Kurányi csábítása a magyar válogatottba

Az előző évtized elején érkezett a hír: a német RTL televíziós csatorna értesülései szerint hazánkból valaki megkereste Kevin Kurányit, a VfB Stuttgart ifjú csatárát azzal az ötlettel, hogy lépjen pályára a magyar válogatottban. Már a nevéből is kiderült, hogy érdekes gyökerei lehetnek, hiszen a Bundesligában tűnt fel, de sem kereszt-, sem vezetékneve nem német, és egymástól is elütnek. A Kevin ugyanis nem a nyelvünket tükrözi – a Kurányi azonban igen.

A nagyapja magyar (állítólag Budapestről vándorolt ki), a nagyanyja pedig német, az édesapja viszont Franciaországban született – igaz, később szülei révén Stuttgartban nőtt fel. Ott ismerkedett meg egy panamai hölggyel, akivel aztán Brazíliába költöztek.

A kis Kevin Dennis így a kies Rio de Janeiróban született 1982. március 2-án, ott is cseperedett fel, s a Serrano nevű petrópolisi csapatban tanulta a futball alapjait. Később kétszer egy idényre Panamában is szerepelt kölyökként, majd a család 1997-ben visszaköltözött Németországba.

Életének helyszínei nyomán mindháromféle állampolgársága megvan (a magyaron kívül egyébként dánja sincs, holott az egyik dédanyja odavalósi volt...), de ő az európai karrier mellett tette le a voksát. A magyar felkérést azonban nem vállalta és nem is vállalhatta el.

A legfontosabb ok, hogy már korábban szóhoz jutott a Nationalelf U21-es együttesében, márpedig ez a nemzetközi szövetség (FIFA) akkori szabályzata szerint még kizárta annak lehetőségét, hogy utóbb másik ország színeit is képviselhesse.

Annak idején, mikor ez az ügy kipattant, az MLSZ részéről az NS érdeklődésére elmondták, hogy konkrét megkeresésről senki sem tud a szervezetnél, játékost pedig csak a szövetségi kapitány hívhatott meg a keretbe. Gellei Imre a következőt nyilatkozta anno az ügyről.

„Természetesen figyelemmel követtük Kurányi szereplését, ugyanúgy, mint minden olyan futballistát, akivel kapcsolatban felvetődhet, hogy a magyar válogatott tagja lehet. Tudok arról is, hogy elődöm, Bicskei Bertalan is felfigyelt a támadóra. Konkrét megbeszélésig azonban mi sem jutottunk el vele, hiszen már korábban kiderült, hogy a magyar helyett a német nemzeti csapatban szeretne szerepelni, ráadásul náluk már játszott is az utánpótlás-válogatottban."

Kurányi a megelőző szezonban mindössze öt bajnokin léphetett pályára a Stuttgart felnőttjei között, az új idényben ellenben hét góljával épp a legeredményesebb német (útlevelű...) csatárnak számított (nála több találatot, nyolcat csak a tényleg brazil Elber szerzett a Bundesligában, míg közös honfitársuk, Aílton, valamint a spanyol-dán Thomas Christiansen a svábok tehetségéhez hasonlóan hétnél járt éppen).

Nem volt tehát túl valószínű, hogy sokáig kelljen várnia Rudi Völler csapatfőnök hívó szavára. A német válogatott szakvezetője addigra jelezte is, hogy a meglepően jó formát mutató, de egyelőre körön kívüli csatárok közül ő is számíthat a kerettagságra.

A téma további néhány napig nem maradt idehaza ennyiben, ugyanis a Ferencváros a ciprusi AEL Limassol és a török Kocaelispor kiejtése után az UEFA-kupa második körében pont Kurányi klubjával, a VfB-vel került szembe, így az első meccsre fővárosunkba vártuk a „globális vérvonalú" gólvágót is (aki végül az Üllői úti 0–0 során igencsak gyengélkedett, és az alakulata által 2–0-ra megnyert kinti visszavágón sem talált aztán be).

Ebből az alkalomból a Nemzeti Sport 2002. október 28-án megszólaltatta a „Stuttgart legveszélyesebb támadójának" titulált húszesztendős játékost, aki „ebben az évben robbant be a német élvonalba".

– Igen jól megy mostanában önnek a játék, hiszen egymás után szerzi a gólokat, csapata azonban egyelőre csak a középmezőnyben helyezkedik el a német első osztályban.
– Sajnos ez így van – ismerte el a futballista, akit telefonon ért el a lap. – Persze annak örülök, hogy nekem jól megy, de ez önmagában meglehetősen kevés. Ha hiszi, ha nem, én mindenképpen szeretnék bajnoki címet szerezni a VfB Stuttgarttal. Tudom, hogy ez nem lesz könnyű és talán nem is mostanában sikerül majd, de azért ezt a célt mihamarabb szeretném elérni.

– Önre azért is figyelnek külön a magyar szurkolók, mert vezetékneve alapján akár a honfitársunk is lehetne.
– Igen, de a helyzet azért nem ennyire egyszerű. Én már Brazíliában születtem, és most német állampolgár vagyok. A nagypapám magyar, ő hagyta el az országot és telepedett le Dél-Amerikában. Sajnos nem is beszélek magyarul, és még Budapesten sem jártam soha, pedig sok szépet hallottam nagyapám hazájáról.

– Úgy tudjuk, felmenői miatt nem is olyan régen megkeresték önt a magyar válogatott vezetői.
– Néhány nappal ezelőtt hívott fel valaki, és ha jól emlékszem, akkor a válogatott menedzsereként mutatkozott be. Azt mondta, kíváncsi rám a magyar kapitány, és mit szólnék a meghíváshoz? Vissza kellett utasítanom a megtisztelő ajánlatot, mert korábban szerepeltem a német utánpótlás-válogatottban, így én már csak a német válogatott tagja lehetek, mi több, hiszem, hogy egyszer leszek is.

Jól hitte: a következő tavasszal debütálhatott egy Eb-selejtezőn. Amúgy is nagyszerű idénye volt, mármint nem csupán az elején, hanem végig: a klubjában folyamatos játéklehetőség, aminek folyamán összesen 22 gólt szerzett, s ebből 15-öt az élvonalban – ezzel, bár csak negyedik lett a mesterlövészek között (a fölényesen diadalmaskodó Elber, Christiansen duó, illetve Aílton mögött, a perui Claudio Pizarróval holtversenyben), a legjobb hazai futballista lett.

Mi több, a „Junge Wilde" („fiatal vadak" vagy „vad fiatalok") fantázianéven emlegetett társaival – Timo Hildebrand kapus, Andreas Hinkel, Philipp Lahm, Alekszandr Hleb – látványos támadófutballal örvendeztették meg szurkolóikat, s végül a Bayern mögött ezüstérmet nyertek!

A vágyott arany viszont később sem jött össze a négy szezon alatt, ahogy a következő ötben sem a Schalke színeiben – pedig mindvégig idényenként tíz találat fölött termelt, utoljára például 18-ig jutott, amivel megint negyedik lett összesítésben (csak ezúttal nem legjobb otthoni játékosként, mivel mások mellett a leverkuseni Stefan Kiessling is megelőzte kicsivel).

A válogatottal is csupán „félmunkát" végzett Kurányi: noha 2004-ben (13 fellépésén 10-szer volt eredményes!) és 2005-ben állandó tagja lehetett a Nationalelfnek, a 2006-os hazai vb-n nem szerepelhetett, azaz lemaradt az országot felajzó, s bronzéremmel záruló nagy menetelésről.

A következő két évben megint meghívták, és ezalatt 52 válogatott meccsre (s ezeken 19 találatra) egészítette ki az összmérlegét – ám mindössze 26 évesen bezárult előtte a kapu, s könnyen lehet, hogy örökre.

2008 októberében történt ugyanis az a híres balhéja Joachim Löwvel, amikor az oroszok elleni mérkőzés előtt a kapitány nem vette be a 18 fős szűk keretbe, mire ő a félidőben otthagyta a lelátón a hasonló sorsú társait, és a csapat szállodájába sem tért vissza. A szakvezető ezután mondta, hogy többé bizony nem hívja meg a kissé önfejű játékost.

Kurányi, aki tavaly óta – viszonylag jó mutatókkal – a Dinamo Moszkvában légióskodik, mindmáig nem is szerepelt újra választott hazája legjobbjai között, így az együttes tagjaként a 2008-as Eb-ezüstöt vallhatja a legnagyobb sikerének.

Több mindenről lemaradt tehát, például a világ elismerését kiváltó remek játékkal összehozott újabb, 2010-es világbajnoki harmadik helyről – másrészt persze még így is jóval több sikerben volt része, mintha valami csoda folytán mégis a magyar nemzeti színeket választotta volna az évezred elején.