Megkövetem Fabregast

Néha előfordul, hogy az embernek el kell ismernie: tévedett. Így vagyok én is Cesc Fabregasszal.

Amikor tavaly nyáron a Barcelona visszavásárolta, azt írtam, hogy az Arsenal egykori kapitánya nem fog beférni a katalán csapat kezdőjébe, és leigazolása pusztán marketingcélokat szolgált. Elképzelhető, hogy Fabregas nem rendszeres látogatója a blogomnak (mondjuk webes fordító segítségével katalánul böngészve a bejegyzéseket), de ha mégis, akkor innen üzenem: elnézést, Cesc!

Az azóta eltelt időszakban Fabregas egyértelműen alapember lett a Barcában, olyankor is pályán volt/van az első perctől fogva, amikor a Xavi–Iniesta–Messi trojka mindhárom tagja is. (Sőt, a spanyol válogatottban is stabilizálni látszik a helyét a klubváltás óta.) Utóbbi időben volt ugyan egy kis visszaesés a játékában – ahogy a klubjáéban is –, de a jelen írás alapgondolata ebben a helyzetben talán még hitelesebb is.

Persze mindettől még továbbra is tartom, amit eredetileg írtam: a Fabregas-projekt marketingtöltete megkérdőjelezhetetlen. Ha helyette egy pontosan ugyanilyen képességű fiatal francia viselte volna az Arsenal karszalagját, őérte nemhogy nem fizetett volna ennyit a Barcelona, de egyenesen szóba sem került volna a leigazolása. A transzfer kiindulópontja tehát mindenképpen a marketing volt, de ebben az esetben tudták ötvözni a kellemest a hasznossal, vagyis az üzleti szempontokat a szakmaiakkal.

Számos példa van arra a futball világában, amikor ez az ötvözés sikerült, és persze sok olyan is, amikor nem. A David Beckham-, Cristiano Ronaldo-féle triviális eseteket most hagyjuk, nézzünk inkább pár érdekesebbet, amelyek jól illusztrálják a sikeres és kevésbé sikeres kísérleteket.

A távol-keleti játékosok rendkívül kapósak voltak az előző évtized elején-közepén Nyugat-Európában, mert Japán, Korea és Kína óriási kiaknázatlan piacot jelent(ett) a multinacionális vállalati működést nem sokkal azelőtt elkezdő európai futballklubok számára. Az első fecske e tekintetben Nakata Hidetosi volt a Romában, aki miatt a borsó-sárgák minden mérkőzését élőben adták Japánban.

Az Everton egyenesen csomagban intézte a bevásárlást: két kínai játékosa, Li Tie és Li Vej-feng mellé főszponzor is járt egy kínai mobilcég képében. A Premier League meccsei olyan nagy nézettségnek örvendenek az ázsiai birodalomban, hogy a támogatónak bőven megérte a tranzakció, hiszen a két honfitárssal (marketingértékben) megerősített csapat kiváló reklámhordozóvá vált. Aztán persze amikor Li Tie folyamatos sérülések miatt kikerült a gárdából – Li Vej-feng pedig gyakorlatilag soha be sem került –, hamarosan a szponzoráció is megszűnt.

A liverpooli kékek példája már jelzi a rögtön felmerülő kérdést: meddig számít a marketingérdek és honnantól veszi át a döntés jogát a szakma? A pontos választ Sir Alex Ferguson adta meg, aki kis különbséggel igazolt le egy koreai és egy kínai futballistát is Pak Dzsi Szung és Tung Fang-cso személyében. Előbbi alapember lett, utóbbi viszont csupán pár alkalommal lépett pályára, majd kiadták az útját. (Hogy Pak esetében mennyire egyértelmű volt a pénzügyi szándék, azt maga a játékos is elismerte nemrég a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjújában – és kifogása sem volt ellene.)

A marketingérték tehát nem minden: csak akkor tudja a csapatnál (és a csapatban) tartani a futballistát, ha a megfelelő szakmai értékekkel is társul.

De vissza Barcelonába! A spanyol történelem XV. századát határozta meg a reconquista, az Ibériai-félsziget területeinek visszafoglalása a hódító araboktól. Az újkori katalán reconquista Cesc Fabregas visszaszerzésére irányult (bár tudjuk, hogy az arabok már a futballban is a spájzban vannak…), sikeresen. Természetesen még véletlenül sem akarom Fabregast egy kalap alá venni a fentebb felsorolt ázsiai játékosokkal, főleg nem futballnívó alapján, de a közös vonások jól megállapíthatóak.

A nem elhanyagolható sportszakmai szempontokon túl a barcelonai ügylet PR-üzenete egyértelmű mind befelé, mind kifelé: egyrészt aki a Barcában nőtt fel, az barcás is marad: a több játéklehetőség vagy más ok miatt távozó egykori La Masia-tagoknak is van visszaút, a család hazavárja őket a klubszlogen szellemében. Másrészt a katalán együttes ezzel is demonstrálta, hogy annyira jó a saját neveltjeire épülő csapata, hogy ha stratégiai erősítést akar, akkor azt is a saját holdudvarárából, korábbi játékosai köréből tudja megtenni, mert csak ők elég jók hozzá.

Mindez nagyon sok cél így együtt, és normál esetben ez nehezen lenne összeegyeztethető azzal, hogy a transzfernek a két klub gazdasági lehetőségeit és érdekeit is tükröznie kell – tudjuk azonban, hogy a Barcelona deklaráltan nem profitorientált, így (akárcsak a Real Madrid) könnyebben megengedhet magának egy marketing ízű igazolást. Hát még ha a végén a kellemes egyben hasznosnak is bizonyul.