A törökök rosszul viselték: ütöttek, vágtak

Hat évvel ezelőtt a németországi világbajnokságra való kijutás volt a tét, és a hat gyengébb mérlegű csoportmásodik részvételével rendezett rájátszásban az egyik párban Svájc és Törökország került szembe.

A berni odavágó előtt a hazaiak szövetségi kapitányának, Köbi Kuhnnak a legtöbb fejtörést nem a hiányzók okozták (például hogy Raphael Wicky az összegyűlt sárgái miatt nem léphetett pályára), hanem hogy több játékosa nem jutott elég lehetőséghez a klubjában.

Igaz, a Rennes-nél a megelőző idényben gólkirályi címet szerző, újabban azonban a kispadot koptató Alex Frei ebben is meglátta a pozitívumot. „Így legalább frissebb leszek a törökök ellen. A franciaországi mellőzésem talán egy kis ajándék Svájcnak" – vigyorgott a gólokkal azon az őszön még adós csatár. Neki később fontos szerepe lett, de egyelőre maradjunk az első felvonásnál.

Török oldalon Emre Belözoglu és Hamit Altintop eltiltás következtében nem lehetett ott a mérkőzésen, míg Yildiray Bastürk, Ibrahim Akin, Hasan Sas és Tolga Seyhan sérülés miatt maradt távol. Fatih Terim – aki éles kirohanást intézett a szerinte csapata ellen uszító svájci sajtóval szemben – tűzoltásként meghívót postázott a veterán csatárnak, a Galatasarayjal az idényrajtot jól elkapó Hakan Sükürnek, a Boszporusz immár 34 éves „bikájának"...

Ezek után a helvétek mindkét félidő végén, azaz a legjobb időzítéssel betaláltak egyszer (előbb Ludovic Magnin szabadrúgását megcsúsztatva Philippe Senderos fejjel, majd – Frei beadása nyomán – Valon Behrami lábbal), miközben az ő hálójuk érintetlen maradt. A török sajtó el sem hitte, hogy ennyire rosszul játszott a válogatottjuk, így a rémálommal felérő berni 0–2 alapján a visszavágót tekintve csak a győzelemben voltak biztosak, a továbbjutásban már korántsem.

Fatih Terim nagyon feldúlt volt a lefújást követően, nem is jelent meg a hivatalos sajtóértekezleten – a török szövetség szóvivője szerint a svájci biztonsági emberek „nem engedték oda", ám ezt a helyiek kapásból cáfolták. A látogatók arra is panaszkodtak utóbb, hogy a pálya szélén álló svájci rendezők folyamatosan provokálták őket.

Ami a focit illeti, később annyi derült ki, hogy a kapitány mélységesen csalódott, ugyanakkor haragudott Lubos Michel játékvezetőre is, aki „megfosztotta együttesét egy jogos büntetőtől". Annyit azért elismert, hogy a svájciak jobbak voltak, ám természetesen bízott a fordításban.

Svájci kollégája szerint sem számított még lefutottnak a párharc. „Boldog vagyok, de egy kicsit bosszús is, mert a többi kínálkozó lehetőségünkből nem tudtunk gólt szerezni – értékelt Köbi Kuhn. – A kettő nulla kedvező eredmény, ám véletlenül sem jelenti, hogy máris továbbjutottunk. Biztos vagyok benne, hogy szerdán olyan török csapatot látunk majd, amely kedvében akar járni csalódott közönségének."

Egyszóval felettébb motivált vendéglátókkal kalkulált. Utóbbiak maguk is pokoli hangulatot ígértek a második meccsre, ellenfelük azonban nem rezelt be. „Kulcsfontosságú, hogy végig megőrizzük a hidegvérünket. Ha nem hagyjuk magunkat provokálni, akkor, meggyőződésem szerint, mi is érdekeltek leszünk a decemberi vébésorsoláson" – fogalmazott a svájci kapitány.

Hozzátette: atmoszférájában hasonló meccset vár, mint amilyen az első ütközet volt, amelyen bőven kijutott a munkából a szlovák bírónak is, aki például az egyik négyperces periódusban háromszor is előhúzta a zsebéből a sárga kártyát. Másfelől kicsivel sem aggasztotta jobban Kuhnt, hogy a lövőspecialista balhátvéd, Magnin a friss eltiltása miatt nem volt bevethető a Fenerbahce pályáján, a Sükrü Saracoglu Stadionban.

Mint elmondta: „A svájci válogatott elérkezett arra a szintre, hogy remek beugrói vannak minden posztra." Vagyis, a második vonal sem számított gyengébbnek az elsőnél. Azon törte még a fejét, hogy Marco Streller és Johan Vonlanthen közül ki legyen Alex Frei ékpárja. Nos, eleinte egyikük sem lett, Streller csak a 33. percben állt be csereként – de aztán neki is adódott egy meghatározó momentuma, akárcsak az elejétől szóhoz jutó másik csatárnak.

Terim az odavágó kezdő tizenegyéhez képest több helyen változtatni kívánt alakulata összeállításán. A középpályások közül Hamit Altintop és Emre Belözoglu ugye letöltötte az eltiltását, Yildiray Bastürk pedig felépült a sérüléséből, de ő végül csupán a hajrára állt be, így Serhat Akin lett még új ember, miközben e csapatrészben Tuncay Sanli és Selcuk Sahin képviselte a „régieket". Hátul csupán három védő maradt, míg elöl Hakan Sükür mellé Nihat Kahveci helyett Necati Ates került a frontvonalba.

A törökök sokat látott kapitánya korai gólban reménykedve várta a 2005. november 16-i összecsapást: „A kettő nulla már jelentős különbségnek számít a mai futballban, de Isztambulban semmi sem lehetetlen. Ha az első percekben betalálunk, nehéz pillanatokat szerezhetnénk ellenfelünknek."

Csakhogy pontosan fordítva történt... Ha már udvariatlanul, tojás- és paradicsomzáporral fogadtak bennünket, akkor mi is udvariatlanok leszünk – gondolhatták a találkozó legelején a vendégek, és egy perc alatt már-már elérhetetlen távolságba lökték a hazaiaktól a 2006-os vb-t.

Kétgólos fórral érkezve a középkezdés után formás támadást vezettek, amelynek végén Frei próbált esernyőcselt bemutatni a tizenhatoson belül, de a remekmű befejezését Alpay Özalan laza kézmozdulattal megakadályozta. A centerhalf hiába akarta „megenni" Franck De Bleeckere bírót, ő nem hagyta magát, megadta a büntetőt, amelyből Frei jobbal a jobb alsóba helyezett.

A hazai gárda rövidebb sokkon esett át, majd közönsége támogatásával nekiveselkedett a szinte lehetetlennek, az összesítésbeli fordításnak. Az első játékrész derekán Tuncay talpra is ugrasztotta a közönséget: a kétszeresen is otthon játszó Fener-futballista Emre bal oldali szabadrúgását követően az ötösről bólintott a kapuba.

Visszajöttek a remények, a 36. perctől pedig ismét katlanná vált az aréna (a meccset összefoglaló videó is érzékelteti, milyen félelmetes tud lenni arrafelé a hangulat, ha egyszer a nézők igazán belelkesülnek), Tuncay ugyanis másodszor villant az este folyamán. Igaz, elegánsabb lett volna, ha a gólvonalon nem bólint bele Hakan Sükür egyébként is jó helyre tartó labdájába, de ő biztosra akart menni...

A második félidő – Frei ziccere után – ugyanúgy kezdődött, mint az első: tizenegyessel, csak most a törökök kapták. Streller becsúszása után Serhat természetesen összeesett, a belgánál az eset megért egy tizenegyest (másnál nem biztos...), Necati pedig élt a tálcán felkínált alkalommal.

Furcsa módon a svájciak ezután szedték össze magukat, a mezőnyben biztosabban adogattak, néha még Volkan Demirel kapujáig is eljutottak, miközben a Pascal Zuberbühler portája felé vezető ösvényeket többé-kevésbé lezárták. Az idő múltával a törökök feljebb tolták állásaikat – és ráfizettek.

A 84. percben remek kontra végén Streller a kimozduló Volkan mellett is eltolta a labdát, majd higgadt gurításával szertefoszlatta a török reményeket, Johann Vogeléknek az is belefért, hogy még egyet kapjanak. Bár Tuncay harmadik fejes gólja öt perccel később visszahozta legalább a halvány, kis ideig tartó esélyt, a 4–2-es eredmény már nem változott: a vb-bronzérmes nem tudta begyötörni az idegenben lőtt két svájci gólt semmissé tevő ötödik találatot.

A kudarcot nehezen viselő házigazdák jobb híján más módon vezették le a felgyülemlett feszültséget, de persze ez is úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött... Valami hasonló történt most is a lefújás után az öltözőfolyosón és előterében. A svájciak szerint azonban minden egyértelmű: a hazai labdarúgók brutálisan helybenhagyták őket.

Nem példátlan, bár elég ritka esetről van szó: a felek egymásnak estek egy futballmeccsen. Ütötték-vágták, csépelték, rúgták egymást, mint valami rossz pankrációviadalon. Azzal a különbséggel, hogy itt valódi pofonok csattantak, valódi rúgások értek célba, és valóban folyt a vér. (A magyar válogatott az 1954-es vb negyeddöntőjében élt át hasonlót: a brazilok nem tudták elviselni a 4:2-es vereséget, és verekedést provokáltak az öltözőben.)

Az első jelentések szerint a 87. percben beálló svájci Benjamin Huggel lökte meg az első dominót, midőn a pályáról levonulva megrúgta Mehmet Özdileket, a félholdasok pályaedzőjét. Később a Vatan tudósításából azonban kiderült, hogy nem Huggel volt a „kezdeményező" fél, ő csak felvette a kesztyűt.

A mérkőzés ellenőrének jelentésére alapozva ugyanis a lap arról számolt be, hogy Özdilek elgáncsolta a csereembert (a televízió képernyőjén látható is volt a jelenet), aki erre bedühödött, és már lendítette is a lábát. Közben Alpay is megrúgta Strellert, mire Huggel ott termett, és hátulról megragadta a török védő nyakát. A Huggel–Alpay birkózómeccs a földön folytatódott – más játékosok bekapcsolódásával.

Johann Lonfat tartalékjátékos a L'Équipe-nek nyilatkozva elmondta: nemcsak a török labdarúgók verték őket, hanem a mérkőzésre kivezényelt rendőrök is. „A lefújás után mindenki az öltöző felé vette az irányt. De nem mindenki jutott be, mert néhányunkra rávetették magukat a törökök, játékosok és rendőrök egyaránt... – idézte fel a kellemetlen perceket a vendégek középpályása. – Stéphane Grichtinget többször megütötték, arcát elborította a vér. Vogel és Huggel is kapott egy-két taslit. Egyszerűen ránk támadtak, hihetetlen."

Grichting nem úszta meg olcsón – amint a törökországi jelentésekből kiderült, a hazaiak meg is rugdosták, ezért kórházba kellett szállítani. „Stéphane csatlakozott az együtteshez, de nincs teljesen rendben. Körülbelül még tíz napig katéterezni kell" – számolt be másnap a fejleményekről a svájciak szóvivője.

Mivel a botrányt kirobbantó félholdas válogatott már visszaesőnek számított – a 2004-es Európa-bajnokság selejtezőinek záró fordulójában futballistáik összeverekedtek az angol játékosokkal –, a nemzetközi szövetség rögtön súlyos büntetést helyezett kilátásba. Sepp Blatter felvetette: Törökországot ki kellene zárni a következő világbajnokság selejtezőiről.

„Példátlan, ami Isztambulban történt, fel vagyok háborodva. Kivizsgáljuk az esetet, és ha kell, Törökországot száműzzük a nemzetközi porondról" – fogalmazott a FIFA svájci (azaz nem teljesen elfogulatlan...) elnöke.

Amíg török részről Fatih Terim szövetségi kapitány a párharc játékvezetői, Lubos Michel és Franck De Bleeckere „gerinctelen bíráskodásával" foglalkozott a lefújást követően, az egyik játékos, Hamit Altintop elismerte, a meccs után történteknek „sajnos semmi közük sem volt a sporthoz".

Így aztán a zöld gyep helyett a zöldasztal mellé helyeződött a folytatás, ahol – a FIFA szavaival élve – a nemzetközi szervezet addigi legkiterjedtebb fegyelmi vizsgálata zajlott le. (Így már talán érthető, miért csak 2006 februárjában hirdették ki a szankciókat.)

Ennek nyomán Alpayt és Emrét hat-hat, Serkan Balcit két meccsről, míg a másik fél részéről Huggelt szintén hat találkozóról tiltották el. Özdilek pályaedzőt 12 hónapra „meszelték el", míg Stephan Meyer svájci fizioterapeutát két találkozó erejéig. Valamennyien kaptak ezenkívül (2500-tól 7500 fontig terjedő pénzbüntetést is).

Ami azonban az ítélet legjelentősebb eleme volt: a török válogatottat – 90 ezer font befizetési kötelezettségén kívül – arra ítélték, hogy a soron lévő, a 2008-as Eb-re kvalifikáló selejtezősorozat összes hazai mérkőzését semleges pályán, zárt kapuk mögött játssza le! Ez volt a FIFA fennállásának legszigorúbb, európai ország nemzeti csapatát érintő határozata!

A kisázsiaiak persze, még magasabb politikai szinten is, tiltakoztak, fenyegetőztek. És aztán a tovább nyúló ügymenet végére elérték, hogy a büntetést megfelezzék, azaz három „száműzött" mérkőzés maradt meg a hatból (közben Emre és Huggel sorsa is könnyebbedett, hat helyett „mindössze" négy meccset kényszerültek kihagyni).

A törököknek a határaiktól legalább 500 kilométerre kellett helyszínt találniuk az „otthoni" találkozóikhoz, és ők végül Frankfurtot választották. A Majna-parti városban Máltát és Moldovát simán elverték, egyedül a norvégok elleni 2–2 miatt lehetett hiányérzetük, bár ott sem sok, mivel kétgólos hátrányból egyenlítettek a 90. percben.

Ezután már végre saját környezetben, saját nézőik előtt folytathatták – és a következő hazai tétmeccsükön, útban a 2008-as Eb bronzérme felé, 2007. szeptember 12-én sikerült nagy ünnepet kanyarítaniuk a visszatérés köré: 3–0-ra elverték Magyarországot. Az ő örömüket bizony nem rontotta el (sőt...), hogy Várhidi Péter gárdájából a 63. percben, még 0–0-s állásnál, egy jogos magyar tizenegyes megadása helyett a vétlen Gera Zoltánt állította ki Stuart Dougal skót játékvezető!