Amikor a szurkolók (ki)utálják a sztárokat

Vágólapra másolva!
2012.07.14. 08:18
Aki azt gondolta, a szurkolók csak idény közben jelentenek tényezőt egy-egy klub életében, pár éve az olaszországi eseményeket figyelve mindössze néhány hét alatt kénytelen volt felülbírálni az álláspontját. A Juventus hívei az egyik klasszis átigazolását megtorpedózták, a másik szerződtetését „csak" erős bírálattal illették, miközben egy harmadik jó nevű futballista visszatérése szinte háborús helyzetet teremtett a labdarúgó és régi-új csapatának kemény magja között.

Utolsó klubjának szurkolói máskor is kedvenc mezük nélkül látták volna inkább Christian Vierit...
Utolsó klubjának szurkolói máskor is kedvenc mezük nélkül látták volna inkább Christian Vierit...
Utolsó klubjának szurkolói máskor is kedvenc mezük nélkül látták volna inkább Christian Vierit...
Utolsó klubjának szurkolói máskor is kedvenc mezük nélkül látták volna inkább Christian Vierit...
Utolsó klubjának szurkolói máskor is kedvenc mezük nélkül látták volna inkább Christian Vierit...

A négy esztendővel ezelőtti nyár három olaszországi története is jelezte, tévhit, hogy az átigazolásokról szóló megállapodások mindig kizárólag három fél, két klub és egy játékos akaratán múlnak. Ahhoz ugyanis, hogy a papíron aláírt, avagy aláírandó együttműködés a valóságban is működőképes legyen, nem árt egy negyedik szereplő(csoport) szentesítése is – a szurkolóké.

„Bemocskoltad a jó hírnevünket, be nem teszed a lábad a Juventus környékére, becstelen Sztankovics!″ – üzentek transzparensükkel a gárda edzésére kilátogató torinói drukkerek, akik egyáltalán nem nézték jó szemmel, hogy az egyesület vezetői az Inter középpályását próbálták megszerezni. Dejan Sztankovics ugyanis a bundabotrány idején egyike volt a hangadóknak, megjegyzéseket tett a riválisra, egyebek mellett csalónak nevezve a klubot.

A szurkolói emlékezet pedig nem felejtette a régi bűnöket. Claudio Ranieri vezetőedző alábecsülte a lázadók erejét („Biztos vagyok benne, hogy a tiltakozások nem tartanak tovább két-három meccsnél″) – de a tiltakozások még néhány napnál sem tartottak tovább, a szerbet célzó általános hadjárat tudniillik az ellenállók korai és teljes győzelmével zárult: a Juventus és a milánói játékos is visszalépett a fanatikusok által ellenzett kapcsolattól.

A több mint százszoros válogatott Sztankovics mondjuk nem biztos, hogy még ma is bánja a fordulatot, mert hiába tűnt mindkét fél részéről problémásnak az együttműködése a Roberto Mancini helyére érkező José Mourinhóval, az előző mesterhez (és annak segítőjéhez, a honfitárs Szinisa Mihajlovicshoz) kötődő belgrádi spíler végül felvette a kesztyűt, ismét beverekedte magát a milánóiak kezdőjébe, és interes sikereinek második köre – köztük a legnagyobbal, a BL-trófea megszerzésével – még csak eztán következett számára.

Bármily különös volt az ő elvetélt távozási kísérletének sorsa, egyedinek mégsem nevezhető. Az akkori átigazolási időszak további eseményeit vizsgálva két, valamelyest hasonló történetnek is tanúi lehettünk.

A kisebb visszhangot Christian Poulsen Torinóba költözése váltotta ki. A 28 éves dán középpályás még magára sem húzta a Juventus edzőszerelését, a tábor néhány keményfiúja máris ítéletet mondott róla. A „zebrák" szállásául szolgáló hotel előtt a klub vezetőit a következő felirat fogadta: „Nevetségesek vagytok! Újabb senkiházit hoztatok a csapathoz, Poulsent...″

Hogy a lealacsonyító jelzőt mivel érdemelte ki a plakát szerzőinél a játékos, nem tudjuk, illetve csak sejtjük. A Sevilla korábbi futballistáját Itáliában sokan provokátornak könyvelték el, s nem alaptalanul.

A 2004-es Európa-bajnokságon az Olaszország–Dánia mérkőzésen addig hergelte Francesco Tottit, amíg a római támadónál elpattant a húr, és leköpte őt, a 2005-ös Schalke–Milan találkozón pedig olyannyira felbosszantotta a higgadtság mintaképeként emlegetett Kakát, hogy le kellett cserélni a lombardok brazil ászát (és akkor még nem is tettünk említést a bűnlajstrom további híres tételeiről, például Jermaine Jenas fejének megtaposásáról, Markus Rosenberg lekönyökléséről).

„Tisztában vagyok azzal, hogy a régi esetek miatt nem lesz könnyű elfogadtatnom magam Olaszországban, különösen Rómában és Milánóban – ismerte be a 2008. július 14-én négy évre aláíró, végül két esztendő után (48 bajnokival a lábában) továbbálló Poulsen. – Tudom, felbujtónak tartanak errefelé, de ennél fontosabb számomra a hit, hogy ha engem egy csapat megvásárol, olyan játékosra tesz szert, aki a szívét-lelkét kiteszi a pályán.″

Ugyanezt nem mondhatjuk el Christian Vieriről, akinek jó tulajdonságai közé még véletlenül sem sorolható a klubjaihoz való ragaszkodás és elkötelezettség. A 18 éves pályafutása során nem kevesebb mint tizenháromszor állomáshelyet cserélő, kritikusai körében csak a „nemzetközi labdarúgás szajhájaként" emlegetett csatár négy éve a Fiorentina szerelését cserélte le az Atalantáéra – vagyis arra az alakulatéra, amelynél egykor befutott a Serie A-ban –, a bergamóiakkal nyélbe ütött harmadik megállapodása azonban (mivel most tért vissza másodszor) sokakból heves ellenkezést váltott ki az észak-itáliai városban.

Miután lezajlott a futballista hivatalos bemutatása – amelynek fagyos hangulatáról mindent elárul Vieri örömtelen, szigorú arckifejezése az eseményről készült fényképeken –, „Bobót" a klubház előtt több száz feldühödött szurkoló várta, akik szitkozódva üldözőbe vették a BMW-jét, fenyegető karmozdulatokkal, felé irányzott köpésekkel „üdvözölve″ a sztárt.

Az ellenállók azonban nemcsak az egyesület központjánál jelentek meg, a városban több helyen „Vieri, hálátlan vagy, nem érdemled meg, hogy az Atalanta játékosa legyél!″ feliratú lepedőket függesztettek a falakra, kerítésekre.

Az ok? A legnagyobb sikereit egykor a Juventusszal, a Lazióval és Interrel elérő Vieri 2007-ben is otthagyta őket, akkor épp a firenzeiek kedvéért, és amikor viola színekben megszerezte az első bajnoki gólját, éppen az Atalanta ellen, olyan hevesen ünnepelte a volt csapatának lőtt találatot, hogy azzal végképp elveszítette a fekete-kék tábor szimpátiáját (is).

„Abban a pillanatban semmi másra nem gondoltam, csak az előző hónapok nehézségeire, az sem érdekelt, ki az ellenfél″ – magyarázta a „szennyest″ a már 35 éves támadó, aki az újonnan kialakult furcsa helyzetre cinikusan csak annyit mondott: „Majd nem Bergamóban, hanem Milánóban lakom...″

Végül is ez is egy módja volt annak, hogy ne tapasztalja folyamatosan a szurkolók gyűlöletét. Azzal ugyanis aligha kalkulálhatott, hogy egy-kettőre helyreáll a jó viszony közte és a helyi ultrák között.

„Nem számítottam ilyen fogadtatásra, de igazából nem foglalkoztatnak a tüntetések – jelezte Vieri, hogy nem hajlandó felvenni a kesztyűt. – Talán egy-két gól segít rendezni a helyzetet, ám ha nem, az sem jelent hatalmas problémát. Én azt mondom, csináljon mindenki azt, amit akar.″

Nos, pont meglett neki a két gól – azon a kilenc meccsen, amelyen játszott. Aztán elege lett, és már ugyanazt akarta, mint a drukkerek: áprilisban a klubbal kölcsönös egyetértésben felbontotta szerződését, és idő előtt távozott. Végleg, a futballból is.

VIERI BEMUTAT(KOZIK) RÉGI-ÚJ „SZURKOLÓINAK”

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik