Sir Bobby Robson, az ízig-vérig úriember

Vágólapra másolva!

2011.07.31. 09:29

Címkék

Két éve ezen a napon durhami otthonában – utolsó óráit békésen, családja körében töltve – elhunyt Sir Bobby Robson, az angol válogatott korábbi játékosa és szövetségi kapitánya, aki edzőként négy különböző ország klubcsapatával is nyert legalább egy jelentős trófeát. A 76 esztendős, világszerte népszerű sportembert a rák legyőzte végül.

Bobby Robsont 2002-ben ütötték lovaggá, bő tíz évvel azután, hogy először diagnosztizáltak nála daganatos megbetegedést. Egyebek mellett az is kidomborítja emberi nagyságát, mérhetetlen élni akarását és nem utolsósorban erejét, hogy négyszer is felülkerekedett a gyilkos kóron – mígnem egy 2007-ben elvégzett rutinvizsgálat alkalmával újabb daganatokat fedeztek fel a tüdejében.

„Hetvenöt éves vagyok, csodálatos sportpályafutás áll mögöttem. Én vagyok az egyetlen a családban, akinek meg kellett küzdenie a rákkal, de eddig mindig ki is gyógyultam belőle, hála a csodálatos kezelésnek" – mondta egy 2008. márciusi interjúban Robson a Timesnak. A szakember a gondos orvosi segítséget azzal hálálta meg, hogy alapítványt létesített rákos betegek gyógyítására szolgáló műszerek beszerzésére.

„Nem sokat tehetek, harcolok a betegséggel. Pozitívan kell gondolkodnom, nem panaszkodom. Van hitem és van erőm küzdeni a végsőkig. Tudom, hogy meg kell halnom, de végül mindenkinek ez a sorsa. Eljön az idő, amikor nem nyerek meg minden csatát, de a lényeg, hogy ne adjam fel" – nyilatkozta az angol futball egyik legnépszerűbb trénere.

Néhány hónappal később, augusztusban azonban közölték vele: nem lehet megműteni. „El kellett fogadnom, hogy meg fogok halni. Minden ember életében bekövetkezik ez a pillanat, az enyémben nem is olyan soká, de tiszta szívvel gondolok vissza az életemre, amelynek minden pillanatát élveztem" – hangzott a megrázó nyilatkozat Sir Bobbytól, miután tájékoztatta a közvéleményt a szomorú fejleményekről.

A rokonszenves, igazi angol úriember – aki visszavont csatárként 1957 és 1962 között húsz alkalommal játszott és négy gólt szerzett hazája (klasszisokban bővelkedő, nem sokkal később világbajnokká váló) válogatottjában – öt nappal a 2009. július 31-i halála előtt jelent meg utoljára a nyilvánosság előtt (kalapban, legyengülten, kerekes székben, mégis mosolyogva), amikor a Newcastle United otthonául szolgáló St. James' Parkban az ő tiszteletére rendezték meg az 1990-es német–angol meccs „visszavágóját", mindkét oldalon az akkori játékosok többségével a pályán.

SIR BOBBY ROBSON (1933–2009)

Bobby Robson persze már az emlékezetes világbajnoki elődöntő előtt is ért el sikereket a kispadon. 1968-ban a Fulhamnél kezdett edzősködni – annál a klubnál, ahol egy hat esztendeig tartó WBA-s kitérőt leszámítva labdarúgó-karrierje lényegi részét töltötte –, majd az Ipswichnél szerzett nevet magának. Tizenhárom éven át dolgozott ott, és a kiscsapatból erős együttest épített (FA-kupát és UEFA-kupát is nyertek), így nem csoda, hogy a Portman Roadon, a Town stadionja előtt 2002 óta szobra áll – amúgy akkor tájt lett belőle „Sir" is.

BÚCSÚSZAVAK
„Sosem voltam túl büszke ahhoz, hogy tanácsért forduljak hozzá, és ő mindig szívesen segített, nem csak nekem, másoknak is. Huszonhárom éve dolgozom az angol futballban, és egy kollégámat sem helyezném fölé. Egy barátomat gyászolom, akinek az elhivatottságát, szenvedélyét és tudását kevés edzőéhez tudnám mérni" – Sir Alex Ferguson, a Manchester United menedzsere. „Őszinte szívember volt, a futball volt a legnagyobb szerelme. Imádta a játékot és törődött a játékosaival" – Ray Clemence, az angol válogatott egykori kapusa. „Imádtuk, mindent megtettünk a kedvéért. Ritka eset, hogy egy szövetségi kapitányt ennyire tiszteljen és szeressen az összes labdarúgója" – Paul Parker, aki a '90-es vb-n szerepelt az angol nemzeti csapatban. „Mindenki felkészült már erre a hírre, mindenki tudta, hogy nagyon beteg. Nagy bátorság kellett hozzá, hogy megjelenjen a nyilvánosság előtt a legutóbbi jótékonysági mérkőzésen, de 33 ezer ember vastapssal búcsúztatta. Megérdemelte: csodálatos egyéniség volt. A futballvilágnak nagyon fog hiányozni" – Terry McDermott, Robson volt asszisztense.

Egy évvel a második számú kontinentális klubtrófea elhódítását követően, 1982-ben bízták rá az angol válogatott irányítását, miután a „háromoroszlános" gárda kedvéért visszautasította az Ipswich tízéves (!) szerződéshosszabbítási ajánlatát. Ron Greenwood után ült le a kispadra, és az 1986-os, majd az 1990-es vb-n is az alakulat élén állt.

A mexikói tornán a legjobb nyolc, Olaszországban pedig a legjobb négy közé vezette tanítványait. Utóbbi – amikor testközelből láthatta, amint fiai mindössze tizenegyesekkel maradnak alul a később a finálét is (egyetlen meccs közbeni) büntetővel megnyerő Nationalelffel szemben – máig a legjobb angol szereplés az 1966-os világbajnoki cím után, sőt azóta az Eb-ken is csupán egyszer sikerült hasonló bravúr (1996).

1990-től a PSV-t irányította, majd a Sporting és az FC Porto szakmai munkájáért volt felelős; ő vitte az utóbbi együtteshez Lipcsei Pétert. Egy szezonra a Barcelonához szegődött (oda például ifjú beosztottját, José Mourinhót vitte magával…), ahol többek között a fiatal Ronaldót instruálta, aztán visszament Eindhovenbe. 1999-től 2004-ig pedig utolsó klubedzői munkájaként a Newcastle Unitedet vezette – visszatért tehát a gyökereihez, hiszen gyerekként a közelben nőtt fel és a „szarkáknak" szurkolt.

A PSV-vel két holland bajnokságot, a Portóval Portugál Kupát és két élvonalbeli aranyérmet nyert. A Barcelonával elhódította a Király-kupát és a spanyol Szuperkupát, valamint legfőképpen a KEK-et. Összesen 1446 mérkőzésen ült különböző csapatai kispadján, és 718 győzelem, 377 döntetlen, illetve 351 vereség volt a mérlege.

A 76 esztendősen elhunyt Sir Bobby Robsont feleségén és három fiúgyermekén kívül az egész futballvilág szívből gyászolta – és emlékezik rá ma is.

LIPCSEI: ÉLETEM LEGCSODÁLATOSABB ÉVE
Nagy megtiszteltetés érte Lipcsei Pétert 1995-ben, hiszen egy esztendőn át a világ egyik legelismertebb szakemberével dolgozhatott együtt az FC Portónál. Nem csoda, hogy két éve meghatottan beszélt az NS-nek egykori tréneréről. „Nagyszerű edzőt és egy igazi úriembert veszített a labdarúgó-társadalom Bobby Robson személyében. Neki köszönhetem, hogy az európai hírű Portóban futballozhattam, hiszen az angol mester figyelt fel a játékomra az ellenük a Ferencvárossal kettő nullra megnyert KEK-mérkőzésen, s ő kérte a vezetőséget, hogy szerződtessenek. Életem legcsodálatosabb évét tölthettem Portugáliában, s a mester irányításával bajnoki címet és Portugál Kupát is nyertem. Kevesen mondhatják el magukról, hogy szoros szálak fűzték hozzá, én azonban büszke vagyok rá, hogy több alkalommal is meghívott engem és a családomat vacsorára portói tartózkodásunk idején. Ha nincs a súlyos sérülésem, talán a Barcelonában is szerepelhettem volna, hiszen 1996-ban Bobby Robson lett a katalánok szakvezetője. Tudom, vitt volna magával, ha a sérülésem nem szól közbe. Tudtam, hogy beteg, s mint oly sokan, én is szorítottam érte, ám legyőzte a halál, és most együtt szomorkodom azokkal, akik szerették" – mondta a Nemzeti Sportnak.