Többé nem skót Arsenal: új edző Japánból

A Premier League 1996–1997-es kiírásának 6. fordulójában nem lépett pályára az Arsenal a szombati játéknapon, a brit újságírók mégis a londoni egyesülettel foglalkoztak a legintenzívebben. Az ok nem volt éppen szívderítő: már-már hadiállapotok uralkodtak az „ágyúsoknál", nem telt el hét anélkül, hogy ne tört volna ki valamilyen botrány a Highburyben.

A skandalumok egy nappal a bajnokság rajtja előtt kezdődtek, amikor a vezetőség egyik pillanatról a másikra leváltotta a menedzsert, Bruce Riochot. A második epizód már szeptember elején íródott: az elnökség ekkor próbálta szerződtetni az új edzőt, Arsene Wengert, ám a francia szakember japán klubja, a Grampus Eight megakadályozta az üzletet.

„Tárgyalópartnereink megértették, hogy Wenger a jövőben nálunk szeretne dolgozni, ám még nem sikerült megtalálnunk a megfelelő üzleti konstrukciót. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy hamarosan megkötjük az egyezséget" – fogadkozott Peter Hill-Wood, az Arsenal elnöke, s úgy tűnt, ebben a kérdésben igaza lesz, hiszen a brit sporttelevízió, a Sky Sports értesülése szerint a trénert néhány napon belül Londonba lehetett várni, hogy aláírja a szerződését.

Közben viszont még várt egy mérkőzés az „ágyúsokra" (az öt addigi meccséből négyet megnyerő Sheffield Wednesday ellen...), ám az a szégyen fenyegetett, hogy senki sem ül majd a kispadjukon. Szombat délelőtt ugyanis lemondott Stewart Houston, aki Rioch menesztése óta ideiglenes jelleggel irányította a csapatot.

„A Highburyben pokoli a helyzet. Bizonytalannak éreztem a jövőt, s nem akartam, hogy ugyanúgy az utcára kerüljek, mint Bruce" – jegyezte meg a hirtelen távozó edző, akiről úgy hírlett, hogy a Leeds United alkalmazottja lesz, ahol éppen ekkor lépett hivatalba legjobb barátja és egykori (plusz a várakozások szerint egyben leendő) főnöke, George Graham. Végül más megoldást választott: a másodosztályú Queens Park Rangers szakmai munkájának felelőse lett – asszisztense pedig arsenalos elődje, korábbi felettese, Bruce Rioch...

Vissza azonban fő témánkhoz, azaz hogy mi történt Észak-Londonban. Nos, a hétvégi újsághíreknek megfelelően Wengert végre mégis kinevezték az Arsenal menedzserévé. A klub vezetősége pontosan három héttel korábban kezdte meg a tárgyalásokat a kiszemelttel, ám a szerződés aláírására csak hétfőn, 1996. szeptember 16-án kerülhetett sor. A francia edzőt ugyanis ki kellett váltani a nagojaiakkal meglévő kontraktusából, ami rengeteg pénzt és időt vett igénybe.

„Arsene nyíltan megmondta a japánoknak, hogy nagyon kedvezőnek tartja az ajánlatunkat és a jövőben nálunk szeretne dolgozni. A Grampus Eight vezérkara azonban nem akarta tudomásul venni a döntést, és mindent megpróbált annak érdekében, hogy maradásra bírja Wengert. Amikor rádöbbentek, hogy ez semmiképpen sem sikerülhet, a lelépési díjat próbálták minél feljebb srófolni. Mit mondjak, sikerült nekik" – mondta Peter Hill-Wood, az „ágyúsok" első embere.

A legismertebb bulvárlap, a Sun értesülése szerint összesen négymillió fontjukba került a tréner megszerzése, aki – két évre – kétmillió fontot kapott, a másik kétmillió pedig a Grampus Eight bankszámláját gazdagította.

„Világéletemben arra vágytam, hogy ebben az országban dolgozhassak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul éreztem magamat Japánban, de Anglia azért más kategória. Az itteni bajnokság sokkal színvonalasabb, különösen a nyár jelentős átigazolásai után. És azért azt sem szabad elfelejteni, hogy az Egyesült Királyság a futball őshazája" – nyilatkozta bemutatkozó beszélgetésén a 47 éves Arsene Wenger, aki a legnagyobb sikereit az AS Monacóval érte el.

A piros-fehérekkel az ott töltött nyolc idénye alatt bajnokságot (mindjárt az első szezonja végén, 1988-ban) és kupát (1991) nyert, a ligában sorozatban háromszor ezüstérmes is volt, s 1992-ben még a (Bremennel szemben elbukott) KEK-döntőbe is eljutott a csapattal.

A Monaco előtt a Nancynál dolgozott, ott hívta fel magára először a figyelmet, ám ha úgy vesszük, akkor még korábban, hiszen annak idején a tanulmányaival párhuzamosan a Strasbourg profigárdájában is megfordult, és hátvédként részese lehetett a Rajna-parti klub fennállása egyetlen élvonalbeli diadalának (1979)! Az Arsenal azonban kétségkívül pályafutásának legtekintélyesebb egyesülete – s ezt ő azóta is vitathatatlanul megbecsüli.

„Ezt az ajánlatot vétek lett volna visszautasítani. Ilyen kaliberű klub csak egyszer az életben keresi meg az embert" – vallotta be az elzászi származású szakember, akinek Britanniába érkezése azért is számított ritka és jelentős eseménynek (már a későbbi eredményeinek nem-ismeretében is), mert a háború utáni időszak mindössze negyedik külföldi menedzsereként ült le a kispadra az angol élvonalban. Addig Jozef Venglos (szlovák, Aston Villa), Osvaldo Ardiles (argentin, Tottenham) és Ruud Gullit (holland, Chelsea – éppen azon a nyáron) kapott megbízást a Premier League-ben, illetve elődjében.

A helyi szurkolók által nem (igazán) ismert Wenger munkába állását azonban még annál is több zökkenő nehezítette, mint amennyiről már szóltunk. Először is, azon a bizonyos hétvégén, amikor Houston lemondott, őt pedig éppen a Highburybe várták, az edzőváltásnál is nagyobb vihart kavart Tony Adams bejelentése, mivel az amúgy is zaklatott szombati délelőtt folyamán, még az edzés előtt közölte a társaival, hogy alkoholista.

A 30 éves csapatkapitány, aki nem sokkal előtte még a hazai rendezésű Eb-n szerepelt, sőt a karszalagot is magára húzhatta, korábban sem élt kimondottan sportszerű életet, de ekkoriban a németek ellen tizenegyesekkel elvesztett Eb-elődöntő, illetve magánéleti problémák miatt különösen rákapott az italra. A problémát felismerve végül orvoshoz fordult, most pedig a többiek megértését és támogatását is kérte a szenvedélybetegségéből való kigyógyulásához. Végül sikerrel járt, de egy ideig, az elvonókúrája közben természetesen nem volt bevethető...

Ráadásul további adminisztratív nehézségek miatt Wengernek még újabb hetekig a lelátóról kellett szemlélnie a vezérét (és rövid időn belül két edzőjét...) vesztett Arsenalt, amely azonban nem roppant össze, sőt! Újabb ideiglenes megoldásként előkapták az utánpótláscsapatoknál sikeresen dolgozó Pat Rice-t, aki három híján 400 meccset húzott le egykor az „ágyúsok" színeiben, illetve egy híján 50 mérkőzést az északír válogatottban.

Ez utóbbi információ egyúttal azt is jelentette, hogy véget ért a klub skót korszaka – előtte ugyanis hosszú időn át csupa odaátról érkezett mester gardírozta a fiúkat. A legsikeresebben vitathatatlanul George Graham, aki 1986 májusában, vagyis nem sokkal azelőtt került az együttes élére, mint Alex Ferguson az MU-éra, és maga is sokáig maradt, majdnem kilenc esztendőn át.

Ezalatt kétszer nyert bajnokságot (1989, 1991) és Ligakupát (1987, 1993), egy ízben FA-kupát (1993) és Charity Shieldet (1991), valamint KEK-et is (1994-ben a Parma ellen) – a Kupagyőztesek Európa-kupája 1995-ös fináléjának drámai elvesztése már az utódja (és főleg David Seaman kapus) „lelkén száradt"...

Grahamet Houston (beugróként), Rioch, aztán megint Houston (beugróként) követte, majd a három skótot Rice. Aki mindhárom rábízott bajnokin győzelemre vezette az Ina Wright-féle alakulatot – munkájával pedig olyannyira elégedett voltak a klubnál, hogy másodedzőként továbbra is maradhatott, és mindmáig ő a francia mester jobb keze!

Így tehát neki is volt némi része abban, hogy Wengerrel (eddig) az Arsenal három PL-elsőséget és négy-négy FA-kupa, illetve Community Shield-trófeát szerzett, miközben a csapat tartósan Európa legerősebbjei közé emelkedett, és 2006-ban még BL-döntőt is játszhatott a Barcelonával.

Igaz, hogy azóta semmilyen hasonló sikert nem ért el, sőt az utóbbi időben mintha kissé le is maradt volna a nagyobb pénzekből gazdálkodó legfőbb riválisoktól (a francia pedig hamarosan alighanem távozik), de hogy jelentős periódus kezdődött másfél évtizede a klub életében, az egyszer biztos.