Del Piero „halálos” zónája Romát rombolt

Négy éve, 2008. február 16-án igazi csúcsrangadóra került sor az olasz pontvadászatban. A Juve–Roma párharcok a nyolcvanas évek óta számítanak kiemelkedő mérkőzésnek – akkor az egyik oldalon Michel Platini, Paolo Rossi, Marco Tardelli, Gaetano Scirea és társaik rúgták a labdát, a másikon Falcao, Roberto Pruzzo, Bruno Conti meg Francesco Graziani jeleskedett, és a névsorok erőssége azóta sem nagyon változott.

Ezúttal a torinóiak öt világbajnokkal (David Trezeguet, Gianluigi Buffon, Mauro Camoranesi, Alessandro Del Piero, Vincenzo Iaquinta) és egy aranylabdással (Pavel Nedved) álltak föl, a „farkasok" pedig három vb-győztessel (Daniele De Rossi, Simone Perrotta, Francesco Totti), akik közül az utóbbi egyben 2007 (itáliai, sőt európai) aranycipőse is volt.

Az olasz rendőrség biztonsági okokból nem engedte be a Roma-drukkereket az összecsapásra, ám a játékosok zömmel remek viszonyt ápoltak: a két francia légiós, Philippe Mexes és Trezeguet például időtlen idők óta harcolt egymás ellen, míg Buffon éppen azon a héten nosztalgiázott arról, hogy Tottit egy 1992-es isztambuli U14-es torna óta ismeri. A barátságokat persze kis időre félre kellett tenni, hiszen mindkét szurkolótábor győzelmet várt az övéitől.

A fővárosiaknak azért „kellett" nyerniük, hogy tovább üldözhessék a listavezető Intert abban reménykedve, hogy a még mindig veretlen fekete-kékek csak megbotlanak egyszer (vagy inkább többször), míg a Juve játékosai tudták, hogy ha ők bizonyulnak jobbnak, egyetlen pontra felzárkóznak a Roma mögé, márpedig a második és a harmadik hely, azaz a BL főtáblája és selejtezője között ég és föld volt a különbség: egészen pontosan két héttel rövidebb nyári szünet és egy igen kemény megvívandó párharc a 32 közé kerülésért.

A forduló mérkőzésére az óriási presztízst és a hatalmas tétet leszámítva mindkét mester, Claudio Ranieri és Luciano Spalletti is nyugodtan készülhetett, hiszen sérülés, illetve eltiltás miatt egyiküknek sem kellett kompromisszumot kötnie a kezdőcsapat kialakításánál.

A hazaiak Buffon – Zebina, Lagrottaglie, Chiellini, Molinaro – Camoranesi, C. Zanetti, Nedved – Trezeguet, Del Piero, Iaquinta összeállításban kezdtek, a vendégek pedig a Doni – Cassetti, Ferrari, Mexes, Tonetto – Taddei, De Rossi, Perrotta, D. Pizarro, Mancini – Totti felállásban várták az első sípszót.

A két együttes bajnoki mérkőzésen 150. alkalommal csapott össze, az északiak pályaválasztásával pedig hetvenötödször. A múltbéli eredménylajstromot böngészve kijelenthetjük, hogy a tabella második pozíciójában álló „farkasok" elszántan, de szerény eséllyel utaztak a harmadik helyezett zebramezesek otthonába. Elvégre korábban csak hétszer tértek haza onnan győztesen, hússzor remiztek, negyvenhétszer viszont elbuktak.

Az összecsapás első félideje nem cáfolt rá a statisztikusokra: a Juventus ragadta magához a kezdeményezést, a Trezeguet, Del Piero, Iaquinta trió kedvére fickándozhatott, a látogatóknak egy-egy villámgyors ellentámadástól eltekintve a védekezés valamennyi energiájukat felemésztette.

A 44. percben létszámfölényben rohamozhatott a Juve, a kapu előterébe lendületből érkező Nedved ritmust váltott, Mexes pedig kétségbeesetten felvágta. A kaputól húsz méterre lehelyezett labda mögé a szabadrúgások specialistája, Del Piero állt, s ha már odaállt...

Doni hiába állította fel sebészi pontossággal a sorfalat, és helyezkedett is jól, esélye sem volt a hárításra. A rend kedvéért azért elvetődött, de már elrugaszkodása pillanatában tudhatta, hogy nem érhet oda a kapu bal felső sarkába zúduló lövésre.

Ha akadt olyan Roma-szimpatizáns, aki egy félidőnyi játék után megkérdőjelezte a hazai előny jogosságát, azt nyomban kijózanította a statisztikai adat: valamennyi kísérletet figyelembe véve a Juventus hatszor, míg ellenfele csak egyszer találta el a kaput. A fordulás után sem volt drámai változás a forgatókönyvben: a vendégek ugyan mentek előre becsülettel, ám kilátástalan támadójátékuk nemhogy a fordításhoz, még az egyenlítéshez is kevés volt.

(Ennek a kimenetelnek a hazai tábornál jobban csak az Inter szurkolói örültek, hiszen a Livorno ellen sima győzelmet arató fekete-kékek előnye nyolc pontról tizenegyre hízott a tabella élén – és a szezon zárásakor is majd ott trónoltak, miközben a Juve nemhogy megelőzni nem tudta végül a Romát, de jócskán le is szakadt tőle. Mondjuk egy újonctól a bronzérem is szép eredmény...)

A meccs hőse cím egyértelműen Alessandro Del Pierónak járt, hiszen ő döntötte el a három pont sorsát. A 34. évében járó klasszisnak juventusos pályafutása során ez volt tétmérkőzésen a 31. szabadrúgásgólja, ebből tizennyolcat szerzett a bajnokságban, tízet a Bajnokok Ligájában és hármat az Olasz Kupában.

Ezzel egyúttal a csapat történetének legeredményesebb szabadrúgáslövője – ami nem annyira meglepő, lévén ő a klub legtöbbszörös válogatottja, egyben gólszerzője is (az utóbbi összesített örökranglistáján pedig top tízes, míg az aktívak között második Totti mögött) –, és az olasz futball históriájában a három legjobb végrehajtó között van.

Talán kevesen tudják, hogy Alex kicsi kora óta a szabadrúgások megszállottja. Édesanyja egyszer nevetve mesélte az újságíróknak, hogy annak idején Alessandro mindennap a család nappalijában képezte magát, az egyik ajtó volt a kapu és egy kanapéra osztotta a sorfal szerepét.

A sok gyakorlás olyan remekül sikerült, hogy hosszú pályafutása során szinte mindenhonnan lőtt már szabadrúgásgólt, bár kedvenc pontja éppen az, ahonnan Doni kapuját is bevette: a tizenhatos vonalától nem messze, a bal oldalon, ahonnan általában a sorfal fölött a kapu jobb oldalába csavarja a labdát. (Ilyen gólt lőtt például 1998 tavaszán a Monaco elleni BL-elődöntőben.) Emiatt aztán a pályának ezt a „környékét" nevezik Del Piero zónájának (Gol alla Del Piero).

Ezúttal azonban a hosszú sarok, azaz a kapus oldala mellett voksolt, ám ezt sem először tette; erről Júlio César, az Inter kapusa tudna mesélni, aki 2006 februárjában a kezét sem tudta felemelni, amikor Alex a „szeme közé" bombázott egy bajnokin. Persze akkor sem jön zavarba, ha a labda a jobb oldalra kerül, és onnan is kedveli a hosszú fölsőt – ilyen gólt ért el például a múltban a Celtic vagy a Porto elleni BL-meccsen.

Ha eddig nem tudta volna, most a Roma is megtanulta, mire kell vigyázni. Pontosabban hogy mitől kell félni, hiszen vigyázni vigyáztak éppen, de hiába... Ebben a felállásban egyébként legközelebb a következő idény november elsejei játéknapján találkozott a két fél, és a Juve megint nyert. Az első gólt Del Piero lőtte – ugyanabból a szögből, csak éppen tíz méterrel hátrébbról, és a változatosság kedvéért most a kedvenc sarkába...

Amikor négy nappal később az ő duplájával győztek a zebramezesek a Real Madrid vendégeként (előtte legutóbb 1962-ben volt erre példa), mindkét tábor felállva tapsolta meg (standing ovation) a lecserélésekor. Két találatáért, valamint egész pályafutásáért – benne a szabadrúgásaival.