Ibrahimovic, Dzsudzsák és az alázat

Egy pillanatra kanyarodjunk azért vissza a legutóbbi válogatott meccsére, a számunkra oly kedves magyar–svédre, azon belül is az utolsó megmozdulására. Ez most szerencsére nem egy nekünk lőtt, fejelt vagy hasalt gól volt, hanem egy gyors séta, amellyel elhagyta a Puskás Ferenc Stadion gyepét.

Elsőként, csapatkapitányként.

A magyar válogatottat ünneplő nézőknek nyilván fel sem tűnt, hogy a svédek kapitánya a lefújást követően azonnal az öltözőbe vonult, ahelyett, hogy az íratlanul is általános érvényű illemszabályok szerint kezet fogjon az ellenféllel, játékvezetőkkel és nem utolsó sorban a saját csapattársaival. Persze, kellemetlen lehet a gyepen maradni, miközben a közönség az ellenfelet ünnepli, de aki a dicsfényt elfogadja, annak az árnyékot is tűrnie kell, erről (is) szól a sport. Zlatan ennél jobban nem is szemléltethette volna, milyen az, amikor egy futballista kellő alázat nélkül lép pályára (és lép le róla) – ehhez képest már az is előrelépés, ha hátba rúgja csapattársait az edzésen.

De ha alázat, hadd idézzem példának egy másik világklasszis labdarúgó merőben másmilyen levonulását a Puskás Ferenc Stadion füvéről.

Amikor hat éve Budapesten járt a Real Madrid, a meccs előtti edzésre rengeteg szurkoló érkezett, sokan közülük kifejezetten azért, hogy begyűjtsenek egy-két galaktikus aláírást. Ez nem volt egyszerű, mivel a kissé túlbiztosított stadionban dupla kordon választotta el a nézőteret a játéktérről, a kettő közötti több méteres senki földjén csak a biztonsági emberek mozoghattak. Így a rajongók a szekusoknak adták oda az aláírásra szánt pólókat és egyéb tárgyakat, amelyeket ők odavittek a levonuló játékosokhoz, akik vagy megálltak nekik aláírni, vagy nem, de inkább az utóbbi (a biztonságiak meg persze nem voltak túl motiváltak abban, hogy megállítsák őket), majd az őrök visszavitték a csecsebecséket a tulajdonosaiknak (ha megtalálták őket).

Sorra jöttek le a játékosok, Roberto Carlos, Ronaldo (az igazi), Raúl és társaik, majd utolsó előttiként David Beckham. Önmagában az is érdekes lehet, hogy az angol maradt kint legtovább, de az még inkább, ahogy lejött: egyből odament az első kordonhoz, széthúzta a kerítéseket és elindult a szurkolók felé a tiltott zónán keresztül. A biztonsági őrök zavarba jöttek, erre nyilván nem voltak felkészülve, megállítani meg nem merték, így Beckham odament a szurkolókhoz, közvetlenül nekik írt alá mindent, beszélgetett velük, mindezt még vagy negyedórán keresztül. Utána pár perccel már Zinedine Zidane is odajött mellé – merthogy ő maradt kint utolsónak a pályán –, de még így is előbb végzett, mint Beckham.

Talán nem kell magyarázni, mi mindent jelképez ez a két nyúlfarknyi epizód: egy futballistának mindig pontosan tudnia kell, mi a dolga, a szerepe, mivel szolgálja a maga és csapata érdekeit, mivel szolgálja ki az érte rajongó és miatta jegyet váltó szurkolókat. (És akkor Beckham játék közben nyújtott elhivatottságáról még nem is beszéltünk.)

Ez az alázat hiányzik Ibrahimovicból, pedig pusztán futballtudásban még talán jobb is az angolnál, de emberi kvalitásai alapján az összehasonlítás is felesleges.

Ezek a gondolatok persze nem most jutottak eszembe, hanem közvetlenül a magyar–svéd meccs lefújása után, látva a zuhany alá igyekvő svéd frontembert, de akkor értelmetlen lett volna ezen elmélkedni, hiszen túl voltunk a bravúron, a közönség, majd a média pedig joggal ünnepelte a kulcsemberei nélkül is győzelmet arató, és utána Moldova ellen készülő magyar válogatottat.

Most azonbana finnek és a hollandok ellen készülőIbrahimovicék újra fókuszba kerültek, hiszen talán még soha nem drukkolt úgy a magyar közvélemény két másik ország összecsapásán, mint ahogy a pénteki finn–svéd derbin a házigazdáknak. És ha valami reményt adhat arra, hogy a szomszédjánál nagyságrendekkel erősebb svéd csapat újra megbotlik, az pontosan a megfelelő alázat hiánya, hiszen a kötelező feladatok megoldásánál ez szokta a legnagyobb problémákat okozni.

De most jön a slusszpoén: van egy magyar játékos, aki a svédek elleni sikerből sérülése miatt kimaradt, azóta pályára sem tudott lépni, de jövő kedden a finnek ellen már újra játszani akar, és erre talán az orvosi stáb és a klubja sem mond nemet.

Ez az igazi alázat.