Válságban, zavargások után futballünnep

Nem szeretnénk a kelleténél több párhuzamot vonni, mert a Dél-Amerikában fejlettségét és életszínvonalát tekintve is (egykor főleg) „élversenyzőnek" számító Argentína – a jelenlegi globális állapotokkal ellentétben – egyedül kormányozta saját magát fokozatosan egyre romló, végül ellehetetlenülő helyzetbe, de ott is szerepet játszott néhány, Európából és napjainkból jól ismert elem.

Így például hibának bizonyult igen egyenlőtlen teljesítőképességű országok valutáinak egymás közti átváltási arányait rögzíteni, félig-meddig átvéve ezzel egy másik állam fizetőeszközét (odaát a pesót egy az egyben a sokkal erősebb hátterű dollárhoz kötötték, míg a mi kontinensünkön az euró „terjeszkedett" arra érdemtelen helyekre is), mert ez többek között irgalmatlan államháztartási hiányhoz és eladósodáshoz vezetett, miközben a felülértékelt valuta miatt a versenyképesség is romlott és 1998-tól még az addiginál is sokkal erőteljesebb gazdasági visszaesés, recesszió következett be (legfeljebb itt nem kellett attól tartani, mint Görögország és társai esetében, hogy magukkal rántják a többi országot is).

Egy idő után törvényszerűen szerephez jutott a Nemzetközi Valutaalap, de 2001 novemberében felgyorsultak az események: az argentin kormány közölte, hogy lehetetlen elérni az IMF által kitűzött költségvetési célokat, az meg válaszreakcióként nem utalta át a beígért 1.25 milliárd dollárnyi lehívható keretet. Ennek az ijesztő hírnek a hatására az államba vetett bizalom drámai mértékben csökkent, ami a tőke gyors menekülését okozta, mély válságba taszítva a bankrendszert (is).

Nem mennénk bele még részletesebben a folyamat taglalásába, például mert az ottani pénzügyi rendszer összeomlásának folyamán olyan elemek is felbukkantak, melyek remélhetőleg számunkra ezután is meglehetősen idegenül hangzanak majd: az ország vezetése maximálta a bankszámlákról felvehető heti pénzmennyiséget, hogy ne ürüljenek ki a bankok és működőképes maradjon a gazdaság. Ez tette be végleg a kaput az embereknél, hirtelen a középosztály is durván megtapasztalta a szegénységet, miközben jött a karácsony...

Az ünnepek előtti napokban kitört a népharag: előbb általános sztrájkok robbantak ki, majd erőszakos tüntetések, amelyeken vér is folyt. Rendkívüli állapotot is hirdettek, majd az akkori köztársasági elnököt helikopteren menekítették ki a fővárosból. Előtte már a pénzügyminiszter is lemondott. Később is nehéz (hó)napok következtek (az államfői székbe elsőként „beugró" politikus például csak öt napig bírta...), és végül csupán 2003-tól indult újra növekedésnek a gazdaság.

De hogyan hatott mindez a futballra? A megelőző héthez hasonlóan 2001. december 27-én is több tízezer ember vonult ki az utcákra. Most azonban a felvonuló tömeg egy konkrét környékre korlátozódott és szerencsére nem tört-zúzott, hanem ünnepelt.

Szurkolói a Racing Clubot éltették, hiszen a kék-fehérek – akiknek Buenos Aires elővárosában, Avellanedában az Independiente az örök helyi riválisuk – megtörték a 35 éves átkot, és 1966 után ismét aranyérmesek lettek, megszerezve az 1903-ban alapított klub hetedik (az 1931 előtti amatőr korszakot is beleszámítva pedig a tizenhatodik), egyben mindmáig utolsó bajnoki címét.

Egy héttel korábban a több tucat halálos áldozatot követelő zavargások miatt még úgy tűnt, hogy csak 2002-ben avatnak majd végső győztest. Ezt támasztotta alá az Argentin Labdarúgók Szakszervezetének (FAA) döntése is, melynek értelmében február első napjaiban kellett volna lebonyolítani az Apertura 19., azaz utolsó fordulóját. Az országos sportági szövetség (AFA) azonban megvétózta az FAA határozatát.

„Ezekben a napokban a futball jelenti az egyetlen örömöt az argentin népnek, ezért le kell játszani az elsőséget eldöntő két találkozót, a Vélez–Racing és a River–Rosario meccset" – nyilatkozta Julio Grondona, az AFA elnöke, akinek a bejelentésével minden klub egyetértett, így az FAA-nak is be kellett adnia a derekát. (Utóbbi eredetileg sztrájkkal fenyegetőzött, ha a bizonytalan politikai helyzetben mégis sort kerítenek a mérkőzésekre.)

A két bajnokaspiráns, a Racing Club és a három ponttal rosszabbul álló River Plate közül az utóbbi kezdett jobban, miután Mauro Cardetti már az 1. percben bevette a vendég Rosario Central kapuját. (A fölényesen élen végző csatár mögött a néhány héttel később az MU-hoz igazoló independientés Diego Forlán zárt másodikként a góllövőlistán, míg a holtversenyes ötödik helyen Cardetti csapattársa, Esteban Cambiasso nevét találjuk!)

A szinte üres Monumental Stadion közönsége – a 70 ezres létesítményben mindössze 15 ezren lézengtek – ezután elkezdett bizakodni, hogy a „milliomosok" esetleg utolérhetik a táblázaton a Racingot, és a remélt pontegyenlőség esetén három nappal későbbre kiírandó bajnoki finálén megszerzik a harmincadik aranyérmüket.

A piros-fehér drukkerek éledő optimizmusát alátámasztotta, hogy a River az első hatvan percben gyakorlatilag lemészárolta ellenfelét, már öt gólnál tartott (fő mesterlövészük pedig triplánál), miközben a Diego Militót ezúttal a kispadon tartó avellanedaiak – akiknek szintén alsó-középmezőnybeli vetélytárs jutott a záró körre – csak szenvedtek odaát a Vélez Sarsfield otthonában.

Az első félidőben egykapuzott a Vélez, amit a szünet után is folytatott. Az 53. percben azonban hatalmas fieszta kezdődött a José Amalfitani Stadionban, ahol 30 ezer Racing-hívő – az aréna 60 ezres! – foglalt helyet: a kolumbiai Gerardo Bedoya bal oldali szabadrúgását követően Gabriel Loeschbor fejjel bevette a hazaiak hálóját.

Válaszul a Vélez még nagyobb tempóra kapcsolt, és egy kirívó védelmi hibát kihasználva a csereként beállt 19 éves Mariano Chirumbolo egyenlített. A vendéglátók eztán is attakoltak, ám az éllovas védelme immár hibátlanul rombolt, amit megkönnyített, hogy Reinaldo Merlo együttese a 83. perctől emberelőnyben futballozhatott.

Az 1–1-es (vég)eredmény tehát nem változott, így hiába győzött a rivális a másik helyszínen végül 6–1-re, a Racing Club – amely egykor, 1967-ben a Libertadores-kupa-diadala után (a Celtic felülmúlásával) hazájából elsőként hódította el az Interkontinentális, azaz Világkupát! – az argentin labdarúgás 100. bajnoka lett, míg az akkor 100 esztendős River Plate egyetlen trófeát sem tudott begyűjteni a jubileumi évében...

Az azóta egyébként négy Clausurát is megnyerő utóbbi együttes híveinek már ez is rettentően fájt, az viszont még a rémálmaikban sem jött elő az idő tájt, hogy rekordbajnok kedvenceik egy szűk évtizeddel később, idén nyáron kiesnek majd az élvonalból...