Tizenhárom hónappal a végső döntés előtt kicsit még bizakodott, bár a csalódottság már ott bujkált a szavaiban. Nem a brazil válogatott szerény 2006-os világbajnoki szereplése miatt fogalmazott keserűen: a benne buzgó tettvággyal nem tudott mit kezdeni. Igaza volt: alig töltötte be a hetvenötödik évét...
„Még csak nem is gondolok a visszavonulásra. A futball az életem, nyitott lennék minden ajánlatra, de senki sem keres. Pedig jól vagyok, még sokáig tudnék magas színvonalon dolgozni."
Ezt nyilatkozta Mário Jorge Lobo Zagallo, az Öreg Farkas, ahogy a harmadik neve után Brazíliában becézik a legendát, aki a sportág történetében először lett játékosként és szövetségi kapitányként is világbajnok, amit azóta is csupán a németek Császára, Franz Beckenbauer tudott elérni.
S minden idők alighanem legeredményesebb labdarúgó-egyénisége 2007. szeptember 25-én mégis arról számolt be, hogy visszavonul. Maga a közlés nem volt több egyszerű gesztusnál, hiszen az idézett mondatok is jelezték: Zagallónak a németországi vb óta semmi dolga nem akadt. Így a bő egyéves „szünet" után tulajdonképpen mindössze annyit jelentett ki, hogy 76 évesen végképp beletörődik a sorsába.
Ő volt az a futballista, akiről mindenki tudta, hogy egyszer remek edző lesz. Még csak a húszas évei derekán járt, amikor a mesterei már kikérték a véleményét. Aymoré Moreira, a 13 esztendeje elhunyt szövetségi kapitány élete végéig emlegette, hogy nem esett volna kétségbe, ha az 1962-es világbajnokságon megsérül az egyébként nagyszerű formában lévő középhátvédje, Mauro is. Hiába volt a keretben Bellini (1958 bajnoka) és Altair, ő bizony Zagallót vonta volna vissza a védelmet irányítani!
Utóbbi volt az is, aki még korábban, 1958-ban Nilton Santosszal együtt bekopogtatott Vicente Feola kapitányhoz a vb előtt, s rábeszélte, két poszton feltétlenül váltson, és tegyen be a csapatba két sihedert, Garrinchát és Pelét...
Zagallo egyébként már az ötvenes években ismert labdarúgónak számított a hazájában. A posztja balszélső volt, de a mai fogalmaink szerint inkább bal oldali középpályást játszott. Eleinte a Flamengóban ért el szép sikereket, majd 1958-ban – az érett éveire – átszerződött a szintén riói Botafogóhoz, amely egyedüli vetélytársa volt a Pelé által vezérelt Santosnak.
Játékosként kétszer nyert világbajnoki aranyat, előbb 1958-ban Svédországban, majd négy évvel később Chilében. Ezt követően eltűnt a világ szeme elől – a Botafogóban kezdett amúgy trénerkedni –, és akkor bukkant fel újra, amikor 1970-ben, a mexikói Mundial előtt néhány héttel átvette Joao Saldanhától a brazil válogatott irányítását, amellyel diadalmenetben nyert kapitányként is aranyérmet.
Ezután maradt a selecao élén, de közben dolgozott a Fluminensénél és a Flamengónál is, majd következett 1974, amikor Németországban a rábízott nemzeti együttes csak negyedik lett a vb-n, és a kudarc miatt mennie kellett.
Vándorbotot vett a kezébe, és hamarosan „bejáratos" lett a Közel-Keletre. Ült a kuvaiti és a szaúd-arábiai válogatott, illetve a kettő között az el-Hilal nevű klub kispadján (illetve időnként hazatért brazil csapatokhoz is). Az Arab Emírségeket kijuttatta az 1990-es olaszországi világbajnokságra, ám még a torna előtt átadta a helyét Carlos Alberto Parreirának, aki már Mexikóban a segítője volt, és akivel ezután is összefonódott a sorsa.
Parreira, aki egy évvel később brazil kapitány lett, felkérte egykori mesterét, legyen a válogatott technikai koordinátora – mi nevezzük tanácsadónak –, majd amikor a Dungáékkal megnyert 1994-es egyesült államokbeli vb után távozott, a helyét Zagallo vette át, és irányította a brazil válogatottat egészen a franciaországi ezüstéremig.
Úgy volt, hogy 2002-ben visszatér koordinátornak, ám Japánban egy korábbi rendőr, a Vasco da Gama mestere, Antonio López segítette Felipe Scolari munkáját. Ám még ezután is volt visszaút: amikor újra Parreira lett a kapitány, ismét az öreget hívta maga mellé, de a németországi kudarc után mindketten búcsúra kényszerültek, így Zagallónak meg kellett elégednie azzal, hogy játékosként, kapitányként és tanácsadóként Brazília öt világbajnoki címéből „mindössze" négynek lehetett részese...
Egyetlen csatája maradt a tények tudomásul vételéből adódó 2007-es bejelentés után, de az ellenfél minden addiginál veszélyesebb és kegyetlenebb: a gyomorrákot kell(ett) legyőznie. Az orvosok állították, hogy kikezelték, akkor már két éve nem is volt tünete, ám a teljes gyógyulás bizonyosságához állítólag ötre van szükség.
Zagallo tehát edzősködés helyett várt, de már nem ajánlatra, hanem a túlélés esélyére. És ebben is „eredményes" volt: azóta újabb négy esztendő telt el – összesen tehát hat –, de továbbra is itt van köztünk, és néhány hete már a 80. születésnapját ünnepelhette.
Az 1970-es mexikói világbajnokságon Zagallo irányításával világbajnokságot nyerő brazil válogatottat a World Soccer néhány éve minden idők legjobb csapatának választotta meg (amit egyébként más fórumok is megtettek). A gárda egyik sztárja, Jairzinho később hosszasan elemezte, mi volt a titka annak a csodálatos sikernek. Elmondta, hogy a kapitány „átmosta a játékosok agyát", és minden addiginál fontosabbá tette a fizikai felkészítést. A brazilok három héttel a kezdés előtt már Mexikóban voltak, és Guanajuatóban Zagallo gyakorta edzőmeccseket játszatott, amelyeken sokszor megállította a játékot, s részletesen elmagyarázta, mit vár a labdarúgóktól. Nem akarta Pelének elmagyarázni, hogyan kell labdát kezelni, vagy Tostaónak, mi a legfifikásabb csel. Csak azt akarta, hogy az együttes zsenijei az időjárásra, a klímára tekintettel futballozzanak. A brazil játékosokra egyáltalán nem jellemző fegyelemben éltek. A siker érdekében még azt a feléjük merőben szokatlan gyakorlatot is bevezették, hogy a sajtó, a rádió és a tévé napi egy órán keresztül „zaklathatta" csupán a keret tagjait. Sokan úgy vélték, Brazília az akkori garnitúrával edző nélkül is diadalmaskodott volna, ám Jairzinho ezt cáfolta: „A »tecnico« nagyon sokat beszélgetett velünk, győzködött bennünket, nehogy törlesszünk. Szinte valamennyi csatárunk pályafutása során előfordult már, hogy addig rugdalták, míg megelégelte, s odarúgott vagy ütött az ellenfélnek. Én magam is – különösen a sérülésem után – nehezen viseltem az alattomos védőket. Még a vb előtt edzőmeccset játszottunk egy mexikói klubcsapat ellen. Rivellinóba akkorát rúgott az egyik helyi, hogy hármat bucskázott. Roberto felpattant, s neki akart rontani az agresszorának. Zagallo azonban gyorsabbnak bizonyult, s leteremtette – Rivellinót! Nagy hatással volt a jelenet valamennyiünkre." |