Totti, a sokak számára rejtve maradt sztár

Az olasz bajnokság nyolc évvel ezelőtti kiírásának utolsó „őszi" fordulójában eldőlt, hogy a Roma várhatta a legjobb helyről a mindössze egy héttel később kezdődő tavaszi idényt. A listavezető 2004. január 18-án az amúgy remeklő újonc Sampdoriát fogadta és verte meg, noha előzőleg nem lehetett biztos a sikerben, mert a védelem közepéről Walter Samuel eltiltás, Cristian Chivu – valamint Ivan Pelizzoli kapus – pedig sérülés miatt hiányzott, miközben az ellenfélnek éppen a csatársor volt a legveszélyesebb csapatrésze.

A fővárosiak beugrói már a 6. percben „összehozták" hátul Fabio Bazzani vezető gólját, ám a „farkasok" nem estek kétségbe, és John Carew fejesével pillanatokon belül egyenlítettek. A félidőig nem változott az eredmény (bár a játékvezető nem adott meg egy 11-est a vendég genovaiaknak), ám a szünet után Fabio Capello az Antonio Cassano, Damiano Tommasi cserével billentet egy kicsit az egyensúlyon, Francesco Totti pedig két varázslatosan szép góllal eldöntötte a meccset.

A Samp a hajrában kihagyott egy büntetőt, azonban a hazai győzelem jogosságához nem férhetett kétség. A Roma így 42 ponttal fordult a tavaszra, ami új országos rekordot jelentett a hárompontos korszakban.

„A Sampdoria a legerősebb csapat, amely az őszi idényben Rómába látogatott, viszont nekünk nagy szükségünk volt erre a sikerre, és nyertünk is. Totti remekelt, és a tizenegyest hárító Zotti is kiválóan helytállt, nagy jövő vár rá. Az őszi elsőség nem sokat számít, a negyvenkét megszerzett pont annál inkább" – értékelte a látottakat Fabio Capello, a Roma edzője, aki addig hatszor lett őszi első, és utána ötször meg is nyerte a scudettót. Ezúttal nem (a BL-címvédő Milan végül simán megelőzött mindenkit), de ez a történet nem erről szól.

Hanem Tottiról, aki egy jól helyezett fejessel és egy hosszú szóló végén szerzett csodás góllal kiemelkedett az amúgy sem csúnyán futballozó Romából. Ami a labdavezetését illeti, másfél évtizeddel korábban azt még nem nevezték volna szólónak, hiszen valójában senkit sem cselezett ki, „csupán" olyan elánnal száguldott végig a Sampdoria térfelén, hogy sem utolérni, sem felrúgni nem tudták.

A modern (futball)korban ennyit engednek a védők, Maradona-féle szlalomot inkább edzésen, a bóják között látni, azok talán nem durvábbak, mint régen. De hagyjuk a nosztalgiát, mert a Roma kapitánya úgy fejezte be ezt az akciót (finoman átnyesett az eldőlő kapus fölött), hogy az a labdarúgás bármely korszakában pengés megoldásnak számított volna.

Tottitól addigra már jó ideje megszokottnak számítottak az efféle „arcátlan" húzások, nem véletlenül dicsérték a hazájában nyakra-főre. Giovanni Trapattoni, a válogatott szövetségi kapitánya 2003-ban az Aranylabda elnyerésére is esélyesnek tartotta, a játékos klubedzője, Capello pedig egyenesen Zinedine Zidane-hoz hasonlította.

„A tehetségét csak Zidane-éval lehet mérni. Fizikailag rengeteget fejlődött, tökéletesen érett labdarúgóvá vált, és a győzni akarása is bámulatos. Óriási klasszis, nagyon furcsállom, hogy Olaszországon kívül alig ismerik el" – így Capello, aki öt esztendőn át dolgozott a játékmester szakmai elöljárójaként a Románál.

Volt igazság abban, amit a nagytekintélyű tréner mondott, mert amíg a tanítványát épp nem sokkal előtte a Serie A legjobb hazai futballistájának választották, addig például a FIFA Év játékosa-szavazásán egyetlen voksot sem kapott a szövetségi kapitányoktól...

Nem nehéz persze kitalálni, mi lehetett az oka a „mellőzésnek". Manapság sokak ingerküszöbét csak a legnagyobb klubokban, ennek megfelelően a Bajnokok Ligájában villogó futballisták érik el.

Noha a „farkasok" a megelőző két idényben bejutottak a BL-be, sőt mindkétszer elverekedték magukat a második csoportkörig, ott rendre könnyűnek találtattak, az e szinten nem elég rutinos vezérükkel együtt. Totti azonban gyerekként és felnőttként egyaránt hűséges maradt kedvenc csapatához, pedig húszéves kora körül hívta az akkor (még) a csúcson lévő Milan is.

Közben a squadra azzurrában sem sikerül igazán nagyot alkotnia (ami persze megint csak jól jött volna az Aranylabdára hajtó ásznak). A 2000-es Európa-bajnokságon ugyan alapembernek számított Dino Zoff együttesében, lőtt is két gólt, no meg értékesítette a maga tizenegyesét a hollandok elleni párbaj során, ettől eltekintve nem volt szerencséje a válogatottal.

Nemcsak arra gondolunk, hogy az ominózus rotterdami Eb-fináléban (amikor egyébként őt választották a meccs emberének!) végül a franciák hajráztak jobban, és vitték el az aranyat. Totti posztját ugyanis sokáig nem találták a szövetségi kapitányok, ami persze nem csoda: egy ilyen kreatív, szabadon mozgó karmesternek nehéz kijelölni a helyét egy szigorúan felépített rendszerben.

Több mint középpályás, mégsem vérbeli csatár – mi legyen hát vele? Mindkét poszton nagyszerű, de gyakran mást játszattak helyette, többek között a Juventusban jobban szem előtt lévő Alessandro Del Pierót, így a rómainak 27 éves fejjel mindössze 36 válogatott mérkőzés volt a lábában.

A Roma 2001-es bajnoki címe óta viszont nemzetközileg is egyre nagyobb lett a respektje, amely tulajdonképpen sosem forgott veszélyben, hiszen egészen a mostani szezonig – ahogy a kilencvenes évek közepe óta folyamatosan – a csapat meghatározó játékosa maradt. 2000 után ötször választották meg az esztendő olasz futballistájává (ezen belül két ízben a Serie A legjobbjának is), utoljára 2007-ben, amikor már a harmincas éveit taposva is a liga gólkirálya – egyben európai aranycipős – tudott lenni!

Mostanra ő a „farkasok" históriájának legtöbbszörös válogatottja (2006-tal bezárólag 58 meccs, azokon 9 találattal) és házi gólkirálya – rövidebben: a klubtörténet legnagyobb alakja. Aki a társaival a fent emlegetett Samp-meccs óta még két Olasz Kupával és egy raklapnyi döntőbe jutással, illetve bajnoki ezüsttel is gazdagodott (ám legtöbbször útban volt az Inter...).

Ezen kívül nincs senki Itália jelenlegi első osztályú mezőnyében, aki nála többször lett volna eredményes, és összességében is csupán négyen vannak előtte a rangsorban, de azok is mind a régi idők csillagai voltak, azaz még a szintén aktív Del Piero, Pippo Inzaghi és Hernán Crespo, avagy a már visszavonultak közül Giuseppe Signori, Gabriel Batistuta, Roberto Mancini, Christain Vieri, sőt az aranylabdás Roberto Baggio is mögötte található a listán.

Apropó, Aranylabda. 2001-ben járt hozzá a legközelebb – akkor ötödik lett –, és még egyszer, a 2007-es gólkirályságának hatására fért be az első tízbe (pont utolsóként), dobogóra azonban sosem került, és nyilván nem is fog már, mivel közben elmúlt 35.

Így aztán csatlakozott az utóbbi időszak azon klasszisaihoz, akiket sokan szívesen megjutalmaztak volna a rangos elismeréssel, de mégsem nyerték el soha: például a legfrissebb „nagy lemaradó", azaz Xavi, továbbá Thierry Henry, Raúl, Andrés Iniesta, Roberto Carlos, David Beckham, Oliver Kahn, stb. – vagy hogy egy honfitársát említsük: Paolo Maldini.

A tavalyelőtt a Golden Foot nevű „életműdíjjal" kitüntetett, egykor U21-es kontinensgyőztes Tottinak van azért egy nagy előnye a legendás Milan-védővel (és az iménti sztárok közül többekkel) szemben: a balszerencsés 2004-beli Eb-szereplés után (amikor a skandináv házi 2–2 hamar kiejtette Trapattoniékat...) a 2006-os vb-n, immár Marcello Lippi irányításával neki megadatott, hogy világbajnok legyen – a berlini döntőben nem a vele fentebb párhuzamba állított Zidane dicsőült meg (másodszor is 1998 után), hanem ő és a többi olasz!

Francesco Totti utána már nem kívánt szerepelni a nemzeti együttesben, azaz válogatott szinten abszolút a csúcson vonult vissza, ami nagyon keveseknek adatik meg – még az aranylabdások közül is...