Petárdás időkérés itt, palánkugró NBA ott

A 2005-ös Euroliga-sorozat ezüstérmese, a Tau Cerámica 2006-ban újra kiharcolta, hogy ott lehessen kontinensünk legjobb négy csapata között. Dávid Kornél oroszlánrészt vállalt abban, hogy a spanyol gárda ki-ki mérkőzésen Athénban 74–71-re legyőzze a húszezer fanatikus szurkolója által támogatott Panathinaikoszt.

A megelőző évi moszkvai négyes döntő összes résztvevője eljutott megint a sorozat negyeddöntőjéig, ám a középszakasz befejezése után kiderült, hogy csak háromnak nyílt lehetősége újból megvívni a végső ütközeteket a kupáért, ugyanis a Pana és a Tau pont szembekerült egymással a final four jogáért.

Miután mindkét fél megnyerte a hazai találkozóját, április 12-én késő este a 2004-es ötkarikás játékokra épített, a görög fanatikusok által az ellenfelek számára félelmetes katlanná varázsolt OAKA-csarnokban – ahol amúgy olimpiai bajnok lett a Tau egyik centerével, Luis Scolával felálló argentin válogatott – egy utolsó, harmadik meccsen találkozott a két rivális. A hatalmas létesítmény dugig megtelt a zöld-fehérek szimpatizánsaival, akik nem is fukarkodtak a vendégek részére ,,kiosztott ajándékokkal".

,,Irtózatos hangulat volt, de nem is számítottunk másra – mondta utóbb Dávid Kornél. – A görögök ismerhetik a saját drukkereiket, mert már a csarnokba is csak rendőrök sorfala közt vonulhattunk be. A pályára pedig repült minden, ami mozdítható. Üdítős flakon, öngyújtó, sőt egyszer időkérésnél egy petárda közvetlenül mellettünk robbant, így kénytelenek voltunk a pályára vonulni megbeszélni a teendőinket."

A félelmetes légkör azonban nem zavarta meg a vitóriaiak sokat próbált profijait. Az argentin Pablo Prigioni kiválóan irányított, a baszkok körültekintően szőtték akcióikat.

,,Hasonló mérkőzést játszottunk, mint az első athéni alkalommal, csak nem követtük el azokat a hibákat, amelyek akkor a vesztünket okozták. Nem adtuk el a labdát, sokkal okosabban támadtunk, összeszedettebben védekeztünk, és sokkal jobban szedtük a lepattanókat" – adta meg a siker szakmai magyarázatát a magyar légiós, aki csaknem dupla duplát ért el: 27 perc alatt a 9 pontja mellé leszedett 11 lepattanót, ugyanannyit, mint csapattársa, Scola. A teljesítményindex alapján csupán Serkan Erdogan mutatói voltak jobbak az övénél.

A spanyolok nyolccal több lepattanóhoz jutottak, mint ellenfelük, a végjátékban pedig 11.6 másodperccel a lefújás előtt Prigioni duplája minden vitás kérdést eldöntött. A Tau utazhatott tehát a hó végi final fourra Prágába – ám ott az elődöntőben a Maccabi Tel-Aviv, Dávid dupla duplája ellenére, simán jobbnak bizonyult (ahogy egy kiírással korábban a fináléban is...). Honfitársunk azonban most sem maradt érem nélkül, mert a bronzmeccsen a Barcelonát sikerült felülmúlniuk.

A Nemzeti Sport 2006. április 9-i számában viszont még nem ezekről az élményeiről számolt be a kosaras, hiszen egyelőre a párharc 1–1-re állt, és valljuk be, az átlag olvasókat akkor – s nyilván manapság is – jobban érdekelték az amerikai csúcsbajnokság sajátosságai, az „úttörő" játékosunk által (esztendőkkel korábban) odaát tapasztaltak, mint az Euroliga-ráhangolódás.

– Azt mondják, aki megfordult az NBA-ben, annak még az unokájának sem lesz anyagi gondja.
– Ahhoz tartósan a tengerentúli profiligában kell szerepelni – mondta Dávid Kornél. – Ha legalább négy idényt lehúz valaki, tisztes összeg üti a markát. Amikor 1996-ban először odakerültem egy kiválasztó táborba, fogalmam sem volt a keresetekről. Egyszerűen ki akartam próbálni, mire vagyok képes. Az volt a benyomásom, ahhoz, hogy valaki jelentős sikereket érjen el az NBA-ben, mindenképpen el kell töltenie néhány évet az egyetemi bajnokságban, az NCAA-ben, mert csak ott lehet megtanulni azt a fajta kosárlabdázást, amelyet arrafelé játszanak.

– Most is így gondolja?
– Megváltozott a világ az elmúlt tíz esztendőben. Ha manapság valaki jól szerepel valamelyik európai élcsapatban, vörös szőnyegen masírozhat be az NBA-be, garantált szerződésre számíthat, temérdek pénzt kereshet. Egyébként teljesen átalakult a liga működése, már a gyerekeket is megfigyelik szerte a világon. Sosem látott számban játszanak ott Argentínából, Ausztráliából, Jao Ming szinte kultikus hős Ázsiában. Tinikorban el lehet jutni egy NBA-csapat keretébe. Verik a Team USA-t, amely már nem Dream Team. Nekem nincs hiányérzetem az NBA-vel kapcsolatban. Más lett volna, ha tizenkilenc-húsz évesen odakerülök, de huszonhat évesen óriási hátrányban voltam azokkal szemben, akik Amerikában nőttek fel. Ezzel együtt Chicagóban jó szezonom volt. A kutya sem ismert, nemigen figyeltek rám. Sokat játszottam, sok pontot szereztem. Áprilisban, például, én voltam a hónap játékosa a Bullsban.

– Mérhető a különbség az amerikaiak és, ahogyan arrafelé mondják, a világ többi része között?
– Taktikában, dobásbiztonságban, a játék ritmusában szerintem az európaiak már utolérték, talán meg is előzték a helyieket. Ám van olyan erény, amely szerintem nem lesz behozható soha. Ez az egyén adottságaiból fakad. Az afroamerikaiak szinte helyből ugorják át a palánkot, atletikusságban utolérhetetlenek. De ez más sportágakban is így van, gondoljunk például az atlétákra.

– Egy sportolótól az ön korában általában meg szokták kérdezni, mivel tölti ki majd az életét, ha nem kell nap mint nap pályára lépnie?
– Szerencsére nem vagyok nagylábon élő, pénzszóró típus. Tisztában vagyok vele, hogy a kosárlabdapályán töltött sok-sok év csupán egy időszak, amikor az ember megalapozza élete következő részét. Az amerikai menedzserem szólt, hogy számít rám, ha befejezem, és nekem is vannak a kosárlabdához kötődő terveim (ezek teljesüléséről annyit, hogy Dávid Kornél a visszavonulása után ismét a Cleveland alkalmazásába állt, majd 2010-ben Phoenixre váltott, immár a Suns nemzetközi játékos-megfigyelői hálózatának vezetőjévé előlépve! – a szerk.). Szerencsére elkerültek a sérülések, sportszerűen élek, így szeretnék még néhány évet lehúzni a profi világban. Még akkor is, ha tudom, az Euroliga mezőnyében csak elvétve lehet olyan kosarast találni, aki az én korosztályomhoz tartozik. Viszont csakis olyan csapatban akarok szerepelni, amelynek a győzelem a célja.

– Ön többnyire olyan együttesekben játszott, amelyek rendszeresen nyertek valamilyen számottevő címet. Mi a különbség egy spanyol és egy litván élgárdában pattogtató kosaras életmódja között?
– A kosárlabdázó élete mindenütt ugyanolyan, és mindenhol különböző. Ugyanolyan, mert edzel, alszol, utazol, meccset játszol. Viszont más, mert az egyik helyen nulla fok van télen, a másikon mínusz húsz. Az egyik helyen télen már háromkor sötétedik, a másikon este hétkor. Csakhogy az ember komfortérzete valahogy jobb a melegben... Ráadásul Spanyolországban megőrülnek a rajongók a sportágért, minden szervezettebb, óriási tömegek járnak a meccsekre. Litvániában keveset volt velem a család, az nehezebb időszaknak számított az életünkben. Amikor Amerikában légióskodtam, és ők csak három hónap múlva jöhettek utánam, az is borzalmas volt. Itt együtt lehetünk, és ez nagyon fontos. Nekem óriási szerencsém van. A szüleim mindenben támogattak, és a feleségem, Erika is, akivel tizenhárom éve élünk együtt. Rendkívül talpraesett, mindenhol föltalálja magát. A nagyobbik lányom is ilyen. Éppen most újságolta büszkén, hogy már ugyanannyi barátja van Spanyolországban, mint Magyarországon.

– A szintén Spanyolországban profiskodó kézilabdázó, Nagy László azt nyilatkozta, Barcelonában telepedik le. Ön nem gondolt ilyesmire?
– Amíg meg nem születtek a gyerekek, a feleségem divatszaküzletet vezetett. Mostanában a kicsikkel tölti a napja nagy részét, de ha marad egy kis szabadideje, bújja a divatlapokat. A divatüzlet megnyitására külföldön talán nagyobbak a lehetőségek, mint otthon, de amíg Nagy Laci évtizedes szerződésében bízva bátran tervezhet hosszabb távra, addig én egy-két éves megállapodásokkal ilyesmire nem alapozhatok. Egyébként is, ha befejezem, szeretném otthon élni az életem, és ezzel a családom is így van. Persze ebbe beleférne olyan munkakör is, amelyben sokat kellene utazni, de a bázis Magyarországon lenne.

– Amerika nem jöhet szóba?
– Az teljesen más világ, más dimenziókkal. Csak a csarnok, ahol a meccseket játszottuk, másfél órányi autóútra volt az edzőtermünktől. Ráadásul a fél életemet repülőgépen meg szállodában töltöttem. Annak idején nehezen szoktuk meg, de nyaranta azért visszajárunk. Meglátogatni a barátokat. No és vásárolni. Vicces, de Európában nem kapok a méretemre megfelelő ruhákat, így nem vásárolok egész évben. Viszont, ha kimegyünk Amerikába, megvannak a megszokott boltjaink, ahol minden kapható...