A magyar sport gazdasági-jogi kérdései között számos olyan akad, amelyben nehéz közvetlen külföldi mintát követni, mert sok minden nem vihető át egy az egyben a magyar viszonyokra.
A futballhuliganizmusra mintát mindenképpen találunk, hiszen elég csak megnézni, hogyan fogtak neki a kérdésnek Angliában húsz évvel ezelőtt – a kérdés az, hogy Magyarországon eddig mindez miért nem került át a gyakorlatba. (Hogy a téma miért éppen most jutott eszembe, talán nem szorul magyarázatra.)
Ehhez először tekintsük át dióhéjban, hogy mi is történt Angliában.
A nyolcvanas évek brit stadionkatasztrófáit követő Taylor-jelentés elsősorban az állóhelyek megszüntetését és az alkoholárusítás betiltását eredményező ajánlásokról ismert. (Voltak egyéb érdekesek is, például hogy rendezzék a meccseket kora délután, hogy előtte kevesebb lehetősége legyen a szurkolóknak a stadionon kívüli alkoholfogyasztásra.) De a huliganizmushoz igazán azok a törvényjavaslatok kapcsolódnak, amelyeket 1991-ben el is fogadott a londoni parlament: ezek szerint büntetőtörvénykönyvbe ütköző cselekedet lett a stadionokban tárgyaknak a pályára vagy más szurkolók felé dobálása, sértő vagy rasszista rigmusok skandálása, valamint az illetéktelen játéktérre lépés.
Nem a klubok hatáskörébe tartozik tehát, hogy az ilyen eseteket hogyan szankcionálják, hanem a bíróságok döntenek a stadionból való kitiltástól a letöltendő börtönbüntetésig terjedő ítéletekről.
A végrehajtáshoz megfelelő eszközöket is biztosítottak: a stadionokban kötelező olyan biztonsági szoba kialakítása, ahonnan a szintén kötelező zártláncú kamerarendszer felvételei alapján irányítható az elkövetők kiemelése. Az ehhez szükséges infrastrukturális háttér kialakítását ugyanabból a – szerencsejáték-bevételekhez kötődő – központi alapból támogatták, amely a teljes körű stadionrekonstrukciókhoz nyújtott segítséget a kluboknak. A brit bűnügyi hírszerzőszolgálaton belül ugyanekkor létrejött a futballhírszerzési egység, amelynek feladata a veszélyes huligánok felderítése és azonosítása lett.
Emellett szintén törvényi erő tette lehetővé, hogy a bíróságok által a stadionokból kitiltott személyek tartózkodási helyét meccsidőpontban ellenőrizzék, illetve a válogatott külföldi szereplései alkalmával a veszélyesnek tartott elemek kiutazását megakadályozzák.
Mindez persze viszonylag jól ismert nálunk is, mégsem sikerült hasonló lépéseket tenni. Van ugyanis egy fontos különbség. (Már túl azon, hogy nálunk megvalósítható lenne-e például a zártláncú kamerarendszer minden stadionban.) A fenti szabályozások bizony helyenként kifejezetten antidemokratikusak, ellentmondanak akár olyan alapvető jogelveknek is, mint az ártatlanság vélelme. (Amikor a 2002-es vb előtt mintegy 1200 angol szurkoló Japánba és Koreába utazását akadályozták meg, több jogvédő szervezet is tiltakozott – természetesen hiába –, mondván, nem bizonyítható, hogy az illetők bűncselekményt vagy szabálysértést fognak elkövetni.)
Nagy-Britannia a világ legrégebbi modern demokráciája, szilárd jogi alapokkal, több száz éves történelmi háttérrel, folytonos fejlődéssel. Ott mindezt meg merik tenni, azaz a többség védelme érdekében helyenként extrém módon korlátozzák bizonyos kisebbségek jogait. A magyar demokrácia még csak éppen akkor született, amikor az angolok ezeket a szabályozásokat bevezették, azaz húsz éve. A magyar jogalkotás és jogalkalmazás még nem jutott el az érettség azon fokára, hogy a jogokat ne csak kiterjeszteni, hanem megfelelő helyeken szigorúan visszavonni is tudja.
Tegyük gyorsan hozzá: ez a legkevésbé sem futball- vagy sportspecifikus probléma, a magyar társadalom számos területén érződik a hatása, a tanárverésektől a politikai szélsőségekkel kapcsolatos fellépésig.
A magyar futball mai jogi tragédiája tehát, hogy miközben a végleges megoldás kívül esik a saját hatáskörén, az ilyen esetekkel folyamatosan rendkívül negatív képet fest magáról (elriasztva nézőt, fogyasztót, szponzort, befektetőt), ami akár tovább csökkentheti annak az esélyét, hogy a döntéshozókat maga mellé állítva megfelelő törvényi támogatást szerezzen a probléma kezeléséhez.
Egy biztos: a teljes magyar labdarúgás összefogása és közös akarata bizonyosan nem elégséges, de mindenképpen szükséges feltétele annak, hogy a kérdés idehaza is megnyugtatóan rendeződjön.