„Nem tudom elképzelni, hogy Zsolt áttörje a gátat”

Erdei Zsolt 2005. július 2-án Hamburgban a negyedik címvédő mérkőzésén a harmadik kihívója ellen készült kockára tenni a WBO (Bokszvilágszervezet) félnehézsúlyú világbajnoki övét. Ezúttal a francia Mehdi Sahnoune szánta el magát arra, ami korábban Hugo Hernán Garaynak (kétszer) és Alejandro Lakatusnak sem jött össze: detronizálni az immár másfél éve uralkodó magyart.

Ráadásul valószínűsíthető volt, hogy Madár számára ez nem pusztán címvédő mérkőzést jelent, hanem afféle kaput egy sokkal rangosabb összecsapás felé vezető útra. Amelynek végén, egy nyári pihenőt követően például a francia Fabrice Tiozzo, a WBA (Bokszvilágszövetség), esetleg Clinton Woods, az IBF (Nemzetközi Bokszszövetség) legjobbja várt rá a remények szerint.

Erre fel az utolsó pillanatban egy súlyos, vírusos gyomorfertőzés miatt elmaradt az ütközet. Az amatőrként olimpiai bronzéremig, világ- és Európa-bajnoki címig jutó ökölvívó egész éjszaka rosszul volt, egy percet sem tudott aludni, így kénytelen volt lemondani a mérkőzést.

Dr. Bodo Eckmann, a német hivatásos bunyósok szervezetének orvosa reggel ellátta Madárt, és az Universum Box-Promotion honlapján nyilatkozott is. „Gyomor- és bélfertőzése van, hányingerrel, hasmenéssel, és képtelen enni. Az efféle tüneteket leggyakrabban vírusok okozhatják." A profibox.hu internetes portál értesülése szerint a mérlegelés után elfogyasztott erőleves és gombás marhahús lehetett a bűnös – aztán meg már az infúzió sem segített.

Erdei öve nem forgott veszélyben, azonban komoly veszteség érte. Összecsapását a ZDF német országos televízió tűzte műsorára, rá épült a rendezvény, és minden addiginál nagyobb gázsit is kapott volna a meccsért, azaz közeledhetett volna a Németországban jóval nagyobb rajongótáború Dariusz Michalczewski vagy a Klicsko fivérek magasságához.

Ezt sajnos keresztülhúzta az élet. Mindazonáltal október 22-én, új helyszínen, Halléban pótolták a találkozót, amelyen az utolsó, 12. menetben TKO-val kerekedett a 31–1-es mutatóval érkező Sahnoune fölé. Sikerével gyakorlatilag nyugdíjba küldte a francia-arabot, aki azóta már csak egyszer, majdnem négy évvel később lépett kötelek közé.

Ami a magyar bajnokot illeti, utána – jelen pillanatig – még tízszer bokszolt, amiből az első hét alkalom a szokott kerékvágásban zajlott: sorban visszaverte a WBO-övére pályázókat. Viszont semmi címegyesítés, vagy ilyesmi. Amikor ebből végleg elege lett, lemondott a trónjáról, és másfél éve megszerezte a WBC cirkálósúlyú vb-elsőségét. Persze nem akart tartósan a saját igazi kategóriájánál feljebb verekedni, ezért ezt a titulusát is feladta, majd az istállóját szintén hátrahagyva átkelt az óceánon, hogy meghódítsa a sportág „hazáját".

Egy könnyű és egy mérsékelten kemény csatát már megnyert odaát, ám hiába az új, „nagypályás" promoter, Lou DiBella, így sem lesz egyszerű összehozni őt a félnehézsúly legelismertebb ászaival – ahhoz (még) nincs elég nagy ismertsége Amerikában, hogy sok (televíziós) pénzt lehessen kisajtolni egy vele kiírt mérkőzésből, ahhoz ugyanakkor túl jó (33–0, 18 a mérlege), hogy ne féltsék tőle a nimbuszukat az ottani menők. A célkeresztben mindenesetre Bernard Hopkins.

Minderről persze még semmit sem sejthetett Kovács István, amikor a Sahnoune elleni csata eredeti időpontja előtti napokban a Nemzeti Sportnak tágabb kitekintést próbált nyújtani a jövőbeni lehetőségekről. (Ezúttal egyébként nem volt tiltakozó argentin tábor, így semmi akadálya nem lehetett, hogy ismét a WBO egykori pehelysúlyú világbajnokát jelöljék supervisornak Madár – végül elhalasztott – címvédő mérkőzésére...)

– Mennyire osztja, hogy Erdei számára ez a találkozó vízválasztó lesz, ezzel ráléphet az igazán nagy meccsek felé vezető útra, megindulhat az igazi ismertség felé?
– A német közvélemény számára igazából mindegy, hogyan nyer, fölényesen vagy szoros meccsen, ennél lényegesen nagyobb ismertségre aligha tehet szert. Csak a vereség nem jó. Vegyük például a magyar helyzetet: nálunk kit érdekel egy külföldinek a sportteljesítménye a sok közül? Szerintem mi sem érdeklődnénk olyan nagyon egy külföldi sikerei iránt, ha ugyanabban a sportágban, ugyanazon a szinten szerepelne egy magyar is. A szakmai oldal más. Ezen a területen mindenképpen fontos a fölényes siker, mert az elmúlt három mérkőzésén nem sikerült istenigazából meggyőznie a menedzsmentet, hogy bátran oda lehet engedni egy címegyesítő meccsre vagy egy nagyobb név elé. Jó lenne, ha a Sahnoune elleni találkozó után eltűnne a kérdőjel, hogy mire menne az ászok ellen, és azt mondhatnánk: igen, most jöhet bárki.

– Zsoltban benne van ennek a lehetősége?
– Bokszolt ő már fantasztikusan. González ellen minden idők legcsodálatosabb magyar teljesítményét nyújtotta a ringben. Csodálatos volt, ahogyan a méregfogát kihúzta, ahogyan férfiasan, szívvel-lélekkel odatette magát. Azóta nagy a szünet. A címvédései közül egyik sem sikerült úgy, hogy azt mondhatta volna, legalább megközelítette a korábbi formáját. Garay semmivel sem több, mint a súlycsoport nagy átlaga, csak kihívóhoz méltón ment előre, és sikerült ráerőltetnie a harcmodorát Madárra. Meggyőződésem, ha nem címmeccset vívnak, Zsolt sima nyolc menetben, lényegesen könnyebben diadalmaskodik.

– Mennyiben más sorozatban címmeccset bokszolni?
– Ő már régen beleesett ebbe a ritmusba, immár tíz olyan felkészülésen van túl, amely tizenkét menetre készít fel, a találkozói jó időelosztásban, nem túl sűrűn követték egymást, ilyen gondjai nem lehetnek. Mint ahogyan az erőnlétével sem lehet probléma, sőt meggyőződésem, eddig sem volt, csak pszichés okok miatt nem tudott olyan teljesítményt nyújtani, amilyet szeretett volna.

– A WBO-n belül milyen a megítélése?
– Olyan nagyon nem foglalkoznak a bokszolók egyéni megítélésével. A supervisori riportban néhány mondatban ki kell térni a produkcióra, a nagy bajnokjelölteket megpróbálják közel engedni a tűzhöz, nagyjából ennyi. Nem minden bajnok szórakoztató. Vegyük például a cirkálósúlyú Johnny Nelsont, aki minden, csak nem szórakoztató, az öve ennek ellenére semmivel sem értéktelenebb a többi bajnokénál. A teljesítmény, az élvezhetőség szintje inkább a nemzetközi megítélést, a későbbiekben kereshető pénzt befolyásolja. Az például valószínű, hogy Zsolt a stílusjegyei miatt Németországban sokkal nagyobb sztár már nem lesz. Viszont az is igaz, hogy a tengerentúlon kíváncsiak a magasabb szintet képviselő bokszolókra, ott nem csupán az amerikaiaknak sikerült karriert befutniuk, hanem például Lewisnak, Cjunak és Klicskóéknak is. A televíziótól függ, ki tud ott pénzt keresni. Az HBO vagy a Showtime kizárólag olyan bokszolókra épít, akik élvezetesek, szórakoztatóak, fel lehet építeni rájuk egy komplett programot. Madár bunyója egyelőre nem ilyen. Az Universumnál eddig Michalczewski és a két Klicsko volt ilyen kiváltságos helyzetben, Zsolt még nem tart ott.

– Mennyire nehéz így eladni őt?
– A lehetőségek mindenesetre behatárolódnak. A képességei káprázatosak, de nem vadállat, mint Dariusz vagy Klicskóék, nem olyan különleges egyéniség, mint Hamed, nem olyan különc életvitelű, mint Tyson. Ilyen képességű és tudású bokszoló pedig több is van az amerikai piacon. Ez már hatalmas eredmény, de a nagy pénzt ők sem tudják megkeresni. Szerintem Madár most a lehető legjobb helyen van, az Universum segítségével több forrást lehet megmozgatni, mint Amerikában. Emlékszem, az én időmben Junior Jones vagy Barrera is kevesebb pénzt keresett. Pedig világszerte ismert nevek voltak, de az ottani piacon is csak hat-nyolc bokszoló juthat hozzá a milliókhoz.

– Leküzdhető ez az akadály?
– Ez nem akadály, hanem a száraz valóság. Mint ahogyan az is, hogy a következő húsz évben nem Magyarországról kerül ki az NBA nagy sztárja. Játékosunk lehet ott, de sztárunk nem. Genetikai, meg millió más oka van ennek, például a bokszkultúránk. Mi amatőrgyökerekből építettünk fel profi kultúrát, Amerikában fordítva van minden. Ott a profi bunyónak évszázados hagyományai vannak, mindenki azon nő fel, és azért kezd el amatőrként bokszolni, hogy profi világbajnok legyen. Nem tudom elképzelni, hogy akár Zsolt, akár más áttörje ezt a gátat.