A szótlan balhátvéd mámorító momentuma

Semmi meglepő nem lenne abban, ha a média világában körülrajongott „félistenektől" hemzsegő olasz világbajnoki keretben Fabio Grosso elfogódottan készülődött volna az öt évvel ezelőtti tornára. Képzeljük el: az 1988-as Európa-bajnokság óta ez volt a labdarúgás első olyan világeseménye, amelyen nem a világhírű, s a földkerekség minden hölgye által (is) csodált Paolo Maldini játszott a csapat balhátvédjeként – ez nem akármilyen örökséget, de egyben terhet is jelentett. Azonban kijelenthető, hogy Grosso megbirkózott ezzel.

Pedig még olasz viszonylatban sem tartozott az igazán ismert játékosok közé. Ha megnézzük, kikkel szerepelt egy válogatottban, látszik, mekkora klasszisok mögött maradt addig árnyékban. Mellőlük lett az 1977. január 23-án született, azaz már cseppet sem kezdőnek számító (akkor 29 éves és 22-szeres válogatott) bekk a vb egyik felfedezettje.

Jó játékának titka egyébként egy mondatban összefoglalható: hihetetlen mennyiségű futómunkát végzett, ráadásul képzett futballista, aki vállalkozott a cselekre is, és mint ahogyan a Jens Lehmann-nak a 119. percben, 0–0-s állásnál lőtt gólja bizonyítja (jobbról mesteri ívben, kapásból csavart ballal a hosszú sarokba), nincsenek technikai fogyatékosságai sem. Olasz szakértők szerint nem ő miatta telnek meg a stadionok, de védekezésben és támadásban egyaránt használható, intelligens labdarúgó (volt).

Ugyanakkor viszont nem a szavak embere: Grosso 2004 januárjában érkezett Palermóba, és a dél-olaszok azt mondták róla, több gólt lő, mint ahány mondatot hallani tőle. Tekintve, hogy két gólt szerzett az első és a másodosztályban, a legkevésbé sem állíthatjuk, hogy a derék Fabio szószátyár fiú lenne.

A figyelem fókuszába először az Ausztrália elleni nyolcaddöntő végén került, amikor egy védőn átzuhanva a rendes játékidő hosszabbításában, a 93. percben erősen vitatott tizenegyeshez segítette csapatát, majd Francesco Totti büntetőjével Itália továbbjutott.

Aztán 2006. július 4-én este a FIFA döntése alapján Andrea Pirlo lett a mezőny legjobbja, Fabio Cannavaro emberfeletti, világklasszis produkciót nyújtott, az NS mégis Fabio Grossót kiáltotta ki az elődöntő (egyik) hősének. Aki már akkor jelezte, hogy ez élete napja, amikor az első félidőben Bernd Schneidernek a bal oldalon, Michael Ballacknak meg a jobb szélen adott „kötényt" arcátlanul. Nem a tutira ment, nem a biztos megoldásokat kereste, hanem volt benne bátorság a legkiélezettebb pillanatokban is bedobni egy pimasz cselt.

Pedig nem vállalkozhatott kedvére. A nála lényegesen nagyobb múltú és tekintélyű Gennaro Gattuso az összes, nem tökéletes megoldása után üvöltözni kezdett vele. Az AC Milan dúvad tekintetű középpályása még a nagy gólöröm közben is nekiugrott az emberkupac alól kikászálódó hátvédnek, mondván, a jobb oldalon teperték le a többiek, holott neki a másik oldalon van védekező feladata: igyekezzen hát, mert a középkezdés után ott fognak megindulni a németek. Ebben speciel Gattusónak igaza lett: mielőtt az örömittas hátvéd a túloldalról átért volna, David Odonkor már nyargalt is a vonal mellett...

Mindazonáltal a hosszabbításban a kapufát kétszer is eltaláló olaszok jutottak tovább, és egy meseszerű sztori igazi csattanója, hogy Fabio Grosso, az „ismeretlen" balhátvéd tökéletes mozdulattal meglőtt labdája, a kapufa mellé érkező lövés döntötte el a gigászi csatát (a következő percben Del Piero kontratalálata már csak hab volt a tortán: 2–0).

„Fáradt vagyok, nagyon nehéz meccs volt, de a boldogság mindent feledtet – lihegte a lefújás után Fabio Grosso. – Pihennem kell, és el sem hiszem: vasárnap világbajnoki döntőben harcolhatok Olaszországért."

– Hogyan telt a szerdai napja?
– Hadd kezdjem a kedd éjszakával: bizony már hajnalodott, amikor lefeküdtem, olyan sokáig beszélgettünk a fiúkkal a németek elleni elődöntőről. Ünneplés azonban nem volt, azt vasárnap éjszakára tartogatjuk! – válaszolta másfél nappal később újságírói kérdésre az olaszok bázisán. – Szerdán szabadnapot kaptunk, amelyet én a családdal töltöttem: nemcsak a feleségem van itt, hanem a szüleim is. Aztán este közösen megnéztük a Portugália– Franciaország elődöntőt.

– Fel tudta már dolgozni, hogy hamarosan vébéfináléban játszik?
– Hazudnék, ha azt mondanám, igen. Tudják, olyan alacsonyan kezdtem, hogy néha beleszédülök, ha arra gondolok, milyen magasra jutottam. Hosszú éveket töltöttem a C2-osztályban, a Chieti együttesében, ott fedezett fel Guido Angelozzi, s ő vitt a Perugiához. Azzal a csapattal játszottam először az A-osztályban, majd előbb kölcsön-, aztán pedig eladtak a Palermónak, és Szicíliában futottam be igazán. Most pedig jön az Inter, egy igazán nagy klub – mintha álmodnék...

– Meséljen a góljáról! Melyik a jobbik lába?
– Természetesen a bal, nem derült ki a gólnál? Szóval ösztönös volt minden. Ahogy felém passzolta a labdát Andrea Pirlo, nem tétováztam, hanem elcsavartam a hosszú sarokra. Szerencsére pontosan abban a harminccentis sávban haladt a labda, amelyet sem a védők nem takartak, sem Jens Lehmann kapus. Az űrlap alja

– Látta egyáltalán a kaput?
– Dehogy láttam, csak elképzeltem...

– Egy hónapja tart a világbajnokság. Nem fáradt?
– És ha az lennék? Egyetlen lépésre vagyunk attól, hogy végképp beírjuk a nevünket a futballtörténelembe. Ki az, aki nem kap erőre, ha világbajnoki döntőben játszhat?!

A torna záró mérkőzésén társaihoz hasonlóan természetesen ő is nagyon motiváltan küzdött, de legyünk őszinték, nem a fináléban futotta a csúcsformáját. Többször is zavarba jött, ha Franck Ribéry vagy Thierry Henry próbálkozott az ő oldalán. A végeredmény azonban 1–1 lett – Zinedine Zidane elhíresült „fejese" után csak tíz percet tölthettek emberelőnyben az azzurrik –, így sajnálatos módon a szerencsejáték jellegű szétlövésnek kellett határoznia az aranyéremről.

A negyedik sorozatot követően 4–3-ra az olaszok vezettek, mivel korábban egyedül David Trezeguet hagyta ki a saját kísérletét. Az utolsó tizenegyeshez pedig Fabio Grosso állt oda – és az elődöntő után ismét a hetedik mennyországba lőtte Olaszországot...