Liverpool-Juventus - húsz esztendő múltán

A BL 2004–2005-ös küzdelmei április elején a negyeddöntővel folytatódtak – s benne egy olyan mérkőzéssel, amelynek történelmi gyökerei két évtizeddel korábbra nyúlnak vissza, pontosabban akkor érték el (szomorú) mélypontjukat.

Holott a sportág ünnepének szánták azt a régi, 1985-ös találkozót: a címvédő Liverpool szerette volna folytatni az angol hegemóniát – a megelőző nyolc BEK-döntőből hetet a szigetország csapatai nyertek meg! –, illetve a Real üldözését az örökrangsorban (a madridiak hat diadalnál tartottak, a Pool négynél), míg az az idő tájt szintén nagyon erős, világbajnokai mellett félelmetes légiósduóval felálló Juventus az első sikerére készült a belga fővárosban.

A szurkolói összecsapást mintegy „kiprovokáló", botrányosan hanyag rendezésre, a brit huliganizmus előtörténetére és az angolok elől a leszakadó támfalhoz tóduló olasz drukkerek végzetes perceire – vagyis a 39 halálos áldozatot követelő lelátói jelenetekre – ezúttal nem térünk ki részletesebben, csupán a brüsszeli pokol közvetlen és későbbi utóéletét futjuk át vázlatosan, hogy láthassuk, mi is az, amit ki így, ki úgy, de máig nem tudott elfelejteni.

Az 1972-es müncheni olimpia óta tisztában vagyunk vele, hogy a show-nak folytatódnia kell, az UEFA pedig – indoklásában az esetleges további erőszakos cselekmények elkerülésére hivatkozva – 85 perces csúszással kötelezte a feleket a mérkőzés lejátszására. Úgy, hogy a futballisták nem akarták ezt, hogy a jobb érzésű televíziók (például a nyugatnémet és a svájci) nem voltak hajlandóak közvetíteni, hogy már akkor tudni lehetett, halálos áldozatok is vannak...

A Juventus végül Michel Platini tizenegyesből szerzett góljával megszerezte a régóta vágyott serleget. Ha nincsenek a meccs előtti tragikus események, alighanem hetekig vitatkoztak volna a svájci André Daina bíró rossz ítéletein (a döntő gólnál például Zbigniew Boniekkel szemben minden bizonnyal a büntetőterületen kívül szabálytalankodtak), így viszont mindez a háttérbe szorult. Kenny Dalglish, a Liverpool valaha volt egyik legjobb játékosa a következőképp emlékezett vissza a tragédia utáni időszakra:

„Láttuk sírni az olasz szurkolókat. Amikor elhagytuk a hotelünket, ütötték a buszunkat. Érthetően voltak dühösek, hiszen harminckilenc barátjuk halt meg. Az egyik drukkerre különösen emlékszem, éppen annál az ablaknál volt az arca, ahol én ültem. Sírt és üvöltött. Mindenkivel együtt éreztünk, hiszen elveszítettek valamit. Ők csak meccset akartak nézni, senki sem számított ilyen befejezésre. Ilyenkor nem a futball a legfontosabb."

A borzalmas események alapvetően változtatták meg az európai labdarúgásban uralkodó nézeteket. Miközben a Heysel Stadionban soha többé nem rendeztek mérkőzést (csak az újjáépítése után, immár más néven), a büntető intézkedések már másnap, május 30-án elkezdődtek. Először Belgiumból tiltották ki az angol csapatokat, egy nappal később pedig az angol szövetség úgy határozott, hogy egy évre visszalépteti klubjait a kontinentális sorozatokból.

Az UEFA azonban ezt kevesellte, és június 2-án meghatározatlan időre (a Liverpoolt a büntetés letelte után további egy esztendőre) kitiltotta őket a kupákból. Június 6-án bejelentették, az angolok nem játszhatnak más országból jövő együttesekkel, s ezt a FIFA egy héttel később a barátságos mérkőzésekre is kiterjesztette.

Az angolok eltiltása az 1990–1991-es évadban járt le – a Liverpoolé értelemszerűen egy szezonnal később –, s azóta nyertek már minden sorozatban (a Manchester United a BL-ben és a KEK-ben, az Arsenal és a Chelsea a KEK-ben, a Liverpool pedig az UEFA-kupában, illetve azóta „eggyel feljebb is"). A tragédia két főszereplője viszont 2005-ig nem került szembe. Rick Parry, az anfieldiek első embere szerint pont a megfelelő időpontban találkoztak újra:

„Itt a lehetőség, hogy a két szurkolótábor megmutassa, milyen hosszú utat tett meg húsz év alatt. A két klub és a drukkerek is barátságban vannak, ám teljesen természetes, hogy a sorsolás után Torinóban és a Mersey partján is azonnal előtörtek a Heysel-tragédia emlékképei. A kötődés erős maradt közöttünk, és ezúton is szeretnénk sajnálatunkat kifejezni minden Juventus-szurkolónak a harminckilenc áldozatért."

„Két évtizedet vártunk erre a mérkőzésre, amely éppen a legjobbkor jön. Nem lehet eltörölni, ami akkor történt. Sohasem felejtjük el, de a hibákból tanulnunk kell, és úgy továbblépnünk. Azon éjszaka óta kapcsolatokat építettünk, s a két klub most szorosabb viszonyt ápol egymással, mint a múltban bármikor. Garantálhatom, hogy a Juventus-szurkolók felülmúlhatatlan fogadtatásban részesülnek az Anfielden."

Az iméntieket már Ian Rush, az egykori walesi gólvágó mondta, aki maga is pályára lépett anno Brüsszelben. Eközben talán az UEFA részéről sem volt véletlen, hogy a katasztrófa „emlékmeccsére" belga bírót küldött Frank De Bleeckere személyében...

Az ilyenkor szokásos esélylatolgatásokból egyébként többnyire a torinóiak jöttek ki jobban. A brit fogadóirodák egyértelműen sokkal nagyobb sanszot adtak a két évvel korábbi BL-finalistának, de nem voltak illúziói a „vörösök" vezetőedzőjének, Rafael Beníteznek sem.

„A Juve értelemszerűen a párharc favoritja, ezt nincs értelme tagadni. Riválisunknak a mienknél összehasonlíthatatlanul nagyobb a tapasztalata, továbbá kitűnőek a játékosai. Pavel Nedved és a többi klasszis remek együttest alkot, az összetartás teszi őket olyan veszélyessé, mint az olaszokat általában. Előre úgy számoltunk, hogy ők a legnehezebb ellenfelek, hát most az egyikük ellen kell megmutatnunk."

Ezt csak azért említettük meg, hogy érzékelni lehessen: meglepetést jelentett, hogy a sérülésektől is megtizedelt Liverpool végül – Sami Hyypiä (10. perc) és Luis García (25.) találata révén – könnyen két góllal is győzhetett volna.

Csakhogy az ágyéksérüléssel bajlódó Jerzy Dudeket a hazaiak kapujában helyettesítő, januárban Leedsből szerződtetett, csupán 19 éves Scott Carson – aki mindössze harmadszor került be az első csapatba – a 63. percben roppant szerencsétlenül nyúlt hozzá Fabio Cannavaro földre fejelt közeli labdájához, amely így a gólvonalon túlra pattant. Több találat nem esett – de még a 2–1-es vereség is az olaszok számára tűnt megnyugtatóbbnak.

Rátérve a körítésre, Angliában mindenki egyetértett abban, hogy a Pool ezúttal 12 játékost vonultatott fel, a híres „kemény mag", a Kop ugyanis példásan viselkedett: egy füttyszó, annyi sem hangzott el a részéről. Úgy tetszik, a drukkerek komolyan gondolták, hogy ők barátsággal viseltetnek a Juventus rajongói iránt – kár, hogy az olasz látogatókat sem ez, sem a kapu mögötti lelátórészt a kezdés előtt beborító „Amicizia" (barátság) felirat nem hatotta meg.

Sőt, még a fájdalmas emlékű 1985-ös BEK-finálé három részvevőjét, a negyeddöntő előtt a gyepre vonuló Platinit, Rusht és Phil Nealt sem tapsolta meg a torinói tábor. A házigazdák mindenesetre ezt is úriemberként kezelték: szerintük a mintegy kétezer vendégfanatikus nagy része értékelte az igyekezetüket (még egy mérkőzést is játszottak az angol és az olasz szurkolók!), s úgy vélték, ez akár még szorosabbra fűzheti a két klub immár barátinak mondható kapcsolatát.

A sajtó nem volt ilyen bizakodó, Itáliában alaposan lehordták a Juve híveit az ellenséges magatartásukért. A tekintélyes La Gazzetta dello Sport szalagcíme így szólt: „Heysel, a megbocsátás éjszakája – a fekete-fehér kanyar ellenséges maradt". Az olasz sportnapilap szerint hiába volt az Amicizia, hiába jelent meg a liverpooli délutáni lap fekete nyitóoldallal, s „We are sorry!" címmel, a Juve-tábor nagy része hátat fordított az angoloknak, s füttyszóval, mutogatással fogadta a Pool „You never walk alone" kezdetű himnuszát.

Az sem csillapította a vendégtábort, hogy a hangosbemondó a kezdés előtt angolul még a pár nappal korábban elhunyt II. János Pál pápának és a Heysel-tragédia 39 halálos áldozatának szentelt egyperces néma megemlékezést konferálta fel, míg olaszul már csak a katolikus egyházfőről szólt.

Az újságok egybehangzóan úgy vélekedtek, a liverpooliak minden tőlük telhetőt megtettek, hogy feledtessék a húsz évvel azelőtt történteket, barátsággal közeledtek. Ezzel szemben a vendégszurkolók közül néhányukat előzőleg még le is kellett tartóztatni a repülőtéren, noha a város polgármestere személyesen fogadta őket.

Mint sejthető, a jelenség mellett az angol média sem ment el szó nélkül, a másnapi lapok rosszallóan írtak a „sebek begyógyításának megakadályozásáról". Az NS pedig a 2005. április 7-i számában így összegezte a nevezetes párharc hangulati hátterét: „Bár a meccs után nem történt rendzavarás, a torinói visszavágó miatt egy percig sem lehetnek nyugodtak a szervezők..."

Nos, a Liverpoolt egy héttel később háromezren kísérték el délre, és a csapat vezetői arra kérték a gárdával tartókat, hogy viselkedjenek úgy mint a „vörösök" nagykövetei. Noha az odavágón nem volt nagyobb balhé – hiszen a tíz letartóztatott randalírozó manapság nem számít annak, a sportszerűtlen lelátói gesztusoknak pedig nem volt erőszakos jellegük –, ennek ellenére az olaszok a legmagasabb készültségi fokozatban várták a második találkozót.

A merseyside-iak először merészkedtek Torinóba az 1985-ös események óta, és egyes Juventus-szurkolók angliai megnyilvánulásai miatt sokan attól féltek, hogy a hasonló beállítottságú huligánok vendettát akarnak.

A téli olimpiára készülő városban komolyan vették ezeket a lehetőségeket, óriási biztonsági intézkedések előzték meg a meccset, és a helyszínen is jelentős készültségben voltak az egyenruhások – összesen kilencszáz rendőr biztosította a Stadio Delle Alpit.

Sajnos mégis érkeztek rossz hírek, bár ezúttal nem az arénából, melynek környékén „csupán" egy néhány száz fős juvés csoport csapott össze a rend őreivel, akik könnygázzal próbálták őket megfékezni. A felvezetéssel volt némi gond.

Olasz drukkerek egy csoportja ugyanis, minden bizonnyal előre kitervelt akció keretében (a megelőző napokban többször lehetett hallani, hogy több fanatikus „elégtételt kíván venni" az 1985-ben történtekért), baseball-ütőkkel és vasrudakkal felszerelkezve egy bárba rontottak, ahol a vendégszurkolókkal verekedést provokáltak.

Sajtóinformációk szerint majd' kéttucatnyi ultra a britek által ellepett szórakozóhely előtt kivált a direkt az álcázásukra felkért fiatal nők közül, aztán magukat csapatuk sáljával álcázva berontott a vendéglátóegységbe. Ott a berendezés szétdúlása mellett azonnal az angolokra támadtak, majd a verekedés (verés?) után, előre megszervezett módon, a bár elé rendelt autókon elmenekült.

A jelentések szerencsére egyetlen sérülésről számoltak be, és az is könnyebb volt: egy Pool-szimpatizánsnak a fején keletkezett kisebb seb. Az olasz rendőrség pedig másnap az ügyben nyolc, támadónak tartott személyt állított elő és hallgatott ki.

Ez azonban mindennel együtt elszigetelt esetként jellemezhető, a legtöbben ekkor sportszerűen viselkedtek. Kár is lenne általánosítani, hiszen minden nagyobb táborban akad szélsőségesebb megnyilvánulásokra könnyen hajló kisebbség, de a Juventus iránt elkötelezettek is tudják: bármily sokáig élő marad is ama régi szörnyűség okkal fájó emléke – ahogy a háborúk bűneiért is értelmetlen az egykori elkövetők leszármazottait, utódait bűnösként kezelni, úgy a 2005-es (2012-es, stb.) szurkolókat hasonlóan butaság lenne hibáztatni 1985 vétke(se)iért. Miként a bűnbánat, úgy a megbocsátás is nemes erény, és ezt nemcsak a húsvét tanítása mondatja velünk.

A stadionban amúgy némi dobálózást követően, amely a helyi kemény mag részéről a bemelegítést kísérte, már szinte mindenki a pályára összpontosított. Ott viszont ezúttal az angolok vágtak vissza: kihúzták 0–0-val, ami bár a szó szoros értelmében nem jelentett győzelmet, viszont elődöntőbe jutást ért.

És mivel ott kínkeservesen ugyan, de a Chelsea-t is sikerült kiejteniük, jöhetett a már számtalanszor megénekelt isztambuli „csoda" a fináléban a Milan ellen. Négy nap híján kereken húsz évvel a száműzetést, az önmagukkal való szembenézést és a megtisztulást drámaian elindító vesztes brüsszeli meccs után a Liverpool igazi feltámadást produkált és megszerezte az egykor elszalasztott ötödik európai csúcstrófeát.

Vagyis azon a tavaszon nem csak a pályán kívül tettek rengeteget azért, hogy végleg lerázzák magukról a két évtizedes terheket, a nyomasztó múltat...