Akik megsejtették a pótselejtező hátulütőit

Marcello Lippi szövetségi kapitány kikérte magának, hogy legénységét az írek „lególiátozzák", pedig akárhogy is nézzük, az erőviszonyok alapján a világbajnok squadra azzurra számított esélyesebbnek az előző vb-selejtezősorozat két évvel ezelőtti dublini csoportrangadóján.

Igaz, a kisebbrendűségi szerepre rá is játszott Giovanni Trapattoni, a házigazdák szintén itáliai szakvezetője, aki a két fél 1–1-es döntetlent hozó első mérkőzése előtti szófordulatát felidézve ismét elővette a bibliai hasonlatot.

„A felállás nem változott, ennek a párharcnak a mi csapatunk a Dávidja – jelentette ki a 70 éves edző. – Az olaszok tapasztaltak és erősek. Ismerem valamennyi játékosukat, tisztában vagyok a képességeikkel. De kilencven perc sok idő, nagyon sok!"

Persze rögtön akadt néhány gyanakvó ír, aki azért sanda szemmel figyelte, nem kerekedik-e Trapban felül mégis a hazafi. „Önöknek vannak barátaik? És szoktak velük kártyázni? Ha igen, árulják el nekem, ellenük nem úgy játsszák ki a lapokat, hogy megnyerjék a partit?" – vezette rá a kételkedő újságírókat a hozzáállására a „légiós" tréner.

A zöld sziget általa vezetett válogatottja pedig, déli vendégéhez hasonlóan, nyolc kör után még veretlen volt, és minden jel arra utalt, hogy a tavalyi világbajnokság előszobájáig már kényelmes sétatempóban is elérhet. Tovább viszont rettentő nehezen. Az írektől „vereségbiztos", négypontos távolságra meglépő olaszoknak ugyanis csak akkor volt „esélyük" elbukni az első helyüket, ha egy dublini kudarc után a Ciprus elleni hazai záró meccsükön se nyernek.

Persze Írország csoportmásodikként, kerülővel, azaz pótselejtezőn is kijuthatott Dél-Afrikába, az odavezető út azonban országút méretűről ösvény keskenységűre zsugorodott, miután a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) nem sokkal korábban hirtelen úgy döntött: a rájátszásban érintett nyolc csapatot a sorsolás előtt a világranglista alapján két kalapba osztja szét.

„Ez elég undorító – mondta a kicsiket sújtó határozatról Shay Given kapus. – A szabályokat akkor kellett volna tisztázni, amikor még sehol sem kezdték el a kvalifikációs küzdelmeket. Ülnek fent egyesek a mittudoménmilyen bizottságokban, és ha némi segítségre szorul a nemzetük, rugalmasan változtatgatják az előírásokat."

S ez esetben a szövetségi kapitány sem játékosát igyekezett nyugtatgatni, hanem hajlott kora és több évtizedes tapasztalata ellenére teljes mellszélességgel a verbális lázadás élére állt.

„Néhány éve azzal a felkiáltással vetették el a hatalmas klubok számára szerveződő szuperliga ötletét, hogy az a futball halála lenne – kelt ki 2009. október 7-én a lépés ellen Trapattoni. – Erre tessék, most ugyanazt csinálja a FIFA, az egyenjogúság elvét sárba tiporva egyes országokat hátrébb sorol. Azt hittem, nyílt sorsolás lesz, de az üzlet, az üzlet, és a nagyobb csapatok érdekei ismét előtérbe kerültek. Jelentem: ez a labdarúgás igazi halála."

A veterán mester akár egy konkrét példával is illusztrálhatta volna a FIFA világrendezési elképzeléseinek aránytalanságát: amíg a mások mellett a bolgárokat is legyűrő, senkitől ki nem kapó írek útjába ráadásnak odadobhattak akár egy orosz vagy portugál válogatottat is, a földgömb túlsó oldalán Új-Zéland a sportág egy másik „törpéjével", Bahreinnel játszott interkontinentális pótselejtezőt.

(Az már a sors tréfája, hogy a továbbjutó „kivik" utóbb rácáfoltak némileg az előzetes lesajnáló véleményekre, és miután a vb-n egy csoportba kerültek, alaposan megizzasztották a címvédőt – valamint a kiharcolt 1–1-gyel jócskán hozzájárultak ahhoz, hogy az olaszok éppen mögöttük végezve essenek ki már az első körben, a csoport sereghajtójaként...)

Európában tehát október 10-én rendezték az utolsó előtti fordulót, és mivel a kora esti találkozón Bulgária csúfos, 4–1-es vereséget szenvedett Cipruson, az ír válogatott számára a (legalább) pótselejtezős hely a kezdésre biztossá vált. Ők azonban a nagy álomról, a hatos megnyeréséről sem mondtak le.

Már a 8. percben (Glenn Whelan) óriási gólt ragasztottak Gianluigi Buffon kapujába, majd az első félidő közepi egyenlítést (Mauro Camoranesi) követően, a 87. percben újra vezetést szereztek (Sean St Ledger). A vége (Alberto Gilardino révén) mégis 2–2 lett – az olaszok tehát örülhettek, a szigetlakók pedig (a Montenegró elleni, már tét nélküli búcsúdöntetlenjük után) várhatták a playoff „irányított" sorsolását.

Ahol – mondjuk a bosnyákok vagy szlovének helyett – a világranglista első 16 helyezettje közül kaptak ellenfelet, méghozzá a legerősebbet, az előző vb ezüstérmesét... Innentől már mindenki ismeri a történetet, ezért csak röviden tekintünk vissza rá.

Az első meccsen Dublinban Nicolas Anelka révén bejött a papírforma és a franciák győztek, a St. Denis-i visszavágón azonban a rendes játékidőt az írek nyerték meg hasonló módon, így következhetett a hosszabbítás. Amely során a házigazdák egymás után kétszer is szabálytalan módon találtak be: előbb Florent Malouda lesről, majd a 103. percben egy szabadrúgást követően William Gallas úgy, hogy Thierry Henry kézzel szelídítette meg a labdát, mielőtt a védő fejére tette volna. És ezt már megadta a játékvezető, 1–1...

Martin Hansson döntése hatalmas indulatokat váltott ki, de az írek szemében az első számú közellenség nem a svéd bíró lett (persze ő is kapott rendesen), hanem a francia csatár, aki a mérkőzés után a következőképp nyilatkozott. „Tudom, mit akarnak kérdezni, és nem fogok hazudni: kézzel tettem magam elé a labdát. De nem én vagyok a játékvezető. Tisztán láttam a lehetőséget az indításnál, mentem a labdáért, megpróbáltam megjátszani, a bíró meg nem vette észre."

Az írek nem láttak a méregtől. „Undorító volt, ami történt, teljesen egyértelmű kezezést nézett el a bíró. Úgy érzem, a FIFA nem feltétlenül akarta az ír válogatottat a világbajnokságon látni. Ez már a kiemeléssel is kiderült, remélem, Platini és Blatter boldogan SMS-ezik egymásnak, és közösen örülnek a francia továbbjutásnak" – nyilatkozta például első dühében a góljukat szerző Robbie Keane.

„Henry elismerte nekem is a kezezést, de ettől még nem lesz jobb a kedvünk. A FIFA valószínűleg boldog, érdekes módon már megint a nagyobb csapat javára döntött a játékvezető a fontos szituációknál. Remélem, előbb-utóbb meglesz a lehetőség arra, hogy a negyedik bírónál vissza lehessen nézetni a hasonló eseteket, mert most úgy érezzük magunkat, mint akiket megloptak" – mondta a csapattárs Richard Dunne a Belfast Telegraphnak.

Nemsokára természetesen hivatalos szinten is kifejeződött a tiltakozás: mivel az írek szerint mind a FIFA-ellenőr, mind a játékvezető-ellenőr, mind pedig maga a kezező játékos elismerte a szabálytalanságot, szövetségük panaszt nyújtott be és a találkozó újrajátszását kérte. Hasonló megnyilvánulások egészen magasról, még kormányszintről is érkeztek, ám a FIFA jelezte: mivel műhiba nem történt, a visszavágót nem ismételtethetik meg.

„Nincs mód a mérkőzés újrajátszására. Ha így döntenénk, az teljes káoszt okozna a futballban. A FIFA szabályai egyértelműek – nyilatkozta a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség egyik szóvivője. – Ez kimondja, hogy ilyen esetekben a játékvezető döntése számít véglegesnek, ezen az alapon nem lehet elrendelni a találkozó megismétlését."

A kétségbeesett írek utóbb még azt is felvetették, hogy úgymond „bónuszcsapatként", 33. résztvevőként szerepelhessenek a világbajnokságon, de persze ez a javaslatuk sem talált meghallgatásra. A franciák utazhattak – hogy aztán az egyik legkönnyebbnek tartott csoportban egyetlen szerzett góllal, illetve ponttal utolsóként, belső botrányok közepette essenek ki. Ez azonban már egy másik történet.

„If you had the luck of the Irish/ You'd be sorry and wish you were dead" – énekelte egykor John Lennon. Magyarul: ha olyan lenne a szerencséd, mint az íreké, inkább a halált kívánnád... Kissé talán túlzás e sorpárt a Trapattoni-csapat két évvel ezelőtti helyzetére vonatkoztatni, de tény, hogy mintha már a kiemeléses szisztéma bevezetésekor megérezték volna a majdani drámájukat.

Számunkra pedig a tanulság: ha ma este úgy alakul Helsinkiben, hogy a finn–svéd meccs után is megmaradnak a reményeink és kedden már csak saját magunkon (no meg persze a világklasszis hollandokon) múlik a sorsunk, siker esetén tudnunk kell, a pótselejtezőt sem az olyan kiscsapatoknak találták ki, mint a mienk. Ugyanakkor két éve a szlovénok például élni tudtak az esélyükkel – és egyáltalán: bárcsak már itt tartanánk...