A blancókhoz és a gránátvörös-kékekhez nemcsak a töretlen La Liga-tagságban hasonlít a klub, hanem abban is, hogy valójában nem is klub: az említett párossal – meg a navarrai (azaz félig-meddig „rokon") Osasunával – egyetemben az Athletic nem sportvállalkozás, mint a bajnokság többi, profi alapon működő résztvevője, hanem a saját tagsága által fenntartott egyesület.
Amelynek trikóját keveseknek adatik meg, hogy magukra húzhassák: aki nem a spanyolországi Vizcaya, Álava, Guipúzcoa (együttesen: a baszkok autonóm területe), vagy Navarra, illetve a franciaországi Labourd, Basse-Navarre és Soule tartományban születik (ha „csak" valamelyik felmenője látta meg arrafelé a napvilágot, az még belefér), az lemondhat arról, hogy valaha a Bilbaóban futballozhasson.
Jegyezzük meg, a legtöbben respektálják ezt a tradíciót, egyesek ugyanakkor előszeretettel titulálják kirekesztőnek emiatt az egyesület politikáját. Maradjunk a fejet hajtóknál: leginkább amiatt szólnak elismerőleg a baszk vonalról, mert az Athletic így elsősorban saját nevelésű labdarúgókat vonultat fel, olyanokat, akik a (klub)hűség fogalmát hallva nem kezdik el a fejüket vakargatni.
Más lapra tartozik, hogy – amint azt az NS 2008. február 14-i számában is olvashattuk – a feljegyzések szerint a város első csapatát angol hajógyári munkások és bányászok alapították. Megbízható adatok híján csupán annyit rögzíthetünk, a Spanyolországban összeverődő szigetországi melósok az 1890-es évek elején üríthették poharaikat a Bilbao Football Club egészségére.
Ez idő tájt néhány jól szituált baszk család megengedhette magának (hiszen Spanyolország legfejlettebb, iparosodott régiójában éltek), hogy Angliában taníttassa gyermekét – arról nincs információnk, hányan szereztek cambridge-i diplomát, arról viszont igen, hogy a fiatalemberek a focival megfertőzve tértek haza.
Hamarjában össze is toboroztak egy újabb alakulatot: 1898-tól élt és virult az Athletic Club. Hála a BFC-nek, riválisból nem volt hiány, ám egy idő után unalmassá válhattak az egymás elleni összecsapások, így a két egylet vezetősége előbb csak alkalmilag keverte össze a két állományt, majd 1903-ban hivatalosan is egyesítette.
A vita azóta tart: vajon mikorra tehető a tényleges megalakulás? A klub honlapján 1898-at jelölik meg „születési dátumként", mások állítják, 1901-ben jegyezték be (ekkor szabályozták és rögzítették részletesebben is a működésüket), míg a harmadik verzió szerint az 1903-as fúzió óta Athletic az Athletic.
Hogy sokan nem engednek 1898-ból, érthető, ugyanis 1902-ben a saját és BFC-játékosokból álló, Club Vizcaya néven futó „vegyes csapat" diadalával ért véget a Copa del Rey, azaz a Király-kupa első kiírása; a serleget annak ellenére a Bilbao múzeumában lehet megcsodálni, hogy a statisztikusok amondóak, nem is az Athletic nyert.
Minderre persze legyintenek a baszkok, ők nem 23-szoros, hanem 24-szeres kupagyőztesnek vallják magukat. A legtöbbször alaposan megszenvedtek a sikerért, kivéve 1904-ben, amikor az Espanyol nem állt ki a döntőre... Rég volt, tán igaz sem volt – habár az sem tegnap történt, hogy a dicsőséglistát legutóbb bővítették, mivel immár 28 éve legfeljebb csupán meccset nyert az Athletic.
Bilbaóban nem akad ember, akinek ne szorulna össze a szíve 1984-re gondolván, hiszen a Javier Clemente vezette együttes a bajnokságban és a kupában egyaránt az élen zárt – ez volt a spanyol labdarúgás (utolsó) nagy baszk korszaka, amikor 1981-től kezdve, fele-fele megoszlásban a közeli San Sebastiánba való Real Sociedad, majd a bilbaóiak lettek a bajnokok. Viszont a dupla vagy semmi játékot arrafelé aligha kedvelik: a dupla óta semmi...
No nem mintha ez a szurkolók kedvét szegte volna, a 39 750 székkel felszerelt San Mamés Stadion gyakorta megtelik a csapatukra, valamint hovatartozásukra oly büszke fanatikusokkal.
Mert amíg a Real Madrid vagy a Barcelona brazil, argentin, portugál, holland vagy éppen valaha magyar klasszisokkal ért, illetve ér el Európa-, sőt világszerte irigyelt sikereket, addig az Athletic kizárólag baszk származású játékosokkal hozta össze a maga nyolc bajnoki címét és 23 (vagy 24) kupagyőzelmét. Egy ízben, 1977-ben pedig jelentős nemzetközi döntőt is vívhatott – és vesztett el (mindössze idegenben lőtt kevesebb góllal...) a Juventusszal szemben az UEFA-kupáért.
Ha ki akarunk emelni néhány legendát, elsőként a helyi születésű Rafael Moreno Aranzadit említjük: a neve feltehetőleg nem sokaknak mond valamit, de ha hozzáfűzzük, hogy a jegyzőkönyvekben Pichichiként tüntették fel, valószínűleg a többségnek beugrik, kiről van szó. Akinek nem: 1911 és 1921 között, amíg 29 esztendősen el nem vitte a tífusz, számolatlanul ontotta a gólokat. Hogy méltán sorolták a legjobb csatárok közé, jelzi: a spanyol bajnokság gólkirálya 1953 óta a Pichichi-trófeát veheti át.
José Antonio Aguirre sem volt akárki, az 1920-as években még futballistaként szolgálta szűkebb hazáját, utóbb a Baszk Nacionalista Párt aktivistájaként, 1936-tól pedig Baszkföld – első – elnökeként. Kései utódja, José Ángel Iribar a gyepen politizált: 1975. december 5-én, 15 nappal Franco tábornok halála után ő és realos kollégája a betiltott baszk lobogóval (az ikurrinával) a kezükben vezették ki csapatukat a Sociedad–Athletic rangadóra.
Ekkor már három éve újra a Caudillo által még 1941-ben betiltott saját nevükön szerepeltek, és nem a rájuk kényszerített spanyol verzióval. Apropó, Atlético. Az e névre hallgató madridi együttes is a bilbaóiak „leágazásaként", mint fiókcsapat alakult meg annak idején. Az utóbbi időben amúgy nagy harcban vannak, hogy az ország futballtörténelmében kié legyen a harmadik hely a messze előttük járó éllovas kettős mögött.
Az egyaránt piros-fehér csíkos mezben szereplő két csapat a Valenciával hármasban vetélkedik a „bronzéremért" – összesített pontszámban utóbbiak, az aranyak mennyiségében a fővárosiak, a győzelmeket tekintve pedig a baszkok vezetnek, de mindhárom tekintetben szoros a verseny.
Visszatérve az Athletic játékosaira: a negyvenes-ötvenes években ügyködő Telmo Zarra az egész liga legeredményesebb játékosa összesítésben, mind a 252 találata, mind a hat gólkirályi címe alapján, a fentebb említett Iribar pedig a klub szereplési rekordere. Hozzá hasonlóan Andoni Zubizarreta is kapus volt, és a közelmúltig ő számított a legtöbbszörös spanyol válogatottnak.
Vele együtt Bilbaóból indult, és lett később a Barca „Dream Teamjének" tagja Julio Salinas is, míg ottani társuk, Andoni Goikoetxea karrierje csúcsa után igazolt haza. A közelmúltból még Rafael Alkorta, Julen Guerrero, Ismael Urzaiz és Joseba Etxeberria emelhető ki, míg a maiak közül Fernando Llorente a legfőbb mesterlövész, Javi Martínez pedig világbajnok lett másfél évvel ezelőtt.
A trénerek között „légiós" is akadt! A vezetők ugyanis nem csak baszk származásúakat bíztak meg a feladattal, sőt edzőkeresés közben olykor átlépték a határt: angol, magyar (Hertzka Lipót, 1929–1933), szlovák (Ferdinand Daucik, azaz Kubala László apósa), brazil, szerb, osztrák, német (a nagy Jupp Heynckes kétszer is) és francia szakember egyaránt irányította már a Bilbaót.
Utóbbi a spanyol származású Luis Fernandez, a Platini-féle egykori „álomközéppályássor" tagja volt, akivel egyszerre érkezett annak idején a városba a franciák későbbi világ- és Európa-bajnoka, Bixente Lizarazu, hogy Bordeaux és a szintén hosszú ideig tartó sikeres müncheni karrierje között félúton „nemzettársainál" is megmutassa egy idény erejéig, mit tud.
Érdekes módon a kispad nemzetközisége nem verte ki a biztosítékot a külföldi futballisták szerződtetése ellen nagy vehemenciával tiltakozó drukkereknél, úgy fest, nekik csak az a fontos, hogy a pályán lássák övéiket. Vagyis: csak az övéiket.
A szigor persze enyhült az évek folyamán (ám nem annyira, hogy kövessék a hasonló hagyományt 1989-ben feladó Real Sociedad példáját), és egy ideje már az is elképzelhető, hogy nem baszk játékosok szerepeljenek az alakulatban – de csak ha náluk nevelkedtek. Ők amolyan tiszteletbeli, nem vérségi alapon befogadott baszkok.
Azonban ezzel együtt sincs szó felhígulásról, és még így is jóval kisebb a merítési lehetőség, mint az összes többi csapatnál, határokon belül és kívül. Amióta, körülbelül a kilencvenes évek elejétől – a BL beindításával, az igazán zsíros televíziós és szponzori szerződések megjelenésével – a sportág elitjének, illetve középmezőnyének lehetőségei, vagyona között szakadéknyira nőtt a különbség, nem igazán van már esély nagy diadalokra.
Pár éve nemegyszer a kiesés szele is nagyon közelről meglegyintette a Bilbaót, mint 2007-ben, amikor a piros-fehér-feketék a legutolsó fordulóban menekültek meg. Attól az esettől fogva viszont újra elkezdtek fokozatosan előre lépdelni a tabellán, és a Betisnél elszenvedett minapi vereség előtt ugyanúgy a hatodik helyen álltak (a kiélezett küzdelemben most kilencedikek), mint az előző idény végén, aminek nemzetközi szereplés lett a jutalma.
Tudtak is vele élni: a nyáron szerződtetett argentin Marcelo Bielsa irányításával csoportelsőként zárták az Európa-liga őszi szakaszát, és holnapután a Lokomotiv Moszkva vendégeként folytatják a 32-es táblán. A Király-kupa május végi döntőjében pedig a Barcelonával csapnak majd össze – a baszk nemzet jelképe a katalánokéval...
Bár Puyoléktól a három évvel ezelőtti fináléban kikapott (előtte hatalmas volt a lelkesedés, majd értelemszerűen a bánat is), és a következő szezonban valószínűleg egy újabb fiaskó esetén is megint utazhat külföldre az Athletic, egyelőre még él a remény, hogy nem kell beérnie a „vigaszággal", hanem saját erejéből is kiharcolhatja a részvételt.
Mindenesetre mennyivel jobb lehet a bennmaradás helyett azon izgulni, vajon sikerül-e a régi szép idők után végre ismét betenni egy serleget az egyébként irigylésre méltóan kibélelt klubvitrinbe...