Kenesei átejtette a bújócskázó Arsenalt

Három éve neves vendég tette tiszteletét a vasi megyeszékhelyen, ahol pedig néhány héttel korábban még élvonalbeli futball sem volt: az európai top 10-ben jegyzett Arsenal vizitált Magyarországon, hogy felkészülési meccset játsszon az NB I újoncával, az amúgy szép múltú Haladással.

Noha a Real Madrid 2005-ös budapesti fellépése óta nyílt titok, hogy a kontinens elitklubjai jelentős bevételekben bíznak és szigorú feltételeket követelnek meg külföldi túráik alkalmával, a londoniak – mivel a közelben, Ausztria keleti részén táboroztak – ezt a mérkőzést jóval olcsóbban vállalták. S már az is nagy fegyvertény volt, hogy egyáltalán ide jöttek, hiszen ezúttal is legalább ötven ajánlat közül válogathatott Arsene Wenger – s végül a három edzőpartner közé a szombathelyi gárda is bekerült.

Az Arsenal vendégjátékára hetek, sőt hónapok óta készültek a házigazdák: a stadiont kipofozták, az angolok által támasztott követelményeket (megfelelő méretű legyen az öltöző, kifogástalan a pálya talaja, a csapatot szállító busz 15 méteren belül tudjon leparkolni az öltözőépület előtt) maradéktalanul teljesítették, és hogy a forgalomban se legyen fennakadás, aznap, 2008. július 22-én a meccs közeledtével a helyszín körüli utcákat is lezárták.

A helyi polgárok egy része már kora délután Arsenal-lázban égett: noha a Bad Waltersdorfból átruccanó küldöttség előre tisztázta, hogy csupán egy órával a barátságos összecsapás előtt érkezik meg a Rohonci útra, és egyenesen az öltözőbe vonul, híre ment, hogy átírták a forgatókönyvet, és mégiscsak beiktattak egy városnézést a futballistáknak.

A félreértés abból fakadt, hogy a londoniak szereléséért felelős angolok csoportja, mielőtt bepakolt volna a Haladás arénájába, megállt a központban kávézni... Az illetékesek öltözékét klubcímer díszítette, így aki látta őket, azonnal továbbadta, hogy Szombathelyen időznek a csillagok.

Bár sokan az utcára rohantak és hatalmas „rabló-pandúr" kezdődött, ezek az autogramvadászok éppúgy nem jártak szerencsével, mint azok, akik közvetlenül a mérkőzés előtt sorakoztak fel a klubháznál, és kezükben poszterekkel, Arsenal-relikviákkal várakoztak. Az „ágyúsok" busza háromnegyed órával a kezdést megelőzően gurult be az öltözőfolyosó mögé, ám egyrészt a jármű sötétített ablakai, másrészt a szigorú biztonsági előírások miatt még távolról sem lehetett látni a neves „jövevényeket" (ahogyan majd a távozásukkor sem).

Így aztán a csapatok bemelegítéséig (csak) a nyilvános kultúrprogram szórakoztathatta a nagyérdeműt. Változatos műsorral készültek – lufieregetéssel, sóspereccel, labdával zsonglőrködő gyerekekkel, sőt a meccs előtt rögtönzött koncertekkel is (a színpadra Keresztes Ildikót, illetve Hevesi Tamást invitálva).

Ezen felül pedig szurkolói beszámolók szerint a kezdés előtti percekben a pénztárakban maradt néhány tucat jegyet – a vezetőség ugyanis a megelőző napon még ezer belépőt nyomatott pluszban – ingyen osztogatták a járókelőknek, hogy egyetlen üres szék se maradjon...

Az utolsó pillanatban „beesők" még nem lehettek ott a többi nézővel, amikor a lelátón azon tanakodtak a drukkerek: vajon tényleg a legjobbjait küldi-e pályára Arsene Wenger? Nos, a tizenhat elhozott játékos közül nyolcan voltak tagjai hazájuk válogatottjának, a többiek pedig „az angol labdarúgás legnagyobb reménységeinek" számítottak, ahogy a szervezők a fiatalokat definiálták. Kolo Touré sérülten érkezett, Emmanuel Adebayor, Robin van Persie és a többi ász pedig eleve Ausztriában vett részt edzésen a meccs időpontjában.

A londoniak végül így álltak fel: Almunia (Mannone) – Sagna, G. Hoyte (A. Traoré), J. Hoyte, Clichy – Walcott, Denilson, Ramsey (Randall), Vela (Lansbury) – Bendtner (Simpson, 62.), Wilshere (Coquelin, 62.); a két csatárt leszámítva minden cserejátékos a szünetben állt be. Mi több, ez az összetétel még annál is tartalékosabb, mint amilyennek ma látszik, hiszen néhány, ma már egész jól csengő név „gazdája" csak a 2008-as vasi kirándulásuk óta futott be igazán.

Bár a legnagyobbak valóban nem voltak ott a pályán (főleg, mert a friss Eb-győztes Cesc Fabregas a szabadságát töltötte, Eduardo da Silva és Tomás Rosicky sérülésből lábadozott, míg az új nagy igazolás, Samir Nasri a hírek szerint nem utazott el az osztrák túrára) – és ez több megszólaltatott szakértőnek, illetve a 12 ezres közönség jó részének kisebb-nagyobb csalódást is okozott egyébként –, egy-két vendégre így is érdemesnek tűnt figyelni.

Játszott például a Cardifftól ötmillió fontért szerződtetett Aaron Ramsey, akit a sportág legnagyobb ígéretének tartottak Britanniában. A Rambo becenévre hallgató walesi fiatalember, noha futballistaként került be a szigetországi köztudatba, a hírek szerint iskolája egyik legtehetségesebb rögbijátékosa volt egykor.

Ő azzal is büszkélkedhetett, hogy 16 évesen és 124 naposan mutatkozott be a Championshipben, míg a Haladás ellen Thierry Henry legendás 14-es dresszében pályára lépő Theo Walcottnak ez csak 19 nappal idősebben sikerült a Southampton színeiben.

Ezen az összecsapáson azonban a hazaiak kulcsembere, a 31 éves Kenesei Krisztián volt a főszereplő. A nyáron a jövőjével kapcsolatban sokáig vacilláló támadó az olasz Serie B-s Avellinóban töltött időszakot követően végül Szombathelyre igazolt, és immár a második felkészülési meccsén bizonyított: az Ajka elleni dupla után ezúttal az Arsenal ellen szerzett vezetést a zöld-fehéreknek.

Azért az eset megér némi részletezést: a 25. percben Schimmer Szabolcs az ellenfél térfelének közepéről – jobbról – ívelte be a labdát, amelyet Kenesei a tizenhatos előterében mellel átvett, majd 12 méterről jobbal a kimozduló Manuel Almunia fölött ügyesen kapura emelt.

Már mindenki gólt kiáltott, amikor a kétségbeesetten visszarohanó Gavin Hoyte a mezőnybe vágta a háló felé tartó labdát. A partjelző intésére a játékvezető némi hezitálás után gólt ítélt. A televíziós visszajátszások sem voltak perdöntőek, úgyhogy maradjunk annyiban: megadták, azaz bent volt a labda. Lám, ennyi előnye van, ha magyar csapat meccsén magyar hármas bíráskodik...

Ugyan Walcott (ki más...) egyenlített – a 42. percben a labdát látványos mozdulattal levevő Nicklas Bendtner középről kitűnően tálalt a jobbösszekötő helyén felfutó középpályás elé, aki 14 méterről jobb lábbal laposan lőtt, és a labda a jobb kapufa tövéről pattant be a kapuba –, mégis Kenő volt a sláger. A zsúfolásig megtelt lelátókon ülők az ő és az egész Haladás bátor játékát látva szinte megállás nélkül buzdították a kedvenceket.

S amíg a mérkőzés előtt sokan azt panaszolták, hogy az Arsenal-mezbe bújt magyarok tökéletes képet festenek a honi labdarúgást elmúlt évtizedekben jellemző lejtmenetről és értékválságról, a találkozó bizonyította, hogy Magyarországon „éhesek" az emberek a jó hazai futballra: a lefújást követően – lehetett piros-fehér vagy zöld felsőben, jöhetett az angol sztárok vagy a szombathelyi futballisták miatt – már mindenki az 1–1-et kiharcoló Hali-játékosokat ünnepelte.

Ráadásul anyagilag is pozitívan zárta az Arsenal vizitjét a Haladás: noha a jegybevételből kellett fedezni az angolok fellépti díját és a rendezői költségeket, a kötelező kiadások után is maradt pénz a kasszában. A néhány milliós tiszta bevételt az Illés Akadémia alapítványa kapta meg. (A „jutalmazott" tanintézet összes labdarúgója ott volt egyébként a Rohonci úti stadionban, sőt a 16 éves korosztály húsz játékosa labdaszedőként közvetlen résztvevője is lehetett a gálának.)

– Erre számított?
– Ha arra gondol, hogy vártam-e ennyi szurkolót, ilyen zsúfolt lelátókat, akkor be kell vallanom, hogy nem – válaszolta a lefújás után a biztonságiak gyűrűjében Arsene Wenger, az Arsenal menedzsere.

– És a meccs színvonalával elégedett?
– Igen, főleg az első félidőben volt lüktető, színvonalas a játék. Nagyszerűen segíti a felkészülésünket ez a mérkőzés, hiszen megnézhettem, mit tudnak a fiataljaim rutinos labdarúgókkal szemben. A magyar együttes más stílust képvisel, mint amilyenben a brit csapatok futballoznak, és fontos, hogy számunkra idegen stílusokkal is megismerkedhessünk. De a taktikánk csiszolását is szolgálta az összecsapás: az ellenfél stabilan védekezett, gyors támadásokat alakított ki, s ez játékosaimat is szigorú visszazárásra késztette.

– Mi az értelme az ilyen felkészülési erőpróbáknak az Arsenal számára? Marketing- vagy szakmai szempontok alapján döntenek a fellépésekről?
– Egyértelmű, hogy nyári programunkat segítik a gyakorlómeccsek. Persze örömteli, hogy világszerte rengeteg Arsenal-drukker él, akiknek ünnep egy-egy találkozónk, ám ezúttal kifejezetten a fiatalok kipróbálása volt a cél. Kettéosztottam a társaságot, és míg a többiek az ausztriai bázisunkon edzettek, az ifjú ígéreteink itt bizonyítottak.

Magyar kollégája, Csertői Aurél a helyén kezelte az amúgy dicséretes eredményt: „Óriási élmény volt számunkra, hogy a világ egyik legjobb csapata ellen léptünk pályára. Igaz, nekünk nem az Arsenal elleni találkozó jelentette az igazi megméretést, az a hétvégi bajnoki lesz."

Az élményt testközelből átélő veterán Kuttor Attila máshonnan közelített: „Hosszú pályafutásom során ilyen rangos ellenfél ellen még nem futballoztam felkészülési mérkőzésen. Lám, kiderült, ők is csak emberek, még ha egy kicsit gyorsabban futnak is, mint mi..."

Az inkább már külső szemmel figyelő Glázer Róbert, a Haladás korábbi edzője pedig tágabb összefüggésbe helyezte az eseményt: „A mérkőzés visszaidézte a régi magyar futball hangulatát: telt ház, nők, gyerekek, családok együtt szórakoztak, s élvezték a futballt. Ezt kellene többször visszavarázsolni a magyar pályákra. Hiszek benne, hogy sikerülhet."

Néha tényleg sikerül(t): a számukra is megfelelő körülmények elismeréséül az Arsenal egy évvel később újra átugrott hozzánk osztrák táborából. Érdekes módon fordított arányosság érvényesült: a korábbihoz képest csak mintegy fele annyi néző vett jegyet, pedig most körülbelül kétszer akkora sztárparádéban lehetett (volna) részük.

A londoniak kezdő tizenegye ismét viszonylag tartalékos volt – talán csak Kolo Touré és a súlyos sérülés után, hosszú kihagyást követően nemrég visszatérő Eduardo tűnt ki a 2008-as szintet azért a legtöbb poszton meghaladó kínálatból –, de a szünetben többek között William Gallas, Andrej Arsavin és van Persie is beállt, mivel Wenger ezúttal a teljes keretét ki akarta próbálni (csak Rosicky, Almunia, Walcott és Fabregas kapott különböző nyomós okokból felmentést).

Meglátszott a differencia: Eduardo és Bendtner egyaránt duplázott, amivel már az első félidőben tetemessé növelték a különbséget, majd a második játékrészben még Van Persie is betalált büntetőből. A szombathelyieket mindenesetre autogramok és közös fotók nélkül is elkényeztette az élet: még választhatnak is, hogy melyik fajta élményt (azaz immár emléket) becsülik többre – a roppant tartalékos nagyágyúk elleni jól hangzó 1–1-et, vagy a 0–5-öt, amellyel azonban igazi klasszisok látványa járt együtt.