynek rekordját csak a 2007-es Oscar De La Hoya–Floyd Mayweather Jr. ütközet tudta majd megdönteni (erről nemrég szintén beszámolt rovatunk).

A jegyárakról viszont talán kár is beszélni, a szorító mellé szóló jegyek forintra átszámolva csaknem hétszázezerbe kerültek a Pyramid Arenában, és bár a drágaság miatt elég vontatottan haladt a belépők értékesítése, végül csak összejöttek több mint 15 ezren a sportcsarnokban. Őket pedig a kor két legnagyobb ringszpíkere, Jimmy Lennon Jr. és Michael Buffer „szórakoztatta" a szorító közepéről.

A lelátón mások mellett dollármilliárdok tulajdonosai ültek, megannyi híresség – arattak a magazinok társasági rovatai. Egy kis névsorolvasás: ott volt a filmsztárok közül Ben Affleck, Kevin Bacon, Halle Berry, Tom Cruise, Clint Eastwood, Richard Gere, Samuel L. Jackson és Wesley Snipes, a zenei piacon nyomuló LL Cool J és Britney Spears, az üzleti életben megtollasodó Hugh Hefner (nincs hírünk, hány Playboy-nyuszi kísérte) és Donald Trump, s végül, de nem utolsósorban egy igazi szakmabeli: Evander Holyfield is.

A tét nem volt kicsi, a pénzen, a feldobott vb-öveken és a címvédő nimbuszán túl sem: Mike Tyson jövője. Világosan látszott: ha most veszít, alighanem utoljára láttuk minőségi programban, ha nyer, főnixmadárként kel életre, immár sokadszorra, ezúttal a három legfontosabb szervezet közül kettő világbajnokaként. A sajtó szépen el is keresztelte a találkozót az évszázad meccsének – amivel persze nem mondott sokat, hiszen a megelőző 17 hónap felhozatalát még viszonylag könnyen felül lehetett múlni...

Nos, aki látta mindezt, sokáig nem felejti el. Két okból. Egyrészt Tyson nem nagyon volt még ennyire indiszponált, másfelől Lewis öklözése a műfaj egyik legnagyszerűbb, legérettebb, taktikailag és technikailag is a tökéletesbe hajló megnyilvánulását hozta.

A 12 menetre tervezett tripla világbajnoki címmérkőzés nyolcszor három percig sem tartott, az öveket védő Lewis kezdettől uralta a helyzetet. Eleinte sorozatos fogásaival fárasztotta, nem engedte kibontakozni a valószínűleg a tőle megszokott gyors győzelemben reménykedő Tysont, ballal ügyesen szurkálta, majd be-belépett az ütőtávba, és már érkezhetett is a mérkőzésvezető, hogy szétszedje a feleket.

Ráadásul az amerikai jobb szemöldöke a második menetben felrepedt, az ereje fogyott, a brit-kanadai pedig nem csupán végérvényesen átvette az irányítást, de a fáradó rivális ellen szinte a komplett, nem is kicsi repertoárját elővehette. A negyedik felvonás végén egy ízben intették Lewist (ekkor a földre nyomta vetélytársát), alighanem még a meccs elejének szabálytalanságai miatt, de ezt az egy három percet leszámítva mindegyiket simán megnyerte.

A hetedik felvonás végeztével már igencsak gyűrött volt Tyson arca, a nyolcadikban mégis egy utolsó rohamra indult. Hiába. Lewis pillanatokon belül lecsillapította a vehemens harcost.

(Aki – tegyük hozzá, mert van hírértéke – nem csupán a ringben, de azon kívül is tőle teljesen szokatlan udvariassággal viselte a vereséget. Lewis arcát például megsimogatta, a győztes édesanyjának, Violet asszonynak pedig egy puszit is adott... Mindez igen messze állt attól a két évvel korábbi megnyilvánulásától, amikor egy meccs utáni interjújában a következőket üzente a korszak bokszuralkodójának, akivel pedig 1984-ben még barátságban edzett együtt egy tehetséges amatőröket felkészítő edzőtáborban: „A szívedet akarom! Fel akarom falni a gyerekeidet!")

Tyson a nyolcadik menet felénél egy gyilkos balfelütéstől megrendült, számoltak is rá, majd az azonnali diadal varázslatos lehetőségét megszimatoló Lewis egy pazar balegyenes–jobbhorog kombinációval a padlóra is döntötte. Iron Mike szeméből és orrából szivárgott a vér, a tekintete azonban mindennél beszédesebb volt, nyilván tudta: vége a mérkőzésnek.

„Megemelem a kalapomat Lennox előtt – bókolt Lewisnak a váratlanul egészen emberi vonásokat öltő Tyson. – Nagyszerűen felkészült, és tökéletesen bokszolt, de remélem, lesz alkalom a visszavágóra. Ha elég pénzt fizetnek, akár egy oroszlánnal is hajlandó lennék megküzdeni."

„Senki sem menekülhet az öklöm elől – nyilatkozott érthetően magabiztosan a világbajnok. – Bizonyítani akartam, hogy én vagyok a világ legjobb bokszolója, és sikerült is. Teljessé tettem az életművemet."

A Ring Magazin később az esztendő K.O.-jának is megszavazta a memphisi kiütést, amellyel Lennox Lewis megszolgálta a mértékadó szaklap nem sokkal korábban neki ítélt vb- elsőségét. Ezzel tényleg vitathatatlan bajnok lett: a címnek óriási az eszmei értéke, hiszen amióta a hetvenes évek végétől végképp elemeire hullott a bokszvilág, amióta temérdek kisebb és nagyobb szervezet tart nyilván külön ranglistákat, nehezen követhető a sportág. Aki azonban a nehézsúlyban képes három szervezetnél uralkodni úgy, hogy közben végigveri a világot, azt megilleti ez a titulus.

Még ha hivatalosan hiányzott is közülük a WBA-é (azt a Puerto Ricó-i származású amerikai John Ruiz birtokolta, s a szervezetek közti ellentét miatt kicsinek tűnt rá az esély, hogy elvehesse tőle), továbbá a sorban csak negyediknek számító WBO-é (Vladimir Klicsko címére nagyon vigyázott a hamburgi Universum). A szakma azonban nem akadt fenn ezeken az apróságokon, és nem is szabadott fennakadnia.

Lewis ugyanis tagadhatatlanul pályafutása csúcsára érkezett, hiszen Tyson személyében újabb nagynevű trónkövetelőt győzött le. Ekkorra gyakorlatilag mindenkit megvert, 43. mérkőzésén negyvenedik alkalommal emelték fel a kezét (volt egy döntetlenje, illetve egy fiatalkori botlása Oliver McCall ellen, de azért, amint a Rahman elleniért is, nem sokkal utána K.O.-val vágott vissza – vagyis minden ellenfelét felülmúlta, akivel szembekerült profi karrierje során).

„Én vagyok a világ ura" – nyilatkozta a memphisi meccs végén. A nehézsúlyé bizonyosan az volt 2002-ben, immár vitathatatlan módon. És az maradt még egy évvel később is, amikor Los Angelesben TKO-val felülmúlta a kihívó Vitalij Klicskót, a WBC ranglistaelsőjét, akit a hetedik menetre már nem engedtek ki az orvosok a bal szeme felett keletkezett vágás miatt. Pedig az ukrán mindhárom pontozónál 58–56-ra vezetett, amikor a mérkőzés félbeszakadt...

Tárgyaltak egy visszavágóról, de aztán Lewis meggondolta magát, és 2004 elején bejelentette a visszavonulását. Legnagyobb sikereként 1999-ben – második nekifutásra a döntetlenjüket követően – pontozással elverte Holyfieldet, amivel vitathatatlan világbajnok lett (hiszen a Tyson ellen utóbb kockára tett három öve mellett eredetileg a WBA-ét is megszerezte, csak azt később adminisztratív úton elvették tőle), valamint Muhammad Ali és Holyfield mellett ő a harmadik, akinek valaha sikerült a királykategóriában háromszor is felülni a trónra (Vitalij Klicsko és Michael Moorer is megtette ugyanezt, de az ő WBO-címüket sokan nem tartják egyenértékűnek az iménti trió dicsőségével).

Mike Tyson korábban ugye maga is volt a csúcson (ha nem is háromszor), ám a Lewistól elszenvedett verés után már csupán egyszer villant meg, csakhogy a Clifford Etienne elleni 49 másodperces győzelme 2003 elején már alig vonzott nagyobb felhajtást (sőt), mint a legújabb arctetoválása.

Utána még kétszer lépett ringbe, de két ismeretlen ellenfelétől kikapott (a másodiktól 2005 júniusában), és az utolsó négy mérkőzésén begyűjtött három vereség jelezte számára (kicsit később a kelleténél): ideje lezárni a pályafutását. Amely tehát nem túl szépen végződött – ha azonban csak annyit mondanak az embereknek, hogy profi nehézsúlyú boksz, a legtöbben a világon még ma is az ő nevével válaszolnának...