Tom Simpson - a Tour egyik csúcsdrámája

Tizennégy esztendeje ezen a napon a Tour mezőnye nemcsak száguldott, hanem a verseny egyik nagy halottjára emlékezett. Éppen harminc évvel korábban, 1967. július 13-án történt, hogy a 13. szakaszon szívinfarktust kapott és meghalt az angolok legjobbja, Tommy Simpson – az első brit, aki viselhette a patinás viadalon a sárga trikót.

A 29 éves angol rutinos kerekesnek számított. „Tacskóként" bronzérmet szerzett 1956-ban a melbourne-i olimpián az üldözőcsapat tagjaként, majd „érett férfiként" profi országúti világbajnok lett 1965-ben San Sebastianban. Közben jó néhányat megnyert Európa klasszikus erőpróbái közül (1961: Flamand körverseny, 1964: Milánó–San Remo, 1965: Lombard körverseny, 1967: Párizs–Nizza), 1965-ben pedig szezonbeli eredményei elismeréseképpen több szervezet is az év sportolójának választotta Nagy-Britanniában!

A Tour de France-on 1960-tól minden idényben elindult. 1962-ben szerepelt a legjobban: felhúzhatta az olyannyira áhított maillot jaune-t, az összetettben pedig az előkelő hatodik helyen végzett. Sok jó részhelyezést is elért, de a szakaszgyőzelem (ami a spanyol Vueltán élete utolsó hónapjaiban kétszer is sikerült neki, noha ott először szerepelt) csak nem akart összejönni. Ezért hajszolta annyira, az utolsó pillanatokban is...

Ennek ellenére szerette Franciaországot, ahol karrierje érdekében fiatalon letelepedett, és a franciák is szerették Simpsont. A sajtó „Mister Tommynak" becézte, és ő tökéletesen alkalmazkodott a hatvanas évektől egyre jobban üzletiesedő versenysporthoz. Gyakran szerepelt reklámokban, vérbeli angolhoz illően öltönyben, keménykalapban, a karján esernyővel ült a kerékpárján.

Előtte a britek outsidernek számítottak a Francia körversenyen. Sem az országúton, sem a sportlapok címoldalain nem lehetett őket a hazai menőkhöz mérni. Tommy Simpson azonban úgy érezte, az ő küldetése, hogy bajnok legyen. Hajlandó volt mindent megtenni azért, hogy egyszer megnyerje a Tourt. Ezért élt – és ezért halt meg.

1967-ben a verseny 15. napjára – tizenhárom szakasz alatt – már több mint 2600 kilométert hagytak maguk mögött a kerekesek, a boly átlagsebessége pedig 35.2 km/óra volt. Egy pihenőnapon ugyan már túlesett a karaván, de a viadal addigra rengeteget kivett a résztvevőkből. A július 13-i feladat pedig a hírhedt magaslat, a marseille-i starttól 140 kilométernyire lévő Mont Ventoux megmászása volt.

Amikor a mezőny a hegy lábához ért, hét ágra sütött a nap. A teljes szélcsendben egyetlen falevél sem rezdült, a vendéglők ablakába kitett hőmérők 55 Celsius-fok körüli értékre forrósodtak fel. A valamikori vulkán emelkedőin pedig sehol egy fa, egy árnyékot adó bokor vagy liget – mindenütt csak a kopár vidék.

„Normális civil" ilyenkor felnéz a hegyre, legyint egyet, és leszáll a biciklijéről. De Tommy Simpsont éppen az érdekelte, amiben első lehet, ami korábban soha senkinek nem sikerült. A Tour mindig olyat követelt a versenyzőktől, ami már a lehetetlennel határos – ő pedig meg akarta mutatni, hogy számára nincs lehetetlen.

A csúcsra azonban sem képletesen, sem a valóságban nem ért fel. Már eleve problémái voltak, hiszen napok óta gyomorpanaszokkal küszködött, ami legyengítette. Összesítésben a hatodik helyen állt, azonban nagyon bizakodott, hogy majd most... Miután először elesett, csapatának tagjai félteni kezdték, ám nem is a felfelé menettől, hanem hogy a túloldalon lefelé száguldás közben nem ismer majd önmérsékletet és bukik. Volt ilyenre példa a korábbi évekből, és a brit ezúttal is sokszor ijesztően cikázott az úttesten, túl közel merészkedve a korlát nélküli peremen túl leselkedő szakadékokhoz.

Úgy alakult azonban, hogy ezzel a veszélyforrással már nem kellett szembenéznie. Délután fél öt után néhány perccel ismét lefordult a kerékpárjáról. Segítői lefektették a földre és próbálták megmenteni, de még a gyorsan érkező orvosi segítség sem tudta életben tartani. „Emeljetek vissza a bringámra", pihegte az utolsó szavaival a legenda szerint – csakhogy ezt egy újságíró adta a szájába, és tette ki a Sun másnapi címlapjára.

Valójában azt mondta, On, on, on!, vagy Go on, go on! Ha ez nem is olyan költői, mint amit az esetnél jelen sem lévő tollforgató neki tulajdonított, a lényeg ugyanaz: a folytatás iránti fanatikus vágy. A versenyzés, az álom beteljesülése még a halál torkában is fontosabb volt számára bármi másnál.

A boncolás aztán kimutatta, hogy Simpson tragédiáját nem csak a meredek emelkedők és a hőmérő egekbe rakétázó higanyszála okozta. Jelentős mennyiségű amphetamint találtak a szervezetében (továbbá ampullákat is a mezének hátsó zsebében), bizonyítékát adva, hogy az angol nem elégedett meg a „sima" teljesítményfokozókkal, vagyis a termosznyi kávéval és a csekély adag alkohollal, amelyet nem sokkal a végzetes rosszulléte előtt, még az első kilométereken fogyasztott.

Itt álljunk meg egy szóra. Szívleállást okozó halálos kiszáradását több tényező okozta egyszerre: a meleg, a „magával hozott" emésztési gondjai, a dopping, valamint a brandy is. Ő pedig egyszerűen nem mérte fel, hogy szervezetének hol vannak a határai!

Látnunk kell azonban, hogy a Tour szervezői is hozzátették a magukét a helyzet súlyosbításához: akkoriban maximálisan négy palack vizet engedélyeztek fejenként, ami nagyjából két litert jelentett – persze hogy ez nem volt elég, és a versenyzők ott szereztek utánpótlást, ahol tudtak. Például forrásokból és köztéri kutak vizéből töltötték fel „készleteiket", ha találtak, avagy olykor beugrottak egy gyors italra az útba eső bárokba...

Igazságtalan lenne az is, ha bárki azt hinné, hogy a hatvanas évek sztárjai közül csak Simpson szedett amphetamint, és az út mentén szurkoló „nézőktől" egyedül ő kapott gyanús tartalmú kulacsokat. Az említett szert ráadásul nem csupán sportolók használták ahhoz, hogy „feldobják" magukat: találkozhattunk vele a diákok, egyetemisták bulijain is.

Másnap – mellesleg a rendező ország nemzeti ünnepén – a Tour a gyász egyperces csendjével kezdődött. Mindenkit megrázott a dráma: több mint harminc éve volt már, hogy valaki meghalt a viadalon, és amúgy is mindössze másodszor történt ilyesmi a spanyol Francisco Cepeda 1935-ös bukása után (sajnos azóta egy harmadik sportolót is elveszítettünk a legnagyobb háromhetes erőpróbán: az olimpiai bajnok Fabio Casartelli 1995-ös balesetét tavaly júliusban idéztük fel).

A versenyzők eredetileg vonakodtak attól, hogy egyből folytatódjon a viadal, de végül engedtek – az a kompromisszumos megoldás született, hogy a mezőny együtt kerekezi végig a szakaszt, majd nyerje egy angol az aznapi etapot. Csapattársuk emlékére a briteknél valamennyi bringás fekete karszalagot viselt, végül az elhunyt egyik nagy hazai riválisa, Barry Hoban haladt át elsőként a célvonalon.

Ő egyébként két esztendővel később feleségül vette Tommy Simpson özvegyét. A harmincéves évfordulón elzarándokoltak a Mont Ventoux-ra, ahol szétdobált kólás dobozok, műanyag flakonok és a környezetet rondító egyéb elszórt tárgyak között már akkor is mementóként emelt gránitkő őrizte „Mister Tommy" dicsőségét. A jubileumra váratlanul nagy számú emlékező érkezett, úgyhogy a helyi önkormányzat kiküldött egy csapatot, hogy az azóta is sokak által felkeresett kegyeleti helyen szedjék össze a szemetet.

A szomorú az, hogy egy-egy ilyen akcióval, legalábbis átmenetileg, rengeteget lehet javítani a külcsínen, viszont a felszín alatt Simpson halála óta a dopping szerepe a sokszorosára nőtt, sőt a legcsúnyább botrányok kimondottan frissek, nagyrészt az 1997-es múltidézés óta robbantak ki és szennyezték be a Tourt, illetve az országúti kerékpározás egészét. Márpedig ez a fajta „szemétség" még annál is többet rombol – mind a versenyzők egészségét, mind a sportág hitelét tekintve –, mint az esetenkénti fájdalmas bukások, gázolások vagy kulcscsonttörések.