Van, aki bélyeget gyűjt, Kellerék érmeket

A nemesfémben utazó Keller család (Fotó: archív)

Hét évvel ezelőtt az athéni olimpia finisében, 2004. augusztus 27-én került sor a női gyeplabdázók döntőjére. A megelőző játékokon harmadikként záró, vb-második Hollandia végig mezőnyfölényben játszott a németek ellen, ám Anke Kuhen egy büntetőkorner után az utóbbiaknak szerzett vezetést, amelyet Franziska Gude még az első félidőben megtoldott eggyel. Hiába szépítettek a második játékrész elején a narancsmezesek, az egyenlítés nem sikerült, Németország lett az új ötkarikás bajnok.

A győztes csapat tagjainak egyike a 27 éves Natascha Keller volt, aki akkor már tíz esztendeje válogatottnak vallhatta magát, és immár harmadszor szerepelt a legrangosabb sporteseményen. Mindenféle érmeket is bőven nyert addigra, sőt 1999-ben a nemzetközi szövetség a világ legjobbjává választotta, de dobogóra csakis világkupákon, illetve Európa-bajnokságokon állhatott. Most azonban társaival meglepetésre elhódította a legnagyobb presztízsű címet.

Mindez önmagában még nem érne külön megemlékezést, főleg nem hazánkban, ahol a sportág megítélése, sőt még az ismertsége is – már elnézést, de – a béka feneke alatt van (noha világszerte sokszorta többen űzik, mint a mi nemzeti kincsünket, a vízipólót), viszont volt ennek egy olyan vonatkozása is, amely miatt mégis érdekesnek nevezhetjük.

Tudniillik a szóban forgó siker egy több nemzedéken át tartó egyedülálló sorozat újabb állomását jelentette. Még a nagypapa, Erwin indította el a folyamatot, amikor 1936-ban ezüstérmet nyert hazája együttesével, miután kizárólag a jó ideig verhetetlen indiai gyephokivarázslókat engedték maguk elé. Majd eljött Natascha édesapjának az ideje: Carsten Keller az 1972-es müncheni olimpián győzelemig vezette gárdáját.

Ez nem csupán a hazai pálya előnyeit kihasználó (nyugat)németek első aranya volt (ráadásul a „faterék" óta az első érmük), de az a nap is, amikor megszakadt India és utódállamainak fél évszázados egyeduralma. A fináléban megvert csúcsfavorit Pakisztán nem is könnyen hajtott fejet.

Erwin sajnos nem érte meg Carsten diadalát (egy évvel korábban elhunyt), azt meg végképp nem, hogy az „utód" a játékok után visszavonult, majd edzőnek állt. Neki is része volt abban, hogy fiából szintén kiváló játékos lett. Andreas folytatta a családi hagyományokat, és két ezüsttel büszkélkedhet: 1984-ben Los Angelesben, majd 1988-ban Szöulban egyaránt a dobogó második fokára állhatott (előbbi alkalommal a pakisztániak törlesztettek Münchenért, azóta viszont még a legjobb három közé is csak egyszer fértek be).

Natascha bátyja azonban kitartó ember, és eleve kiváló eredménysorát 1992-ben Barcelonában megkoronázva a legfényesebb éremből is szert tett egyre. Akkor 15 esztendős húga a hokiütőt nem vette át tőle, hiszen már volt sajátja, a stafétabotot ellenben igen: az aranyos sorozatot és a hírnevük öregbítését a família éppen aktív tagjaként, mint láttuk, ő folytatta a diadalával.

Egy legenda bizonyítja, hogy az ellenfelek már a leány győzelme előtt is rettegtek Kelleréktől (ha meg egyesek nem tették volna, ráfáztak, mint a hollandok 2004-ben): „A Kellerektől ments meg, Allah, minket" – hangzott még 1983 októberében, egy erősen feldúlt pakisztáni rádióriporter szájából.

A görög fővárosban kiérdemelt medália, immár a hatodik a család történetében (ami csapatsportról lévén szó, négyévente nemenként egyetlen versenyszámmal, darabszámra sem kis szó!), természetesen a többiek által megszerzett trófeákat tartalmazó vitrinbe került. „Ha a lányom bronzérmet nyer, az is nagyon szép dolog lett volna, ráadásul abból még nincs a gyűjteményünkben" – mondta a szintén olimpiai bajnok édesapa.

Natascha persze csöppet sem szomorkodott, hogy olyan színnel járult hozzá a kollekcióhoz, amilyennel már korábban is dicsekedhetett a família. „Nagyon boldoggá tett a győzelem, s örülök, hogy egy ilyen sportszerető és sikeres családba születtem!" – örömködött az ifjú hölgy.

Ráadásul egy kivételes versenyben sikerült ezzel élre segítenie a Keller-klánt: olyan „vérvonal" ugyanis nincs még egy, amely három generáción keresztül gyűjtögette az ötkarikás dobogós helyeket, sőt ilyen sokan egyenesen bajnokokká váltak belőle! Két aranyig azért mások is eljutottak, és a korszakonkénti új és újabb kiugró teljesítményre is akadtak példák.

Az egyik szériára mi is büszkék lehetünk: a kikindai születésű Bogen Albert 1912-ben hál'Istennek csak ezüstérmes lett kardcsapatban, hiszen osztrák színekben szerepelt, és Stockholmban épp a mieink múlták felül a Monarchia másik felét. A háború után Magyarországon élt, a nevét Bogáthyra változtatta, és még az 1928-as játékokon, 46 esztendősen is elindult, párbajtőr-együttesünk tagjaként.

Lánya, Bogen-Bogáthy Erna ugyancsak hosszú és sikeres pályafutást élt meg: az első országos bajnoki címét 1929-ben szerezte, az utolsót 1952-ben... Közben több Európa-bajnoki és egy világbajnoki (1937) diadalnak örülhetett tőrcsapatunkkal, illetve 1932-ben Los Angelesből egyéni bronzot hozhatott haza.

Egyébként pedig férjhez ment Gerevich Aladárhoz, minden idők egyik legnagyobb olimpikonjához, aki kardtudása révén hétszer aratott ötkarikás győzelmet (1932 és 1960 között a piros-fehér-zöld gárdával hatszor, azaz mindig!).

Mindkét fiuk hírnevet szerzett a vívásban, de míg a közelmúltban elhunyt György edzőként (például mint Nemcsik Zsolt mestere), addig az egy évvel idősebb Pál a pástokon: sok-sok más szép eredménye mellett 1977-ben egyéni világbajnok (és az év férfisportolója) volt. Ja, és hogy az olimpiai vonatkozást ki ne felejtsük: csapatban 1972-ben és 1980-ban is bronzérmes.

Még komolyabb halmozást vitt véghez a norvég Lunde család, mármint náluk ketten is a legeslegjobbak lettek: Eugen 1924-ben, ifjabb Peder pedig 1960-ban. Természetesen volt egy idősebb Peder is, aki (feleségével, Vibekével) 1952-ben ezüstöt nyert. Fiuk tehát túlszárnyalta őket, de még az unokájuk, Jeanette is részt vett olimpián – szintúgy vitorlázásban (továbbá hogy télen se unatkozzon, alpesi síben szintén...).

Kellerék legnagyobb riválisai „familiáris" értelemben Montanóék Olaszországból. Aldo 1936-ban, majd a háború után, 1948-ban is ezüstérmes lett kardcsapatban – a még fényesebb medália megszerzésében a mieink állták útját. Viszont a fia, Mario Aldo 1972-ben már akkor próbálkozott (hatékonyan), mire az abszolút magyar hegemónia lezárult. A következő két játékokon pedig ő is ezüstökkel egészítette ki a gyűjteményét, ugyanabban a számban, mint az apja.

Az ő unokatestvérei, Mario Tullio (a müncheni siker során, illetve Montrealban a kuzinja oldalán), Tommasso (1976-ban ő is ott volt: három Montano egyazon alakulatban...) és Carlo szintén legalább egy-egy ezüstöt összehoztak (utóbbi is Montrealban, de tőrcsapatban). Viszont Mario Aldo gyermeke még többet: 2004-ben, alig pár nappal Natascha Keller előtt, a döntőben megverte Nemcsiket, és ő is beállt a sorba (csapatban második, legközelebb, Pekingben pedig társaival harmadik lett, azaz minden színű díjból van neki egy).

A figyelmes olvasó észrevehette, hogy Kellerék élre állását említettük korábban, pedig három nagyszerű generációt és ezen belül négy győztest nemcsak ők, hanem az itáliai fegyverforgatók is fel tudnak mutatni. Ideje volt tehát lerázni az üldözőbolyt: 2008-ban Andreas és – az idén az egyik legmagasabb szintű német sportkitüntetéssel, az Aranyszalaggal jutalmazott – Natascha öccse, Florian is aranyérmes lett a német férfiválogatottal. Ezzel öt négy...

Egyébként pedig a fiatalember nővére, azaz Taschi, aki legutóbb Kínából „szégyenszemre" nem hozott semmit a családi vitrinbe, mert a németek címvédőként csak negyedikek lettek, éppen az ötödik olimpiájára készül – de előbb még ma fél négykor Eb-döntőre hivatalos, naná, hogy a hollandok ellen (miután a négy között győztes gólt ütött a spanyoloknak).

És akkor még nem beszéltünk az utánpótlásról: Andreas a szintén ötkarikás dobogós (1992) Anke Wildet vette feleségül, a két srácuk pedig – értelemszerűen – már egészen kicsi korától kezdve rendkívül jól bánik a gyeplabdával...