Színes bőrű a nehézsúly trónján? Lecsukni!

A színes bőrű John Arthur „Jack" Johnson 1878. március 31-én született a Mexikói-öbölre tekintő Galvestonban, két hajdani rabszolga hat gyermekének egyikeként. Ötödik osztály után kimaradt az iskolából, elment dolgozni a kikötőbe, kétes hírű munkákat is vállalt, majd a bikaerős kölyök elkezdett bunyózni edzőpartnerként, illetve a tehetős fehérek zártkörű esti partijain.

1897-től vívott „normális" mérkőzéseket, és többször is összecsapott például a Klondike művésznevű bokszolóval, aki magát a „fekete nehézsúlyú bajnoknak" hívta. Néhány hónapon belül először kikapott tőle, aztán döntetlenre végeztek, végül megverte...

Gyakorlatilag hivatásos lett, ami akkoriban Texasban még büntetendő cselekménynek számított. Miután 1901-ben a harmadik menetben kiütötte őt a veterán San Franciscó-i Joe Choynski, mindkettejüket le is tartóztatták. A seriff éjszakára hazaengedte őket, azzal a feltétellel, hogy nappal a cellájukban gyakorolnak. Nem kevesen gyűltek oda, hogy nézzék őket, és Johnson – saját bevallása szerint – sok mindent ekkoriban tanult meg szakmailag az ökölvívásból. „Pártfogójával" jóban maradtak később is.

Amint végül, nem túl sokára, vádemelés nélkül kiengedték a duót, távozott szülőállamából. A hatalmas ütőerejű óriás sorra legyőzte nála idősebb ellenfeleit, s 1903 elején Los Angelesben már a színes bőrűek hivatásos világbajnokságáért kiírt húszmenetes mérkőzést is (pontozással) megnyerte „Denver" Ed Martin ellen.

Stílusát a türelmes hozzáállás jellemezte. Óvatosan kezdve szerette felmérni ellenfelét, és csak fokozatosan „vette elő" az agresszívebb énjét. Az emberekben az a benyomás alakult ki, hogy sokkal többet is tudna mutatni.

E mögött részben az az ok húzódott, hogy patrónusai (a „promóterek") és a nézők annak idején elvárták a szórakoztatást, s hogy a pénzükért elég ideig láthassanak bunyót. Olykor csak játszadozott, s nemegyszer valószínűleg ő mentette meg az összecsuklástól aktuális ellenfeleit, amíg azok kellően magukhoz nem tértek a folytatáshoz...

Johnson már 1902-ben kihívta a hivatalos profi nehézsúlyú világbajnokot, Jim Jeffriest, aki azonban – az akkori szokásoknak megfelelően – nem állt ki ellene, hiszen fehérek nem(igen) öklöztek feketékkel, övüket legalábbis a nehézsúlyban kezdettől nem kockáztatták ily módon.

Nem véletlenül létezett mintegy hat évtizeden át külön a színesek vb-címe, amely csupán akkor szűnt majd meg, amikor Joe Louis, a „Barna Bombázó" 1937-ben világbajnok lett, s így párhuzamosan elhalt a „world coloured heavyweight title".

Ami Jack Johnsont illeti, a következő esztendőkben rengeteg további mérkőzést vívott, gyakran ugyanazokkal az ellenfelekkel sokadszorra is, ahogy akkoriban szokás volt, s ez idő tájt már csak kétszer maradt alul. 1907-ben felülmúlta Jeffries elődjét, az addigra jócskán negyven fölötti Bob Fitzsimmonst, ami közelebb vitte a vágyott céljához. Az „igazi" világbajnoki címért végül a következő esztendőben, szűk hat évig tartó „másodrangú" uralkodás után mérkőzhetett meg.

Húszezer néző előtt, Sydneyben szállhatott végül ringbe, az időközben visszavonuló Jeffries helyett a kanadai Tommy Burns ellenében. Az ökölvívásért rajongó Jack London ezt írta az összecsapás után New York-i lapjának: „Úgy tűnt, a Fekete kolosszussal szemben egy félénk pigmeus áll a szorítóban. Johnson kezei között csupán játékszernek tűnt Burns. Jim Jeffries, itt az ideje, hogy visszatérj, és letöröld az aranyvigyort Johnson arcáról!"

Burnst még az utóbbinak kellett kapacitálnia – értsd: sok bokszoló manapság is meglévő „jó" szokásához hasonlóan folyton beszólogatott neki, hogy feltüzelje, és az végre kiálljon ellene –, de miután a 14. menetben a rendőrsség véget vetett a küzdelmüknek, majd bírói döntéssel Johnson K.O.-győzelmét hirdették ki, fordultak a szerepek, bár nem személy szerint köztük.

Noha már hat évvel ő előtte is lett egy fekete világbajnok, Joe Gans még könnyűsúlyban diadalmaskodott, ami kevésbé rázta meg a közvéleményt. Most azonban az „abszolút kategóriáról" volt szó, és a különböző menedzserek elkezdték „szállítani"a „nagy fehér reménységeket", hogy valamelyikük visszaszerezze a profi bokszvilág trónját. Egyik jelöltnek sem sikerült. Ekkor indult be a rábeszélő hadművelet.

Rengetegen akarták volna az új bajnokot megverve látni, ezért folyamatosan próbálták felpiszkálni Jeffries önérzetét, hogy térjen vissza és álljon ki a súlycsoport aktuális királyával szemben. Egyre nagyobb pénzösszegeket is felajánlottak neki. Az exbajnok viszont, aki veretlenül hagyta ott a szorítók világát, már hat éve nem bokszolt, és nagyon jól érezte magát farmerként. Végül egy jelentős summa meggyőzte – de még le is kellett dobnia magáról körülbelül ötven kilót!

Hatalmas felhajtás közepette az Egyesült Államok nagy történelmi emléknapján, 1910. július 4-én került sor az „Évszázad mérkőzésére" a nevadai Renóban. Elővigyázatosságból a 22 ezer néző nem vihetett be sem fegyvert, sem alkoholt a direkt erre az alkalomra épített stadionba, valamint az ittasak sem léphettek be. Mint utóbb kiderült, tényleg bőven volt okuk tartani a balhétól...

Az utolsó „Nagy Fehér Reménység" hamar szembesült azzal, hogy nem képes dominálni a címvédő felett. Utóbbi később azt mondta, a 4. felvonásban látta meg ellenfele arcán, hogy tudatosultak benne az erőviszonyok. Kétszer is padlóra küldte Jeffriest, aztán a 45 menetesre (!) tervezett meccs 15. szakaszában a kihívó sarkából berepült a törülköző. A „Csak fehéreknek!" fenntartott profi sportokban ezzel megszületett a színes bőrűek első jegyzett diadala (39 évvel megelőzve Jackie Robinson szenzációs megjelenését a baseball-ligában).

Amerikában felbolydult a társadalom. A fehéreknek bele kellett törődniük, hogy fölényük a múlté, a feketék viszont hálaimákat mondtak és mindenfelé hangosan vigadtak – erre már csak a nemzeti ünnep alkalmából is könnyen nyílt módjuk. Ezekből az utcai parádékból azonban országszerte zavargások törtek ki: a mulatozást sok helyen rossz szemmel nézték az amúgy is felborzolt kedélyű fehérek, amiből összecsapások bontakoztak ki civilek, máshol a rendőrség részvételével. A karhatalomnak nem egy helyen lincselést kellett magakadályoznia.

Nem sikerült mindenhol. Volt olyan fehér, akinek átvágták a torkát, de meghalt egy másik is, miközben a jelentések szerint 23 feketével végzett az „ellentábor" – elsősorban a déli államokban, ám a nagyvárosokban is. Sok százan megsérültek. Idekapcsolódik az is, hogy a mérkőzésről nagy technikai és pénzügyi erőbedobással leforgatott film vetítését utóbb több helyen betiltották, még Theodore Roosevelt exelnök is felszólalt az ügyben.

Mindezeket leszámítva mi változott a színes bőrűek számára? Szinte semmi. Már Johnson két évvel azelőtti világbajnokká válása után azt várták sokan, hogy ez lesz a szikra, amitől lángra kap a „fekete forradalom". Ehhez képest az egész újdonság kimerült abban, hogy a gazdag és jól öltözött, menő feketék fehér pincérekkel szolgáltatták ki magukat a chicagói győzelmi banketten...

Az 1910-es vihar lecsillapodását követően pedig az új uralkodó – aki a korabeli viszonyok ismeretében elképesztő összeget, 117 ezer dollárt kapott a sikeréért – két évig nem is szállt ringbe, s amolyan korai celebként habzsolta az életet. Hirdetésekhez is az arcát adta, ami szintén szép bevétellel kényeztette.

Hajtotta a kocsijait, sőt versenyautózással kísérletezett, saját dzsessz-zenekarával lépett fel (érdekelte egyébként az opera is, a szintén alacsony sorból felemelkedő Napóleonnak pedig nagy tisztelője volt), Café de Champion néven mulatót nyitott Chicagóban – több évvel később a Harlemben is, amelyből az eladása után a Cotton Club lett –, s jóképű sikeremberként hódította a nőket.

Önmagában ez még nem lett volna baj, de mániákusan a fehér szépségekben lelte a kedvét. Eredményesen udvarolt olyan hírességeknek – részben persze már majd a későbbi esztendőkben –, mint a párizsi Moulin Rouge sztárja, Mistinguette, a szexszimbólum Lupe Vélez, a kémnő Mata Hari, a színésznő Mae West, és még folytathatnánk a sort.

Odaát akkoriban az ilyesmi megengedhetetlen volt, a fehérek számottevő részéből engesztelhetetlen felháborodást váltott ki, pláne, hogy a testi erejével szívesen hencegő, szerénynek véletlenül sem nevezhető Johnson amúgy sem fogta vissza magát, és minden téren feszegette a határokat. Gondolkodás nélkül megjegyzésekkel illetett bárkit – fehéreket, feketéket egyaránt, ringben és azon kívül ugyanúgy.

Első felesége egy, a felső tízezerhez tartozó elvált hölgy, Etta Duryea lett. Az asszony nyolc hónap után öngyilkosságot követett el. 1912-ben Johnson a csinos fehér titkárnőnek, Lucille Cameronnak udvarolt, s egyszer, amikor a szomszédos államba kirándultak, a törvény lesújtott. A Mann-cikkely szerint ugyanis tilos volt nőt másik államba „erkölcstelen céllal" átvinni.

A jogszabályt elsősorban a prostitúció visszaszorítása érdekében alkották mindössze pár évvel azelőtt, de sok mindenre fel lehetett használni. Az eljárás közben hősünk hiába vette feleségül Cameront – akit így nem szólíthattak fel tanúskodásra férje ellen –, a hatóságok hamarosan mást, egy korábbi szeretőt kaptak elő.

Az állítólag örömlányként dolgozó „hölgy" vallomása révén a bíróság, pontosabban a csupa fehérből álló esküdtszék megleckéztette a társadalmi normákat romboló fekete bunyóst, és 12 havi börtönre, valamint 1000 dollár pénzbüntetésre ítélte – függetlenül attól, hogy az affér még a Mann-törvény beiktatása előtt történt...

Johnson erre elhagyta a hazáját, Párizsban telepedett le, és 1913-tól külföldön – a háború kitörését követően Latin-Amerikában és Spanyolországban – vívta a mérkőzéseit. Ezek közül a legelső és a negyedik volt érdekes.

A francia fővárosban végre hajlandó volt kiállni egy másik feketével, de „Battling" Jim Johnsonnal minősíthetetlenül gyenge produkciót adtak elő, mint akik nem is akarnak igazából megverekedni. A közönség tiltakozott, ám a (mellesleg kézsérülésre hivatkozó) bajnok a döntetlennel megvédte az övét.

Ez volt egyébként az egyetlen alkalom, hogy a világ legjobbjaként kiállt egy másik színes bőrűvel – a feketék okkal voltak csalódottak, hogy miután az ő „fiuk" került a trónra, ugyanúgy nem mérkőzött meg a hozzá hasonló származásúakkal, mint fehér elődei.

A korszak legjobb nehézsúlyú fekete öklözői, akikkel annak idején még összecsapott (és Joe Jeanette-től egyszer ki is kapott), immár nem kaptak újabb esélyt, tőle sem. Az említett két kivételtől, tehát saját megragadott esélyétől (1908) és egy erre a lehetőségre méltatlan kihívójától (1913) eltekintve ez végig így maradt 1937-ig!

A világbajnoki címet Jack Johnson 1915-ig mondhatta magáénak, amikor Havannában, a helyi lóversenypályán 25 ezren gyűltek össze a Jess Willard elleni 45 menetes csatájára. A bokszolni mindössze 27 évesen kezdő kansasi cowboyt tulajdonképpen az összes felvonásban felülmúlta, de a huszadik tájától fáradni látszott, és erősen meggyötörték a testére beszedett ütések is. A 26. menetben K.O.-val veszített a kétméteres óriással szemben.

Soha többé világbajnoki övért nem állt ki, a színesekéért sem. A következő tizenegy évben még minden meccsét megnyerte, de közben érdekesebb volt a ringen kívüli élete. Második fehér feleségét 1924-ben hűtlenkedései miatt vesztette el, azonban a válása után elvett egy harmadikat – akit majd a temetése után megkérdeztek, miért szerette a férjét, mire azt válaszolta: „a bátorságáért: soha senkitől vagy semmitől nem félt".

De még az újabb házassága előtt visszatért a száműzetéséből, a hazájában közutálatnak örvendő férfiú 1920-ban a mexikói határon feladta magát – majd letöltötte az egykor rá kirótt egyéves büntetést. Odabent is bunyózott párszor, s mind a négy összecsapásán győzött. Vereséget csak 1926-ban, 48 esztendősen szenvedett újra, akkor viszont öt éven belül sorozatban hatszor is.

Még kétszer nyert 1931 és 1932 folyamán, majd egy 1938-as (!) kudarccal fejezte be – a többféle fellelhető statisztika közül az egyik szerint a hivatalos mérlege így 73 győzelemmel, 13 vereséggel és 10 döntetlennel zárult. Ám a kesztyűit még mindig nem akasztotta végleg szögre, mert egykori nagy (színes bőrű) ellenfelei közül kettővel „matuzsálem korában", 1945 végén is bokszolt néhány menetet, természetesen csak bemutató jelleggel.

Később beiktatták sportága hírességeinek csarnokába, és rengeteg művészeti vagy egyéb alkotásban fordul elő a neve, illetve utalás a személyére. Néhány esztendeje például film készült az életéről „Megbocsáthatatlanul fekete" címmel.

Ahogy arról az NS 2004. július 23-án beszámolt, Ken Burns rendező a kutatásai során döbbent rá az 1913-as ítélet képtelenségére, s arra jutott, illene a faji megkülönböztetés áldozatául eső Johnsont rehabilitálni. Ez ügyben történtek is lépések neves politikusok részvételével, és 2009-ben a kongresszus meg is szavazott egy ilyen értelmű javaslatot.

Más módon is kapcsolódott az utókorhoz: Muhammad Ali, minden idők legnagyobbnak tartott nehézsúlyú bajnoka hasonlóságot látott az 1908 és 1915 között uralkodó nagy előd és saját maga között – olyan értelemben, hogy szerinte mindkettejüket igazságtalanul hurcolta meg a hatalom (csak éppen őt a vietnami háború ellenzéséért és a katonai szolgálat megtagadásáért).

Jack Johnson egyébként néhány hónappal a „nyugdíjaskori" mérkőzései után halt meg, stílszerűen: gyorshajtás közben végzetes autóbalesetet szenvedett. Egyébként kései nagy utóda, Joe Louis meccsére igyekezett éppen...