Priskin öt válogatottsággal lett kapitány...

A Bozsik Péter, Détári Lajos kettős a máltai vereséggel megbukott, az esztendő utolsó, immár tét nélküli erőpróbájára felkért Várhidi Péter pedig győzelemmel debütált 2006 novemberében, így az Eb-álmok foszladozása után a következő évi feladatokat – egyúttal a merész koncepcióváltást – is vele képzelte el a Magyar Labdarúgó-szövetség vezetősége. Így érkeztünk el az év eleji túrához Aphrodité szigetére, amelynek négyes viadalán kevés nyugat-európai profi és sok tapasztalatlan hazai tehetség „mixe" képviselte színeinket.

„Ez a két mérkőzés fontos támpont lesz a jövőt illetően. Kanada ellen ráléptünk egy útra, amelynek elsődleges célja, hogy megtaláljuk azokat a fiatal játékosokat, akik a jövő válogatottját alkothatják, ez a ciprusi torna pedig a lehető legjobban beleillik e programba. A bő keret tagjai alkotják jelenleg a magyar futball krémjét, és most legalább feltérképezhetem, ki mennyire érett már a játékra. Még akkor is, ha Ciprus jelen pillanatban jobb csapat, mint a miénk″ – mondott felvezetésként a végén kissé meglepőt az NS-nek a szövetségi kapitány.

Kollégánk nem is állhatta meg, hogy visszakérdezzen a 8-900 ezer lakosú kis délszaki ország besorolása kapcsán: „Azért valljuk be, furcsa ezt hallani. Komolyan mondja, hogy a magyar futball eljutott oda, hogy a ciprusi válogatott nagyobb erőt képvisel, mint a miénk?″

„Sajnos igen. Elég, ha csak megnézzük, az utóbbi időben milyen eredményeket értek el. Kiütötték ugye az íreket, legyőzték Walest, a németek meg örültek, hogy egy pontot el tudtak rabolni tőlük. Amíg nyolc-tíz évvel ezelőtt az volt a kérdés, hogy három vagy öt góllal verjük meg őket, most már teljesen mások lehetnek a céljaink. Tíz éve elkezdték tudatosan építeni a futballjukat, s mi most épp ennyivel vagyunk lemaradva. Úgyhogy a győzelem bravúr lenne.″

A találkozón gyorsan kiderült, hogy a beharangozott módon Gera Zoltán valóban a támadósorban kapott helyet, igaz, egy árnyalattal hátrébbról indult, mint csatártársa, Hrepka Ádám. A WBA légiósa sokszor lépett vissza a középpályára labdáért – hiába, a régi beidegződés... –, és a védekezésnél is visszahúzódott. Az első félidőben többször is megpróbálta lendületből rávezetni a labdát a hazai védelemre, ám az utolsó cselnél általában beleléptek az útjába.

A magyar védelem már kevésbé játszott jól, a tizenhatos előterében egy ízben Juhász Roland és Vass Ádám is nagyot hibázott, s mivel ez egyszerre történt, a félidő közepe táján könnyedén jutottak vezetéshez a vendéglátók. A ciprusiak a tőlük elvárható erőszakos futballt hozták, az elveszített labdákat gyorsan megpróbálták visszaszerezni, és ez a tétovázó s olykor könnyen zavarba hozható magyar játékosok között általában sikerült is nekik.

A középpályán az irányítással megbízott Sándor György rengeteg labdát eladott, az első félidőben a jól belőtt szögleteken kívül szinte alig akadt jó passza a mezőnyben, ez pedig még a szigetországiak válogatottja ellen is túlságosan nagy luxus volt.

A hat tapasztaltabb játékos (Végh, Juhász, Vanczák, Tóth B., Huszti, Gera) mellett négy egyszeres válogatottat (Balogh B., Vass Á., Sándor Gy., Hrepka) és három újoncot (Csizmadia, Kanta J., Tisza), valamint Priskin Tamást (akire még külön kitérünk) bevető magyar csapat a szünet után sem tudott aktívabban támadni.

A mieink a középpályán továbbra is statikusan játszottak, keveset vállalkoztak, alig-alig akadt valaki, aki lendületesen elfutva, esetleg cselezve igyekezett volna az ellenfél kapuja felé. Nulla kettő után azért a végén sikerült szépítenünk a csereként beálló Priskin révén.

Együttesünk teljesítményén erősen meglátszott, hogy Várhidi Péter még nagyon a csapatépítés elején járt – mindenesetre a Nemzeti Sport a „Gyenge játékkal kínos vereség″, illetve a „A találkozó jelentős részében elképzelés és hit nélkül futballozott a csapat″ címekkel tudósított a siralmas produkcióról.

A 2–1-es kudarcot követően a kapitány a másnapi, 2007. február 7-i összecsapásra szinte teljesen új együttest állított össze a másik ágon a (későbbi tornagyőztes) bolgároktól 2–0-ra kikapó lettekkel szemben, a házigazdák elleni kezdő tizenegyből mindössze Csizmadia Csaba és Balogh Béla volt ezúttal is ott az első perctől a pályán. A szakvezető tehát betartotta a szavát, és az utazó keret mindegyik tagjának megadta a lehetőséget a bizonyításra.

A 68. percig az átlagéletkor a 21 évet is csak alig érte el, ráadásul újabb három újonc (Vaskó, Zsidai, Filkor) szerepelt a Fülöp – Csizmadia, Balogh B., Vaskó, Pollák – Filkor (Tóth B., 85.), Zsidai, Tőzsér – Kanta J. (Sándor Gy., 68.) – Farkas B. (Tisza, 86.), Priskin összetételű alakulatban.

Furcsa módon – a maga öt korábbi válogatott mérkőzésével – Priskin Tamás volt a legrutinosabb játékos a kezdő tizenegyben, és ezúttal a csapatkapitányi karszalagot is ő kapta...

Az előzetes tervek szerint egyébként csupán annyi volt biztos, hogy Huszti Szabolcs a bronzmérkőzésen már nem lép pályára, a Hannover vezetői ugyanis külön megkérték Várhidi Pétert, ha lehetséges, ne terhelje túl a játékost, hiszen a hét végén újabb fontos bajnoki várt együttesére a Bundesligában. Aztán gyorsan kiderült az is, hogy a szövetségi kapitány ezúttal valóban nem az eredményt tartotta elsődlegesnek, hanem a gyakorlást.

A rutintalan válogatott meglepően bátran vetette magát a játékba, magyar szemnek feltűnő volt, hogy a jobb oldalon Filkor Attila, a támadósorban pedig Farkas Balázs mennyire mozgékony, és hogy egy-egy gyors ütemváltást követően milyen nehezen érik őket utol a lett védők.

A két csatár, Priskin és Farkas viszont eleinte nehezen értette meg egymást – hogy csak egy példát említsünk az összeszokottság hiányára: a Dinamo Kijev légiósa bemutatott egy lövőcselt, és az üres területre passzolt, társa azonban abban a pillanatban éppen ellenkezőleg mozgott, visszalépve próbálta elkérni a labdát...

Mindkét fél ügyesen adogatott a mezőnyben, ám fürge embereinknek köszönhetően együttesünk egy pillanatig sem engedte levegőhöz jutni a baltiakat. Fél óra elteltével Priskin Tamás révén a vezetést is megszerezte a magyar gárda – tegyük hozzá, teljesen megérdemelten.

Gyanítjuk, a Watford légiósa már ekkor sem volt elégedetlen a mutatójával, de a fordulás után, Filkor Attila és Farkas Balázs összjátékát követően újabb gólt lőtt (az NS értékelésében amúgy ők hárman kaptak 7-es osztályzatot).

Válogatottunk lendülete tehát a második félidőre sem tört meg, a védelem továbbra is stabilan állt a lábán, a középpályán viszonylag kevés labdát szórtunk el, támadásban pedig ötletesebben játszottunk. Öröm volt nézni, ahogy a fiatalok küzdöttek a pályán, minden labdára ketten rontottak rá, és ha Priskin néhány centiméterrel pontosabban céloz a kapufájakor, még nagyobb lehetett volna a különbség (2–0).

„A magyar csapat előtt ezúttal fejet kell hajtanunk, a fiatalok kitettek magukért. Néhányan bebizonyították, hogy talán valóban az ő szerepeltetésük jelentheti a jövőt..." – zárta jelentését a lap tudósítója, míg Várhidi Péter mindössze annyit mondott: „Szeretni kell a futballt, és szeretni kell a fiatalokat!″ E tömör nyilatkozat okát az előző napon kellett keresni.

Azt hihettük ugyanis, hogy mindenkinek hatalmas megtiszteltetés a szereplés, s ezért mindent kiad magából, ám a ciprusi torna első mérkőzése nem ezt bizonyította, amit a sajtó nem is hagyott szó nélkül. A labdarúgók többsége hit és elképzelés nélkül játszott az első találkozón, és Várhidi sem tudta aznap felrázni őket. Ezen felül már eleve megütközést keltett, hogy a szövetségi kapitány úgy vágott neki a túrának, hogy nem a győzelmet tartotta a legfontosabbnak.

„Tisztában vagyok vele, hogy mindenki ki van éhezve a sikerre, magam is, de nem rövid távon gondolkodom. Vállalom a kezdeti támadásokat, hiszen nem tudok tenni ellenük, ugyanakkor változatlanul hiszek a fiatalokban. A csapatépítés időigényes folyamat, s buktatókkal is járhat″ – fogalmazott ezzel kapcsolatban egy nappal később, miközben faggatták arról is, miben gyökerezett a fentebb idézett velős véleménye.

„Úgy éreztem, a média egyes szereplői máris türelmetlenek velünk szemben. Óriási elhivatottsággal kezdtem meg a munkát a fiatalokkal, de el kell fogadni, hogy eredményesség nem várható egyik pillanatról a másikra. Az elmúlt években egyetlen válogatottunk sem ért el elfogadható eredményeket, ezért kellett új úton elindulnunk. Türelem nélkül viszont magyar futball sem lesz. Türelmet kérünk.″

A türelem azonban mifelénk nem divat, így bő egy évvel később még újabb úton indultunk el (Erwin Koemannal, a fiatalok fokozatos beépítése helyett az azonnal remélt jó eredményekkel a célkeresztben). Aztán másfél esztendeje egy, az addiginál is „frissebb" nyomvonalra tértünk át Egervári Sándorral, és a folytatás is vele következik.

Tavaly látott válogatottunkban mindössze négyen (Juhász, Vanczák, Gera, Priskin) voltak stabil csapattagnak mondhatók a Cipruson járt társaságból, és egyikük sem az akkori ifjoncok, az először Várhidi Péter által kipróbált emberek közül való – sőt a közelmúltban többször is esélyhez jutó további két futballista (Tőzsér, Sándor Gy.) közül is csupán az utóbbi...

A „túlélő" hatosba tartozó egy szem csatár nem egyszerűen ott járt öt éve a túrán, de ő volt akkor a sláger, az egyetlen góllövőnk. Olyannyira jól ment neki a nemzeti együttesben, hogy a két márciusi találkozónkon (a montenegrói vereség során és a Moldova elleni győztes hazai Eb-selejtezőn) is eredményes volt, és már Puskás Ferencet meg Bene Ferencet emlegettük vele kapcsolatban: a két néhai legenda óta senki másnak nem sikerült sorozatban öt válogatott meccsen betalálnia – rajta kívül!

És hogy van-e mindebben valami aktualitás? Nos, az azóta a Prestont, az Ipswichet, a QPR-t, a Swansea-t és a Derbyt is megjáró, a több játéklehetőség kiharcolásával idén januártól Észak-Oszétiában (az Alanyija Vlagyikavkaznál) próbálkozó, 25 és fél évesen 38-szoros válogatott Priskin Tamás klubkarrierje nem nevezhető a stabil, kiegyensúlyozott szereplés iskolapéldájának, viszont amit Magyarország színeiben tavaly ősszel művelt...

A svédek elleni döntő fontosságú kvalifikációs meccsen a 80. percben csereként beállva tíz perccel később emlékezetes, győztes gólpasszt adott Rudolf Gergelynek, majd miután a finnek elleni összecsapást (ő is) „ellazsálta", Liechtensteinnek kettőt vágott, a lengyelek elleni vereség során pedig egyedül ő lőtt gólt részünkről. Ez utóbbi két teljesítménye – igaz, fordított sorrendben – eléggé rímel a szintén saját gyártású 2007-es ciprusi forgatókönyvre (becsületgól plusz dupla).

Várjuk az akkorihoz hasonló folytatást – persze nem legjobbjaink eredményeiben, a csapat sorsában, hanem Priskin termelékenységére értve...