A rigolyás, videós Pippo mindenkit otthon les

Filippo Inzaghi sok-sok gól után idén búcsúzik a Milantól

Nos, akárhol is született – egyébként nem lesen, hanem Piacenzában... –, a jó öreg, ámbár kölyökképű „Pippo" a Liverpool elleni athéni döntőben rúgott két góljával nemcsak kiharcolta csapatának a klub eddigi utolsó Bajnokok Ligája-trófeáját, hanem kiérdemelte a finálé legjobbjának járó különdíjat is.

Filipppo Inzaghi olyan játékos, akit előtte legutóbb tíz évvel korábban ismertek el úgy istenigazából, amikor 1997-ben az Atalanta színeiben 33 bajnoki meccsen szerzett 24 találatával olasz gólkirály lett. Akkor azonnal szerződtette a torinói sztárcsapat, a Juventus.

Az élete onnantól egyetlen heroikus küzdelemmé vált a csapatba kerülésért – legyen szó a „zebrákról", majd a Milanról (amelytől idén nyáron 11 esztendő után köszönt el), vagy éppen hazája válogatottjáról. Neki folyamatosan bizonyítania kellett: akármennyi gólt is rúgott vagy fejelt, abból sohasem volt elég.

Ma már azzal büszkélkedhet – a csapataival elhódított különböző trófeákon felül –, hogy az első európai futballista lett, aki minden szóba jövő nemzetközi kupában és tornán eredményes tudott lenni (a 2007-es klub-vb-n, a Boca elleni duplájával tette teljessé a mérlegét), ő a Milan és hazája legtermelékenyebb mesterlövésze a nemzetközi porondon, és a legtöbb tripla gazdája mind a Serie A-ban (10), mind – Michael Owennel holtversenyben – a BL-ben (3).

Legnagyobb klubsikere után a Champions magazin próbálta Pippo „titkát″ felderíteni, és ennek nyomán 2007. június 26-án az NS is leközölte a vele készített interjút.

– Azt mondják önről, páratlanul szisztematikusan építi fel az életét, szinte minden perce pontosan meg van szabva a napi rítusban. Ez a másfél évtizedes sikerszéria titka?
– A meccs előtti napon mindig ugyanazt ebédelek: előételnek szárított marhasonkát, utána sült csirkemellet, végül kaszinótojást. Uzsonnára teát iszom, és a teába édes kekszet tunkolok, majd kora este biliárdozom egyet Cristian Brocchival. A mérkőzés napján tésztát fogyasztok ebédre, majd mielőtt felszállnék a csapatot a stadionba fuvarozó buszra, gyorsan végigtelefonálom a szüleimet és a legközelebbi barátaimat.

– Mióta van ez így?
– Tizenöt éve. Tudom, hogy kissé gyerekes dolog, de engem megnyugtat.

– Furcsa ez a szentimentális rákészülés olyasvalakitől, aki a gyepen a megtestesült hatékonyság, a hűvös céltudatosság. Miért nem mosolyog a pályán?
– Mert a futball túl komoly foglalatosság ahhoz, hogy lazára vegyem. Őrült szerelem ez, köztem és a futball között. Különben ahogy befejeződik a mérkőzés, átalakulok. Én leszek a legaranyosabb, legderűsebb fickó. A pályán azonban képtelen vagyok lazítani.

– A statisztikáit is olyan komolyan veszi, mint magát a játékot?
– Még komolyabban. Tudom, hogy egyetlen olasz sem szerzett nálam több gólt a Bajnokok Ligájában, negyvenkettőnél tartok, az összes európai kupában pedig ötvennyolcnál. Már csak öttel vagyok lemaradva a rekorder Gerd Müllertől. Azt is számon tartom, hogy a Milanban huszonkilenc, a Juventusban huszonhét, a Parmában pedig két európai gólt szereztem. Alessandro Altobelli olasz csúcsát 2002-ben javítottam meg, amikor mesterhármast rúgtam a Deportivónak. (A német legendát bő öt hónappal később érte utol, majd három évvel rá – a 70. gólját elkönyvelve – úgy is, ha nagy müncheni elődjének a VVK-ban jegyzett hét találatát is beleszámítjuk; azóta viszont Pippo már újra nem éllovas, mert Raúl közben mindkettejük mellett ellépett – a szerk.)

– Azt mondják önről, mindent feljegyez, mindent videóra rögzít.
– Minden egyes mérkőzésem tévéfelvételét otthon rögzítem, s utána egyedül, a szobámban elemzem. Ha lassításban nézed a mozdulataidat, rájössz, hogy mindent lehetne még jobban csinálni. Az ellenfeleimről, a riválisok védőiről is statisztikát vezetek, videóról készülök fel belőlük. A részletek művésze vagyok. Ez a titkom.

– Ha ilyen aprólékos, akkor nyilván a futballra is tudatosan készült.
– Kölyökként kijártam a Piacenza meccseire, amit láttam a tévében, azt videóra rögzítettem, aztán magam is elkezdtem focizni.

– Önt úgy tartják számon, mint a legkelendőbb agglegények egyikét. Tudatosan titkolja a magánéletét?
– Abszolút. Nem véletlen, hogy nem Milánóban telepedtem le, hanem Gallaratéban, egy olyan elővárosban, amely ráadásul közel van az edzőpályánkhoz. Ott minden nyugalmas, nincsenek kísértések.

– Az eddigiekből úgy tűnik, hogy az élvonalbeli futballnak vannak előnyei és vannak hátrányai is.
– Hátrányai? Egyet mondjon! Nekem még nem sikerült találnom. Na jó, egyet találtam. A meccs előtti éjszakát álmatlanul töltöm el. Annyira szeretnék jól játszani másnap, hogy képtelen vagyok elaludni.

– Amikor 2005 nyarán lábadozott a bokasérüléséből, mákszemnyi esélye sem volt, hogy bekerüljön a Milan csatársorába. Mi adott akkor erőt?
– Én sohasem adom fel. Elmentem két hónapra Antwerpenbe egy specialistához, majd amikor szeptemberben visszajöttem a csapathoz, Andrij Sevcsenko, Alberto Gilardino és Christian Vieri előttem állt az erősorrendben. És októberben már benne voltam a kezdőben! Aztán rúgtam tizenkét bajnoki gólt, négyet a BL-ben, s Marcello Lippi nem tudott kihagyni a világbajnoki keretből. Ha valaki Ronaldónak vagy Kakának születik, nincs nehéz dolga. De az én példám bizonyítja, hogy feleakkora tehetséggel is célba érhet az ember, ha eléggé szorgalmas és kitartó.

– Lehet, hogy fiatalos az arca, és sovány, mint egy agár, de azért augusztusban mégiscsak betölti a harmincnégyet.
– Hát ez az! Fogalmam sincs, mennyi pénzt kerestem a profi futballal az utóbbi tizenöt esztendőben, de az utolsó eurómat is odaadnám, ha újra húszéves lehetnék. És megint tizenöt év várna rám a futballban!