Messi és az Aranylabda

Háromra szűkült az idei Aranylabda-esélyesek köre, és – láss csodát – mindhárom esélyes ott lesz a szombati el clásicón. Bár Cristianót és Xavit nehéz „esélyesnek” említeni; nem is arról akarok írni, hogy Lionel Messi miért toronymagas esélyes az idén, hanem hogy miért nyerhetett tavaly.Háromra szűkült az idei Aranylabda-esélyesek köre, és – láss csodát – mindhárom esélyes ott lesz a szombati el clásicón. Bár Cristianót és Xavit nehéz „esélyesnek” említeni; nem is arról akarok írni, hogy Lionel Messi miért toronymagas esélyes az idén, hanem hogy miért nyerhetett tavaly.

Egy évvel ezelőtt sokan már akkor a (FIFA által bekebelezett) díj elhiteltelenedéséről beszéltek, amikor a Bajnokok Ligája-győztes és világbajnoki ezüstérmes Wesley Sneijder kimaradt az első háromból, és ez a „hiba” csak akkor lett volna megbocsátható a szurkolók szemében, ha a dobogóra került három barcelonaiból a vb-győztes Xavié vagy Iniestáé lett volna a kitüntetés. Nem így történt, de nálam ettől nem hiteltelenebb lett az Aranylabda, hanem éppen hogy hitelesebb. (Trolloknak figyelem: nem a FIFA vagy Sepp Blatter, hanem a díj hiteléről van szó.)

A labdarúgás csapatsport, vagyis a teljesítmény csak csapatszinten mérhető objektív módon, egyéni szinten már bajosan. Ennek megfelelően – mint az év legjobb futballistájának járó egyéni díj – az Aranylabda sem lehet objektív mérés tárgya: ez nem Aranycipő, és nem is mondjuk Zamora-díj. Ha mégis az adott évben elért eredmények alapján akarjuk értékelni a játékosokat, akkor állítsunk fel egy pontrendszert, amely beskálázza a futballisták által év közben elért sikereket: a BL-győzelemért ennyi pont jár, a vb-aranyért annyi, a bajnoki és gólkirályi címekért országtól függően amannyi vagy emennyi, és így tovább. Ebben a szisztémában nem történhetnének meg a tavalyihoz hasonló gikszerek, Sneijderé lehetett volna az Aranylabda, és mindenki happy.

Nem véletlen, hogy nem így csinálják. Az Aranylabda kérdése ugyanis az: ki játszott a legjobban ebben az évben, ki teljesített a legjobban egyénileg, kinek a játékát élveztük a legjobban. Aki szerint erre a kérdésre Messi nem az egyik legjobb lehetséges válasz volt 2010-ben, az más meccseket nézett, mint én. Az argentin kiváló formában futballozta végig a tavalyi évet (is), nekem személy szerint sokkal több maradandó pillanatot okozott, mint akár Sneijder, akár bárki más. Kissé sarkítva azt is mondhatjuk, hogy csak öt gyenge meccse volt az egész esztendőben – éppen Dél-Afrikában. De ha a világbajnokság legjobb játékosának járó díjat megkaphatja a csapatával negyedik helyen végzett Diego Forlán (cseppet sem érdemtelenül), miért ne lehetne az egész év legjobbja a világ elismerten legjobb játékosa?! Így tehát, hogy valóban a szubjektíven legjobbnak ítélt játékost díjazzák, sokkal nagyobb értéke van a kitüntetésnek, mintha az objektíven legjobb csapateredményeket elérő labdarúgó lenne a kiválasztott.

Szükség is van erre, mert a labdarúgás a legkevésbé egzakt sportok egyike, más sportágakban például nemigen nyilatkozgathat olyat a vesztes fél, hogy „mi voltunk a jobbak, de mégis az ellenfél nyert” (mintha Cseh Laci azt mondaná, hogy „jobban úsztam Phelpsnél, de ő előbb ért be a célba”). Így a futballban a szubjektív értékelés szerepe rendkívül fontos, ezzel lehet kiemelni egyéniségeket, ezzel lehet sikeressé tenni olyan játékosokat is, akik a maguk területén hatalmasat alkotnak, de a csapateredményekben – tőlük akár független okok miatt – ez nem tükröződik.

Nem mintha éppen Messinek lett volna tavaly feltétlenül szüksége ilyen „segítségre”, de az ő példája jól mutatja, hogy ezeknek a díjaknak mi a feladata. A másik véglet elrettentő példája a 2004-es Európa-bajnokság volt, ahol az ítészek nem tudtak kit kiemelni a torna legjobbjaként, megválasztották hát a győztes görög válogatott csapatkapitányát, Theodorosz Zagorakiszt – akinek nyilván nagy szerepe volt a győzelemben, de hogy kevés szurkoló tudná felidézni a nevét az Eb sztárjaként, az egészen biztos.

Az Aranylabdára visszatérve, az idén már bármelyik értékrendszert is nézzük, mindenképpen Messinek áll a zászló, hiszen a játéka mellé most eredmények is kapcsolódtak, várhatóan ő lesz tehát Michel Platini után az első – vagyis francia háttértámogatás nélkül az egyetlen –, aki zsinórban háromszor nyeri el a díjat. (Érdekes kérdés egyébként, hogy mi a nagyobb bravúr: három egymást követő évben a legjobbnak lenni, vagy öt év kihagyással újra diadalmaskodni, mint tette azt Ronaldo – az igazi –, két súlyos sérülés után.)

Elvben előfordulhat persze, hogy a szavazók kompenzálni akarják a tavalyi esetet és most Xavit emelik trónra, de ez még annyira sem valószínű, mint hogy Cristiano beelőzze Messit – ez utóbbira talán akkor lett volna esély, ha az el clásicót nem decemberben, a szavazatok leadása után rendezik, és persze a portugál és csapata ott felülmúlja Messi Barcelonáját.

Ez utóbbi persze még szombaton könnyen megtörténhet, de azt már nem nagyon befolyásolja, hogy ki a világ idei legjobbja.

SZABADOS GÁBOR