Kenesei Krisztián kapcsolata Kína kupáival

A Kínai kupa döntője, 2003. október 1-je, harmincezer néző, főszerepben: Kenesei Krisztián. Az augusztusban odaszerződő korábbi egerszegi csatár két góljának és egy gólpasszának köszönhetően diadalmaskodott a pekingi Kuoan, pedig az élvonalban csak a 9. helyen végzett, miközben a semleges pályán 3–0-ra elvert Dalian Shide bronzot érdemelt ki – előzőleg pedig aranyérmes volt.

Ez a siker feljogosította a fővárosi alakulatot, hogy januárban megmérkőzzön az új bajnokkal a Szuperkupáért, és ha már középcsapatként megkapta a lehetőséget, élt vele: 4–3-ra felülmúlta a Sanghaj Senhuát – amiből a magyar támadó pedig újfent két találattal vette ki a részét. Igaz, gólpasszt ezúttal nem adott, ám a két kapufája azért még említésre méltó...

„Jó hangulatú meccset játszottunk, s a győzelmünk meglepetést okozott, mert a Sanghajt esélyesebbnek tartották – mondta az NS 2004. január 20-i számában a két nappal azelőtti csúcsmeccsről Kenesei Krisztián. – Az első félidőt végigtámadtuk, mégis az ellenfél szerzett vezetést, amit nekem sikerült kiegyenlítenem a tizenhatosról egy félmagas lövéssel. Utána rúgtam a két kapufát, majd a kettő kettes állást követően az enyém volt a harmadik gól is.

Igen ám, de hamarosan újfent egyenlő lett az állás, és csak a végén sikerült megszereznünk a győztes találatot. Úgy érzem, jól ment a játék. A Sanghaj futballistái viszont aligha imádnak: a múltkor a kettő egyre megnyert bajnokin is gólt rúgtam nekik..."

Egyedül azon búslakodott a csapat, hogy mivel otthonuktól több mint ezer kilométerre játszották a találkozót – a kelet-kínai Vuhuban, amely sokkal közelebb fekszik az ellenfelet delegáló Sanghajhoz, a hatalmas állam Peking melletti másik legfontosabb és legnagyobb településéhez –, a hívei nem nagyon kísérték el a Kuoant. Igaz, ez nem ritka arrafelé.

„Ha jól emlékszem, volt már egy olyan idegenbeli meccsünk, amelyre érkeztek drukkerek... Itt értelemszerűen nem úgy van, mint odahaza, hogy az ember felül a buszra és két órával később oda is ér – a legrövidebb szurkolói túra egy hétig tartana. Tavaly még szerepelt a bajnokságban egy gárda, amelyhez csak százhúsz kilométert kellett utaznunk, de most már kizárólag repülővel megyünk a mérkőzésekre. Még jó, hogy nem félek a repüléstől..."

Ekkoriban éppenséggel minden oka megvolt a fellegekben járni, elvégre a helyi sajtó Kenesei Krisztiánt látta a Szuperkupa-ütközet legjobb játékosának. „Nehogy valaki sztárnak tartson, egyszerűen csak – az újságírók szerint is – jól sikerült ez a meccs. Amikor másfél hete visszajöttem, összeszedtem egy kisebb sérülést. Úgy volt, hogy nem is futballozhatok, de sikerült rendbe hozni a lábam. Pedig előtte még tartottam a játéktól."

A 19-szeres (azóta 29-szeres) válogatott csatár amúgy szállodában lakott, de mivel hamarosan érkezett hozzá a felesége és nemrég született kisfia, átköltözhettek egy nagyobb apartmanba. „Csak szóltam, hogy mi a gond, és a klub vezetői azonnal mondták, megoldják. Itt így működnek a dolgok" – dicsérte a gördülékeny ügyintézést.

Nem is ártott berendezkednie, mert 2003-ban még szezon közben szegődött el az együtteshez, majd az esztendő végén (újabb) három idényre aláírt (ott ugyanis naptári év szerint zajlanak a bajnokságok). Kollégánk rögvest megkérdezte tőle, nem lesz-e ez sok egy kicsit Kínából?

„Nem, mert itt van jövője a futballnak. Míg Európában pangás érzékelhető, itt egyre csak jönnek a befektetők. Nem véletlen, hogy rengeteg német játékos akar Kínába szerződni, hiszen errefelé jobban megfizetik őket, mint otthon. Például ki nem találná, ki lesz a most megvert Sanghaj edzője: Marco van Basten! Ha a hollandot ide tudják csábítani, olyan rossz azért nem lehet a foci."

Nos, a háromszoros aranylabdás egykori gólvágó nem az egzotikus Távol-Keleten kezdte a szakmát, hanem az amszterdamiak tartalékcsapatánál (az Ajax és a Milan klublegendájának tréneri ténykedéséről két és fél hete írt rovatunk), viszont egyik honfitársa, Arie Haan volt akkoriban a válogatott szövetségi kapitánya, miután átvette a posztot, egyúttal Bora Milutinovics örökét – aki a 2002-es vb-re kijuttatta a csapatot, de az első és máig utolsó szereplés meglehetősen szerény volt, leleplezve a kínai labdarúgás valós „erejét".

Az MvB-étől elmaradó, ám szintén fényes futballistamúlttal büszkélkedő szakember így ítélte meg a lehetőségeket: „Minél többet játszol különböző együttesekkel, annál inkább fejlődsz. Már Európában is figyelnek ránk, nagyon jól tudják, mi történik errefelé. Közelítünk az európai és dél-amerikai színvonalhoz, de azért van még munkánk bőven. Mindenki Ázsiáról és benne Kínáról beszél, ezt meg kell lovagolnunk" – mondta Haan.

A magyar légiós is ezen volt, ugyanakkor fizikailag roppant távol is kontinensünktől – azonban amikor munkatársunk aggódni kezdett, hogy vajon a játékos haza tud-e jönni, klubja elengedi-e a válogatott felkészülési meccseire, a csatár közölte, máris indul.

„Hiányzott a család, hát hazaugrom. Lejátszottuk a kupadöntőt, rúgtam két gólt, a csapatnál azt mondták, megtettem a magamét, ezért kapok tíz nap szabadságot, hadd jöjjek haza a kisfiamhoz. Mondtam, ugye, hogy errefelé így megy ez..."

A két trófea révén az első fél év vitathatatlanul kimagaslott Kenesei Krisztián kinti karrierjéből, hiszen 2004-ben már kevesebb alkalommal jutott szóhoz és kevesebb gólt is szerzett – de ennek megvolt a nyomós oka. Méghozzá egy szerencsétlen sérülés, amely miatt gyakorlatilag kihagyta az őszi idényt, pedig a fordulók nagyobb részére pont akkor került sor az immár 12 résztvevősre redukált mezőnyben.

„A skótok ellen készültünk a válogatott kerettel, amikor augusztus tizenhatodikán egy rossz mozdulat következtében elszakadt a vádlim. Nem tűnt komolynak a baj, üzentem is Kínába, hogy itthon két hét alatt kikúráltatom magam, ám visszaparancsoltak, sőt hamarosan edzeni küldtek, mondván, rendbe jön az a sérült láb. Rendszeresen injekcióztak és leszívták a vért a sérült részről, ezért nem csoda, hogy október elején már a műtőasztalon feküdtem Székesfehérvárott. Nem lehetett elkerülni az operációt, túlterheltem a lábam.

Azóta itthon vagyok, és ígéretet kaptam a Kuoan vezetőitől, hogy a tavasszal kölcsönadnak. Nekik is jobb így. Látják, hogy mindenáron menni akarok, és így legalább újra játékba lendülhetek valahol" – nyilatkozta a télen Kenő, aki a realitások alapján csupán kölcsönbe jöhetett haza, hiszen a kivásárlási ára potom 600 ezer dollár, azaz csaknem 120 millió forint volt. Így aztán az őt egyszer már foglalkoztató ETO szerelését húzta magára 2005 elején.

Miközben ő 2004 második felében kidőlt a sorból, a hetedikként végző klubjának pedig ismét be kellett érnie a középmezőnnyel (és ezúttal a kupában sem vigasztalódott, mivel rögtön a nyolcaddöntőben kiesett, és egyetlen gólját az akkor még egészséges európai „specialistája" szerezte...), Kína megint nem maradt magyar sikerek nélkül, mivel az élvonal első helyén a Sencsen zárt – az újpesti Kovács Zoltánnal a soraiban...

Kenesei tehát itthon folytatta, sőt még a 2005–2006-os idény őszén is maradt Győrben, és hogy miért nem sietett vissza, arról árulkodtak azok – a kinti lét iránt egy „fokkal" már kevésbé lelkes – szavai, melyeket még a hazajövetelekor, felépülési folyamata végén mondott az NS-nek.

– Én ellettem volna ott akár még évekig is, csak a feleségem és az egyéves gyermekem sehogyan sem találta a helyét. A nejem a gyerek nevelése mellett nem tudott semmit csinálni, úgyhogy szépen megbeszéltük, hogy elég volt Ázsiából. Nem panaszkodni akarok, végtére is egy jó bajnokságban szereplő gárda tisztességesen kereső csatára voltam, de európai ember számára kemény, mi több, kissé rideg az ázsiai világ.

– Ezt megértem, de azt nem hiszem, hogy pillanatokra sem érezte jól magát ott.
– Futballozni imádtam Kínában, igazi sztárként kezeltek, és a csapatomra sem mondhatok egy rossz szót sem; tavasszal, amíg általában pályára léptem, gólokat is szereztem. Rendszeresen játszottunk negyven-ötvenezer néző előtt, és a táborunkban mindig ott volt egy magyar zászló, no meg egy angol nyelvű felirat, hogy „Szeretünk, Krisztián!"

– Gondolom, elsősorban a kínai menyecskék szerették.
– Nem ostromoltak sehol, ha erre kíváncsi. Amúgy is mindig a feleségemmel mászkáltam, akit előbb terhesen láttak mellettem, majd Soma születése után már egy kisgyerekkel. Tiszteltek, ez az igazság, de nemcsak a futballsikereim miatt. Tudja, van rajtam néhány tetoválás, és Kínában azt gondolják, aki ilyesmit visel magán, az gengszter és maffiózó...

A Kuoannál mindenesetre nem tartottak tőle, mert a kétszer fél éves kölcsönadás után 2006 elején visszarendelték, hiszen akkor még egy esztendeig élt az ottani szerződése. Ebben a szezonban is a mérkőzések több mint felén játéklehetőséget kapott, és ismét nem maradt üres kézzel. 2003-ban ugye kupagyőztes lett, 2004 elején Szuperkupa-első, majd a Rába-parti kitérőt követően a harmadik ottani évadjában bajnoki bronzérmesként tett pontot ázsiai pályája végére.

A pekingi zöld-fehérek korábban egyszer zártak harmadikként abban a mezőnyben, amelyben nem sorolták őket a favoritok közé. Ezúttal sem úgy indult az idény, hogy felállhatnak majd a dobogóra, aztán a házigazdaként általában húszezer néző előtt fellépő csapat egyre feljebb és feljebb kapaszkodott, s a végén már csak a Santung Luneng, valamint a Sanghaj Senhua előzte meg.

A klubjában a 10-es mezt viselő Kenő részéről ennek ára is volt, újabb kiköltözése után többé nem kapott meghívót a válogatottba. Cserébe egy magyar szemmel furcsa életmódot „élvezhetett", a maga előnyeivel és hátrányaival. Íme, néhány további részlet.

Például a légiós a megérkezése napján beköltözött egy hotelbe, és csak a végső hazautazáskor csekkolt ki onnan a szeretteivel („Azt mondták a vezetők, így a legjobb mindenkinek. Egy apartmanban plusz egy szobában el is fértünk, de ez nem valami nagy élettér, most egy darabig nem szeretnénk szállodában aludni...").

Aztán nemhogy autót, még biciklit sem kapott a csatár, mindenhova sofőr szállította („A külföldieknek biztonsági okokból nem jár kocsi, bár ezt a helyi közlekedést látva egyáltalán nem bántam, hetente kétszer biztosan összetörtem volna...").

A szombati bajnokikat meg olyannyira komolyan vették a Kuoannál, hogy legtöbbször már hétfőn összetartásra vonult az együttes („Az elmúlt évet gyakorlatilag edzőtáborban töltöttem, még az volt a szerencsém, hogy a Pekingtől nyolcvan kilométerre lévő bázisra vihettem magammal a családot. Kínai társaimnak ugyanezt nem engedélyezték, ám nem morogtak emiatt, tudomásul vették, hogy a légiósok többet megengedhetnek maguknak").

„Noha az általam kétezer-háromban tapasztalt szigor enyhült valamelyest kétezer-hatra, a fegyelem manapság is mindennél előbbre való – tette még hozzá. – Az elnök és az edző szava szent. Ha fél négyre van kiírva a tréning, fél négy előtt öt perccel már mindenki a pályán cicázik. Egyszer-kétszer így is megesett, hogy valaki késett, a többiek jelentős pénzbüntetésről suttogtak az öltözőben."

A továbbiakban előbb a Vasasban játszó, majd egy újabb külföldi „kiruccanás" (a változatosság kedvéért ezúttal nyugatra, az olasz másodosztályú Avellinóhoz) után immár tartósan, 2008 óta Szombathelyen szereplő Kenesei Krisztián végezetül összegezte is a Nemzeti Sportnak a keleten töltött két és fél esztendejét.

„Talán többre is vihettem volna a kínai bajnokságnál, de nem panaszkodom. Mivel a feleségem és a kisfiam velem volt, jól éreztem magam, a szerződésemre egy rossz szavam sem lehetett, ráadásul minden évben nyertem valamit. A játék sem ment rosszul, gólpasszokat, gólokat jegyeztem.

Ami a pályán kívüli életet illeti, megismerkedhettem egy teljesen más kultúrával, igaz, ehhez nem volt könnyű alkalmazkodni. Nem csoda, hogy egy idő után a legtöbb légiós azt mondja, köszönöm szépen, elég volt. Én is ebbe a kategóriába tartozom: nem tudnának annyit fizetni, hogy visszatérjek Kínába. A szerződésem amúgy is lejárt, s az óhajom csupán annyi: hadd maradjak Európában..."