Galaktikus Real-varázs a régi szép időkből

Csodálatos, világklasszis, mesteri. Talán ezekkel a szavakkal lehet a legmegfelelőbben érzékeltetni a madridi blancók pont egy évtizeddel ezelőtti teljesítményét. A „királyi gárda" gyatrán indította az idényt, állt a kiesőzónában is, aztán elkezdett menetelni. Október végétől egyre gyakrabban lehetett látni azt a Realt, amely mind a Primera Divisiónban, mind pedig a Bajnokok Ligájában eséllyel pályázhatott a végső győzelemre. (A nemzetközi porondon addig sem volt gond, könnyedén jutott túl a BL első körén.)

Először megelőzte az ősi rivális Barcelonát, majd felkapaszkodott a dobogóra, ideig-óráig már a táblázatot is vezette, 2002. január 5-én késő este pedig megszerezte az „őszi" bajnoki címet.

Méghozzá a fentebb említett jelzőkhöz méltó játékkal, a Deportivo La Coruna legyőzésével. A Santiago Bernabéu Stadionban megrendezett szuperütközet – a forduló előtti második fogadta az elsőt, vagy másképp: a címvédő az eggyel korábbi bajnokot – parádésan kezdődött, a szurkolók nyolc perc alatt három gólt láthattak!

A hazaiak természetesen ragaszkodtak a nyitáshoz, és a labdát magának kiverekvő Raúl passzából Morientes ezt a 6. percben góllal nyomatékosította. Igen ám, de a középkezdést követően szinte azonnal egyenlített a Depor: Pavón szabálytalankodott rossz helyen Victorral, a büntetőt pedig Makaay értékesítette.

Röviddel később aztán jött az est – és az év – egyik legszebb mozdulatsora. Egy Figo-átadás után Zidane totálisan megbolondította a galiciai védősort: a tizenhatosra belépve táncolt egy kicsit a labdával, bemutatott egy lövőcselt, aztán a jobb talpával visszahúzta a labdát – ekkor már az ellenfél teljes hátsó alakzata próbálta közelről lekövetni a mozdulatsort –, végül ballal kegyetlenül a hálóba zúdított.

A Real az előnye birtokában sem állt be védekezni, ám a La Coruna-iak mégis megúszták a kiütéses vereséget. Hogy miért? Elsősorban azért, mert a fővárosi csatárok a szebbnél is szebb gólokat akartak szerezni.

Egy kisebb csoda végén azért még egyszer talpra ugorhatott örömében a több mint nyolcvanezer néző: a 64. percben Raúl egy szép mellre vétel után a vendégjátékosok gyűrűjében emelgetve ballal háromszor is elhúzta előlük (felettük) a labdát, majd ahelyett, hogy a mellette érkező Morientesnek hagyta volna, inkább jobbal a hálóba bikázta a harmadik hazai találatot.

„Nagyon boldoggá tesz a csapatom játéka, tényleg nagyon erősek vagyunk. Úgy gondolom, jól futballoztunk, csak azt sajnálom, hogy nem nagyobb különbséggel győztünk. Együttesemen hihetetlen nyomás van, a bajnokság mellett a kupában és a Bajnokok Ligájában is helyt kell állnunk, de egyelőre bírjuk a gyűrődést" – jegyezte meg elégedetten a lefújás után Vicente del Bosque.

És hogy a tabella élére ugró Real vezetőedzője nem túlzott, annak igazolásául álljanak itt a 3–1-re felülmúlt vetélytársat gardírozó Javier Irureta mondatai is: „Egyetlen szavam sem lehetett volna, ha kiütnek bennünket. A Real egész egyszerűen jobb volt nálunk."

És hogy mennyire jó volt úgy általában, bizonyítja: öt kiíráson (azaz négy éven) belül hamarosan harmadszor is megnyerték a BL-t, immár másodszor az azóta a válogatottal világbajnoki címig jutó, azaz szövetségi kapitányként is megdicsőülő Del Bosque mester érdeméből.

A vicces az, hogy a később a 2002-es európai Szuperkupát, illetve az Interkontinentális Kupát is elhódító blancók otthon, a Király-kupában azért nem tudtak élen végezni, mert két hónappal a fent részletezett meccs után a fináléban a Deportivo stílszerűen a Bernabéuban orozta el előlük az elsőséget (ebből is látszik, hogy véletlenül sem kutyaütő társaság ellen gáláztak az év elején), míg a bajnokságban csak a harmadik(!) helyen végeztek – és nem a félidőben még első haton kívüli Barca (amely Carles Rexach vezetésével negyedik lett), hanem a visszaelőző La Coruna, és főleg a fantasztikus tavaszt produkálva jókora fölénnyel diadalmaskodó Valencia mögött!

Persze könnyen lehet, hogy sokan ezzel együtt is elcserélnék a mostani Realt az akkorira...