Lionel Messi vs. Nagy Feró

„Nézed, hogy mi folyik itt,
Ami befolyik, az rögtön kifolyik…”

Nagy Feró klasszikus sorai jutottak eszembe a legjobban fizetett labdarúgók France Football által összeállított listáját, valamint a profi futballisták átlagát böngészve. A klubok bevételeinek döntő része ugyanis csak „átfolyik” a csapatok pénzügyi rendszerén: a jövedelmek egyből a játékosok zsebében kötnek ki.„Nézed, hogy mi folyik itt,
Ami befolyik, az rögtön kifolyik…”

Nagy Feró klasszikus sorai jutottak eszembe a legjobban fizetett labdarúgók France Football által összeállított listáját, valamint a profi futballisták átlagát böngészve. A klubok bevételeinek döntő része ugyanis csak „átfolyik” a csapatok pénzügyi rendszerén: a jövedelmek egyből a játékosok zsebében kötnek ki.

Az egyesületek költségvetésének legnagyobb tétele országtól és klubtól függetlenül a futballisták fizetése. Nagyon kivételes az a gárda, amelyik a béreket a teljes büdzsé 50%-a alatt tudja tartani, holott ez lenne az egyenes út a nyereségességhez; akinek ez nem sikerül, annak nagy valószínűség szerint deficittel kell szembenéznie. (Nem ritka az olyan klub sem, amelynek a bevételei még a játékosbéreket sem fedezik, nemhogy az egyéb költségeket.) A biztonság kedvéért szögezzük le újra: ez a magyar és a nyugat-európai futballra egyaránt igaz. Az abszolút összegek igencsak eltérnek persze, de az arányok hasonlóak az egész iparágban – én most mindenesetre a fokozódó nemzetközi helyzettel foglalkozom.

(Egy gyors zárójeles megjegyzés: a jövedelmek konkrét összegeit azért sohase vegyük – szó szerint – készpénznek, mivel nem hivatalos adatokról, hanem mindig csak sajtóinformációkról van szó, amelyek nagyságrendileg általában stimmelnek ugyan, de nem pontosak. Ráadásul a fenti lista tartalmazza a több helyről származó marketingbevételeket is, amelyeket még nehezebb pontosan felderíteni.)

A probléma már a labdarúgás ’90-es évekbeli gazdasági forradalma során látszott, amikor addig elképzelhetetlen összegek áramlottak a futballba, Angliával kezdve a sort. Ha megvizsgáljuk az egyesületek bevételi és kiadási oldalának változásait ebben az időszakban, azt látjuk, hogy a fizetések nagyjából ugyanolyan meredeken nőttek, mint a döntően a tv-jogdíjakból származó bevételek, míg a fennmaradó költségek jóval kisebb tempóban. Amit tehát a csapatok nyertek a réven, azt el is vesztették a vámon.

Ez egyben a legtriviálisabbnak tűnő futballklub-stratégia legfőbb veszélyforrása is. Mert könnyen hihetnénk, hogy ha egy csapat sikeres a pályán, meccseket és trófeákat nyer, akkor ez bevételeket generál, amelyből újra meg lehet majd erősíteni a csapatot, ez újabb sikerekhez vezet, és így tovább, és így tovább. Ennek az ún. sikerkör-stratégiának azonban éppen az a hátulütője, hogy pluszbevételek „átalakulnak” a játékosok pluszjövedelmévé, így a stabilitás elérése érdekében a csapat gyakorlatilag állandóan győzelemre van ítélve, vagyis egy gyengébb periódus akár súlyos következményekkel is járhat.

Tudomásul kell venni, hogy a játékos (és különösen a minőségi játékos) az egész futballbiznisz legfontosabb, pótolhatatlan eleme, legszűkösebb erőforrása. Ebből fakadóan az alkupozíciója mindig jobb a csapatokénál. Erejük számszerűen is kimutatható: ha a csapatok sportbéli eredményessége és más mutatóik közötti számszerű összefüggést keresünk, a legerősebb kapcsolatot a játékosok fizetésével találjuk meg. Vagyis minél jobban fizetett futballistáim vannak, annál sikeresebb lesz a csapat. (Ez nem törvényszerűség persze, de igen erős, 80% feletti a korreláció. És persze ez csak akkor hatásos, ha jobb, vagyis drágább játékosokat hozok, nem akkor, ha ugyanannak a játékoskeretnek megemelem a fizetését, ahogy Hofi Géza mondta: „Tud úszni?” „Nem.” „És ha megfizetem?”)

A fenti összefüggés egyben bizonyíték arra is, hogy a bérek a játékosok közötti minőségi rangsort is meghatározzák: a kereset a futballisták egyetlen objektív összehasonlítási alapja. Vitatkozhatnak a szurkolók szubjektív érvekkel arról, hogy ki a legjobb, de számszerűsített rangsort csakis a jövedelmük alapján tudunk felállítani. Ez magyarázza azt is, miért fontos még a legnagyobb sztároknak is egy-egy szerződés újratárgyalásánál, hogy még pár millióval több kerüljön a számlájukra: nyilván nem maga a pénz kell nekik, hanem az az eurósított/fontosított presztízs és elismerés, amelyet a pénz jelent.

Látszik tehát, hogy a logikusnak tűnő megoldás, a bérköltségek leszorítása cseppet sem egyszerű dolog. Az biztos, hogy egyetlen klub sem tudja ezt partizánként egymaga véghezvinni, hiszen azzal olyan versenyhátrányba kerülne a játékospiacon, amely előbb a sporteredmények, majd végül a bevételek jelentős visszaesésével veszélyeztetne.

Az pedig erősen kérdéses, hogy a klubok között megvalósulhat-e olyan összefogás, amely együttesen töri le a bérek szintjét. Az UEFA pénzügyi fair playe bizonyosan nem alkalmas erre, mert ha még meg is valósul az eltervezett módon, csupán annyi változást hoz, hogy a nem megfelelő bevételekkel rendelkező klubok tulajdonosai nem tudnak majd veszteséget bevállalni a bérversenyben; a bevételi lista csúcsán azonban – ettől – nem lesz semmilyen változás.

Az egyetlen mód a klubok spontán összefogása lenne, de ez egyelőre a legmerészebb illúziók kategóriájába tartozik – inkább mindegyik csapat beáll sorba a bértárgyalásokon, és szívja a fogát fizetésnapokon. Hogy ismét csak Nagy Feró tollából idézzünk:

„Évek óta nem történik semmi,
Csak várom a nagy csodát.
Évek óta nem változik semmi,
M’ért kezdjem én a változást?”

SZABADOS GÁBOR