Armstrong minden volt, csak nem őszinte

Karom erős, lelkem tiszta – énekelhette volna Lance Armstrong, miközben mindent bevallott. Az egyetemes sport legtöbb doppingváddal illetett, és ezt mindeddig a leghevesebben tagadó szereplője borult fel ezzel végleg.mindent bevallott. Az egyetemes sport legtöbb doppingváddal illetett, és ezt mindeddig a leghevesebben tagadó szereplője borult fel ezzel végleg.

Nem mintha józan ésszel nem lett volna nyilvánvaló mindaz, amit most ő maga is végre beismert, de felmerül a kérdés, hogy ezek után kinek hihetünk doppingügyben?

Eddig mindenki jóval hamarabb megtört és bevallotta bűnösségét (vagy pozitív tesztet produkált, és így nem volt mit bevallania), de Armstrong húzta a legtovább, és ezért már-már hajlamos volt hinni neki az ember, ráadásul rákból való felépülése és rákellenes tevékenysége is növelte szavai hitelességét.

Bár én magam korábban éppen arra gyanakodtam, hogy a betegségét felhasználva szedett olyan, egyébként tiltott szereket, amelyekkel a legjobb lehetett, mint ahogy a teljesítménysportokban meglepően magas számban találunk – papíron – asztmás versenyzőket, akik így alapvetően illegális légzéskönnyítőkkel és egyéb szerekkel is élhetnek, a doppingellenőrök tudtával. No de ezek szerint a valóság sokkal egyszerűbb volt, mint ahogy én képzeltem; persze az még mindig lehet, hogy Armstrong a rákja miatt szedhető cuccokkal tudta megelőzni a hozzá hasonlóan EPO-zó, vértranszfúziózó stb. riválisait.

De vissza a hitelességhez, ez ugyanis szerintem a történet legfőbb tanulsága. (És nem az, hogy a Touron nem lehet dopping nélkül nyerni. Azt tudtuk eddig is.)

Ha már az eddig legkitartóbban védett bástya is ledől, akkor mostantól senkinek sem hihetünk.

Bárki, aki doppingügyben az ártatlanságát hangoztatja innentől fogva, nem tudja meggyőzni a közvéleményt csak azzal, hogy milyen kitartóan küzd a vádak ellen – hiszen joggal hisszük, hogy ha hosszú évek után Armstrong is feladta, akkor előbb-utóbb mindenki fel fogja adni. Jobban belegondolva persze, mással sem nagyon lehet bizonyítani az ártatlanságot, hiszen a múltbéli tapasztalatok alapján a negatív doppingminta is kevés ehhez.

A hitelességen pedig a mostani, a kerékpáros kommunikációs tanácsadói által nyilván őszintének gondolt vallomás sem segít. Sőt.

Aki Oprah Winfreyt hívja a saját otthonába, hogy mindent elmondjon, az nem őszinte akar lenni, hanem hatalmas nyilvánosságot akar, de a közelmúlt eseményei miatt ez a beismerés akkor is megkapta volna a legnagyobb nyilvánosságot, ha én ülök vele szemben a videón, és nem az Őszinte Vallomások Amerikai Királynője. Az egész jelenet megrendezettsége is azt sugallja, hogy Armstrong célja nem a megbánás volt, hanem csak az, hogy mentse a menthetőt, amelyből persze nagyon kevés maradt.

Azt mondta, élete hátralévő részét azzal tölti, hogy bocsánatot kérjen az emberektől: számíthatunk hát újabb önéletrajzi könyv(ek)re, előadásokra és a végén még vidéki haknikra is, elvégre valamiből meg kell élnie, miután anyagilag teljes csődöt jelenthet számára a pénzdíjak, szponzori díjak visszafizetése, kártérítések rendezése.

Ennek az új életformának az első lépését láthattuk tehát most, és pár év múlva akár még valamelyik hazai tv-csatorna aktuális talkshow-jában is felbukkanhat, várjuk szeretettel.

Egy tökéletes világban persze ezek után senki nem hívná sehová, de egy tökéletes világban dopping sem létezne, és így egyetlen sportoló sem gondol(hat)ná azt, amit Armstrong, vagyis hogy a dopping nem jogosulatlan előnyszerzés, hanem jogos esélykiegyenlítés.

Korábban a bunda kapcsán írtam, hogy az mindig a gyógyulás jele, amikor egy sebből elkezd ömleni a genny – a kerékpársport (és ezzel a teljes sportvilág) sebe az utóbbi időben valóban a szokottnál erősebben váladékozik, de csak az idő dönti el, hogy Armstrong bukása a megtisztulás felé vezet-e, vagy a teljes hitelesség elvesztéséhez, ami akár a szponzorok további távolmaradását és az egész sportág megroppanását okozhatja.

Hiszen hiába állítják a bringások, hogy a csalókat megbüntettük, a többiek pedig mind „tiszták” – utólag bárkiről bármikor kiderülhet bármi. Ez persze nemcsak a kerékpársport sara, de könnyen lehet, hogy most ők viszik el a balhét a többi sportág nevében is.

Lehet még poénkodni, hogy a Tour de France legjobb fiatal versenyzőjének járó fehér trikót ezentúl minden futam után inkább a legjobb „tiszta” versenyzőnek kellene adni (akit persze valahol a mezőny végén találunk meg), de a helyzet sajnos nem ilyen vidám.

És nem hiszem, hogy Armstrong szíve valaha is vidám lehet még ezek után.