Asztaliteniszben is volt Aranycsapatunk

Először 5:2, aztán 5:1. Kína ellen. Asztaliteniszben. Néhány napon belül. Amelyik csapat erre képes, toronymagasan a világ legjobbja. Tagjai pedig – ne féljünk a kifejezéstől – zsenialitással megáldott sportemberek: Gergely Gábor, Jónyer István és Klampár Tibor. Pedig egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy együtt és asztaliteniszben érnek fel a csúcsra.

Pongrácz-telepi gyerekként Gergely Gábor arról álmodozott, hogy futballistaként csípi nyakon a világhírt. Aztán az édesapja a 75-ös trolibuszon meglátott egy toborzóra hívó plakátot, s máris vitte a fiát a KSI-be, asztaliteniszezni.

Jónyer István is futballkarrierre vágyott, miskolci lévén magától értetődően a DVTK mezében ontotta álmaiban a gólokat. Végül a DVTK bejött, de asztaliteniszben.

Klampár Tibor ugyan már kisgyerekként rálelt a sportágra, ám a Vörös Meteorból eltanácsolták, mondván: ügyetlen. A Postásnál másként látták, és – kell-e mondani? – nekik lett igazuk.

Harminchárom évvel ezelőtt a világ ma már talán legtitokzatosabb fővárosában, az elzárkózó Észak-Korea szívében, a direkt az eseményre emelt vadonatúj sportcsarnokban úgy kezdődött a világbajnokság, hogy veszített a csapat. No nem a versenyen, hanem a zsűrinél. Hiába tudta mindenki, hogy igazságtalanul sorolták egyazon csoportba a magyarokat Kínával és a házigazdával, addig csűrték-csavarták a szabályokat, míg minden maradt a régiben.

A mieink azonban fittyet hánytak a sportdiplomáciai kudarcra, és a Koreai NDK-n könnyedén túljutva készen álltak arra, hogy húsz esztendő után legyőzzék Kínát. Két évtizeddel korábban, 1959-ben történt ugyanis, hogy Berczik Zoltán három meccset is megnyert ellenük a dortmundi világbajnokságon (amely magyar ezüstéremmel zárult).

Addigra a sportág óriási fordulatot vett, amikor az 1950-es években a japánok megjelentek a „hangtalan géppuskával", vagyis a szofttal. Ez a mai napig használt legnépszerűbb ütőborítás elődje volt. Teljesen átrendeződtek az erőviszonyok, és ázsiai fölény alakult ki: a japánok, majd a hatvanas évektől a kínaiak léptek előtérbe, csak a svédek tudták megszorongatni őket.

Phenjanban aztán Berczik már szövetségi kapitányként figyelhette az újabb magyar diadalt (5:2), hogy utána visszafogva az örömét így kiáltson a világba: „Ez csak részeredmény...!" Tudta? Érezte? Remélte? Valószínűleg tudta is, érezte is, remélte is, hogy néhány nappal később, 1979. április 30-án a döntőben csapata ismétel.

Az esélyes persze az első kudarc ellenére Kína válogatottja maradt, ami nem csoda, ha azt nézzük, hogy hivatalos adatok szerint a hatalmas államnak annyi igazolt játékosa volt, mint Magyarország teljes lakossága. Igazi ezerfejű sárkány: ha egyet levágsz, azonnal ugyanolyan terem helyette. Ezzel az „evolúciós" előnyükkel addigra szinte kisajátították a vb-ket (s azóta még jobban...), most azonban valaki komolyan veszélyeztette az egyeduralmukat.

Már a döntő előtt egy órával zsúfolásig megtelt a csarnok. A lépcsőkön nem lehetett járni a tömegtől, 22 ezer ember szorult a terembe. A koreaiak persze a kínaiaknak szurkoltak, minden egyes sikeres labdamenetet kitörő ováció fogadott. Amint közeledett a nagy összecsapás vége, úgy lett egyre csendesebb a közönség. A vége 5:1, a magyar csapat a világbajnok!

És ekkor már nem kellett visszafognia magát a mesternek sem: berohant az asztalhoz, ahol Klampár Tibor néhány másodperccel korábban ütötte be az aranyérmet érő poént Lu Csi-vejnek.

„Minden vágyam, hogy egyszer világbajnok csapat edzője legyek" – nyilatkozta Berczik néhány hónappal a vb előtt. Álma valóra vált, sőt eredeti célját túl is szárnyalta, hiszen 1970-ben még az Ázsiához való felzárkózás reményében látott neki a munkához szövetségi kapitányként. Szerényen felzárkózásról és nem túlszárnyalásról beszélt. Hamar felmérte, hogy ha Jónyer és Klampár mellé nem talál hasonló kvalitású harmadik embert, remény sincs a sikerre.

„A svédek annak idején hét év alatt húsz játékost próbáltak ki, mire Hans Alser és Kjell Johansson mellé ráleltek Stellan Bengtssonra. Nekem szerencsém volt, hiszen már az első próbálkozásom sikerült" – így a szakvezető. Persze azért többről volt szó, mint szerencséről, hiszen jó szem, különleges érzék kellett hozzá, hogy a magyar ranglista 37. helyezettjében meglássa a majdani sikerembert, és az együttesbe szólítsa Gergely Gábort.

A győzelem után ezerszer és egyszer tették fel a kérdést, hogy mi a titka a magyar csapatnak. Berczik ilyenkor csak széttárta a karját. Igaz, mit is mondhatott volna? A recept egyszerű, és örök a sportban: találd meg azokat, akikben ott az isteni szikra, és dolgozz velük rengeteget.

Mert Bercziknél nem volt kegyelem, naponta hét-nyolc órányi edzés várt arra, aki mellett letette a voksát. Jellemző, hogy a kapitányt – a korabeli beszámolók szerint – roppantul bosszantotta, amikor a világbajnoki felkészülés utolsó szakaszára 240 tréninget tervezett, ám különböző okok miatt csak 210-re került sor. Az elmaradt harminc gyakorlás végül nem hiányzott a végelszámolásnál.

„Mindhárom óriási klasszis volt – emlékezett aranycsapatára később –, és talán az én munkám is benne van a sikereikben. Jónyer volt a legnagyobb, adottságai és szorgalma alapján egyaránt kiemelkedett. Klampárban benne maradt legalább egy-egy világ- és Európa-bajnoki cím, míg Gergelyt én találtam ki. Az idő engem igazolt, de a sikereihez nagyon kellett a mentalitása, nagyon jó versenyző volt."

És a másik oldal, Klampár Tibor megfogalmazásában: „Berczik sok jó tanácsot adott, de néha már úgy ki volt a fejem, hogy a szavát sem hallottam. Persze, ha láttam, hogy ott ül, nyugodtabb voltam." Gergely Gábor szerint: „Az egy dolog, hogy Berczik Zoltán nem ismert könyörületet, rengeteget edzettünk, a másik – a fontosabb –, hogy elhitette mindhármunkkal, képesek vagyunk legyőzni a kínaiakat."

A birminghami világbajnokságon, 1977-ben (a magyar csapat harmadik lett) a kínaiak újfajta ütőborítással, az ütő forgatásával, és magasra dobott labdából szerválva sokkolták a mezőnyt. A hátrányt Phenjanra ledolgozták a mieink, olyannyira, hogy a szakértő szerint: „Nincs olyan labda, amelyet ne tudnának megölni, nem lehet őket zavarba hozni. És ami a leglényegesebb: sokat fejlődtek adogatásfogadásban. Az erős csípőmozdulattal segített hosszú adogatás után is – amikor a labda szinte részegen száll a levegőben – bátran indítanak."

Ezek után okkal kérdezték az újdonsült világbajnokoktól, mi a kínai játékosok gyengéje. Gergely Gábor szerint „az adogatásfogadásuk nem a legjobb, és a pörgetéseket is sokszor ziccerre adják"; Jónyer István felidézte, hogy „a legtöbbször akkor szereztünk pontot, amikor az adogatás után rögtön pörgettünk, tudniillik ha ők támadnak, szinte verhetetlenek"; Klampár Tibornak pedig meggyőződése, hogy „két oldalról kell ellenük pörgetni".

A siker fényében e vélemények szakmai elemzésnek (is) számítottak, a három magyar által idézett fegyverekkel próbált élni később mindenki a kínaiak ellen – ahogy az természetes a korszakalkotó találmányok esetében.

Mi pedig büszkék lehettünk, és lehetünk ma is, hogy egykori világverő futballistáink példáját egy másik remek sportágban is követtük. Puskásék elmentek 1953-ban a labdarúgás addig bevehetetlen fellegvárába, és a Wembleyben gálázva győzték le a tanítómestereket.

Néhány évtizeddel később pedig Gergely, Jónyer és Klampár ment el a Távol-Keletre – bár itt kissé sántít a hasonlat, mert asztaliteniszben egykor, a harmincas évek közepéig mi oktattuk a világot –, és válogatottunk Phenjanban, a saját „sárkányodújukban" leckéztette meg az ázsiaiakat, Kínát mindjárt kétszer is.

A Berczik-féle trióra nem csupán tényszerűen, de bravúrja minőségét tekintve is igaz: az övék ugyancsak egy dicső Aranycsapat volt.