Árufeltöltőből Európán át a Super Bowl-győzelemig

A hollywoodi történetre tehát végül csak eljut a filmezés fővárosába. De hogyan is jutott a senki által nem választott irányítópalánta a bajnoki döntő legértékesebb játékosává, valamint a liga egyik legjobbjává?

Az 1971-es születésű Warner a Northern Iowa egyetemen egészen végzős évéig csak a harmadik számú irányítójának számított, akkor azonban megkapta a lehetőséget és konferenciája legjobb támadójátékosának választották.

Ennek ellenére az 1994-es drafton egyik csapat sem csapott le a játékjogára, és bár a Green Bay Packers próbajátékra hívta, még a szezon előtt megköszönték rögtönzött szolgálatait – az együttesnél ekkor Brett Favre mögött Mark Brunell és a korábbi Heisman-díjas (a szezon legjobb egyetemi játékosa kapja) Ty Detmer volt a posztsorrend a „sajtfejűeknél”.

Steve Mariucci, az együttes akkori támadóegység segítője akkor elmondta a játékosnak, hogy elképesztő lehetőségek lakoznak benne, de egyelőre még nem áll készen arra, hogy egy NFL-csapatot irányítson.

Ebben az időben Warner árufeltöltőként 5.5 dolláros órabérért vállalt állást, majd visszatért az Northern Iowára, ahol diplomás segédedzőként ténykedett az egyetemi csapatnál, miközben remélte, még egyszer lehetőséget kap egy NFL-klubtól.

Mivel ez váratott magára, Warner az Arena Football League irányába fordult, és aláírt az Iowa Barnstormershez. 1996-ban és 1997-ben az év csapatába választották (61, illetve 79 TD-passzt osztott ki), miután együttesét mindkétszer döntőbe vezette. A kettő között még próbajátékot kért, és kapott Chicago Bearstől, de a dobókönyöke sérülése miatt – a nászútján megharapta egy pók… – nem tudott részt venni rajta.

1998-ban az irányítót végre leszerződtette egy NFL-csapat, méghozzá a St. Louis Rams, de egyből az öreg kontinensre került, az Amsterdam Admirals színeiben vezette a ligát passzolt yardokban és touchdownokban – érdekesség, hogy ez idő tájt a később a Carolina Panthersszel nagydöntőző Jake Delhomme volt a cseréje a holland együttesben. Az Egyesült Államokba visszatérve az 1998-as szezonban a Rams harmadik számú irányítója volt Tony Banks és Steve Bono mögött. Az idényben mindössze 11 passzkísérletig jutott, ebből négy volt sikeres, amiből 39 yardot haladt előre a csapat, és csapnivaló, 47.2-es irányítómutatóval zárt.

Miután Bankst és Bonót is menesztette a Rams, megszerezte a szabadügynökpiacról a rutinosabb Trent Greent első számú passzmesternek, Warner pedig előlépett a második helyre. Aztán jött a már említett ütközés, Green elülső keresztszalag-szakadást szenvedett, emiatt pedig ki kellett hagynia a szezont. És innentől kezdve már nem volt megállás. Warnernek olyan kiváló segítői voltak a csapatnál, mint a Hírességek csarnokába beválasztott futó, Marshall Faulk (12 279 futott yardja a liga történetének 10. legtöbbje), vagy a két kiváló elkapó, Isaac Bruce (15 208 elkapott yard – 4.) és Torry Holt (13 382 yard). Vezetésével és Mike Martz támadókoordinátor irányításával pedig létre jött a „The Greatest Show on Turf” becenevű félelmetes egység, amely három egymást követő szezonban is 500 pont felett zárt – ez pedig NFL-rekordnak számít.

Warner első teljes szezonjában 4353 yardot, 41 TD és 13 intereceptiont dobott, egészen fantasztikus, 109.2-es irányítómutatót összehozva, az idény végén pedig bajnoki címet ünnepelhetett a Ramsszel, ráadásul a Tennessee Titans elleni döntő legértékesebb játékosának is megválasztották.

A 2001-es idény végén ismét Super Bowlba jutott együttesével, ott azonban már jelentős (3–17) hátrányát ledolgozva a mérkőzés hajrájában kiegyenlített a Rams, a Patriots az abban az évben berobbanó Tom Brady irányításával az utolsó támadással eldöntötte a mérkőzés sorsát.

Két, sérülésektől tarkított, gyenge szezonnal később Marc Bulger átvette tőle a franchise irányítását, Warner pedig a New York Giantshez került, és bár az első hét meccsén ötször is sikerre vezette a csapatot, két vereség után az új üdvöske, az óriási ellenértékért megszerzett Eli Manning vette át a stafétát, más kérdés, hogy ezt egy győzelem mellett hat vereség követette.

Hősünk pedig az opciós második év helyett inkább az Arizona Cardinalst választotta, és bár első két évében összesen csak 16 mérkőzésen tudott pályára lépni, a 2007-es idényben szerzett 27 TD-je már a régi Warnert kezdte idézni, egy szezonnal később pedig 4583 yardjával és 30 TD-jével rájátszásba vezette csapatát, sőt, egészen a Super Bowlig jutott – ott azonban egy újabb nagy feltámadást követő vereség következett (7–20-ról 23–20-ra fordított a csapat két és fél perccel a vége előtt, de Ben Roethlisbergeréknek volt még egy válaszuk).

Egy szezonnal később ismét rájátszásba jutott a Cardinals, de a későbbi bajnok New Orleans Saints ellen véget ért a menetelés, és egyben Warner pályafutása is – a Szentek „fejvadászbotrányának” egyik elszenvedőjeként kapott óriási ütést, amely után szögre akasztotta a sisakját, és inkább hét gyerekével és feleségével kívánt foglalkozni.

A kiváló irányító neve a Super Bowl-rekordok között is gyakran feltűnik, íme a lista:

– holtversenyben a második legtöbb sikeres passz a Super Bowlokon (83, az 1. Tom Brady 127-tel, de Warner három döntőjével szemben ő ötször próbálkozhatott)
– holtversenyben a második legtöbb sikeres passz egy döntőben (31, az 1. holtversenyben Brady és Drew Brees 32-vel)
– holtversenyben a harmadik legtöbb egymást követő sikeres passz (10, az 1. Brady 16)
– a második legtöbb passzolt yard a döntőkben (1 156, az 1. Brady 1277)
– a legtöbb passzolt yard (!) egy döntőn (414, a Tennessee Titans ellen)
– a második legtöbb passzolt yard (!!) egy döntőn (377, a Pittsburgh Steelers ellen)
– a harmadik legtöbb passzolt yard (!!!) egy döntőn (365, a New England Patriots ellen)
– a második legtöbb passzkísérlet eladott labda (interception) nélkül (45, a Titans ellen, 1. Brady 48, a New York Giants ellen a 2007-es idényben)