Gulyásfutball – gulyáskapitalizmus

Új klasszikus mondás született – nem is kérdés, hogy a miniszterelnök futballról alkotott bográcsgulyásos hasonlatát rengetegszer fogják még idézni.Új klasszikus mondás született – nem is kérdés, hogy a miniszterelnök futballról alkotott bográcsgulyásos hasonlatát rengetegszer fogják még idézni.

A nyilatkozat rengeteg dolgot „rendbe tett” abból a szempontból, hogy jobban megmagyarázta a kormány teljes sportpolitikáját, mint bármelyik kormányszóvivő bármikor. Napokig lehetne elemezgetni a mondatait, én most a fenti metaforát ragadom csak ki – nemcsak azért, mert ez marad majd meg leginkább az utókornak, hanem mert kis szerénytelenséggel magamra is vehetem.

„A futballklub nem gazdasági vállalkozás – mondta Orbán Viktor. – Aki nem így gondolja, félreérti a helyzetet. […] amit csinálunk, nem a pénzért csináljuk. […] a futball és egy futballcsapat közelebb áll a kultúrához, mint társadalmi jelenséghez, semmint a gazdasági vállalkozásokhoz. Magyarországon a nyilvánosság előtt megszólaló pénzügyi elemzők ezt a különbséget nem ismerik föl [ezt bátorkodom magamra is érteni egy kicsit – Sz. G.]. Félreértik a dolgot. Ők azt gondolják, hogy a futballnak nyereséget kell termelni. Ez teljes félreértése a futballnak, mint sportnak, és így a futballra épülő intézményrendszernek is. […] Csak azok az emberek írnak és beszélnek a futballról, mint gazdasági vállalkozásról, akik nem húztak le harminc évet egy öltözőben, és nem láttak még klubot belülről.”

A miniszterelnöknek teljesen igaza van – abban legalábbis, hogy a futballklubok többsége nem nyereséges, közvetlen működéséből a tulajdonos nem realizál profitot. Márpedig ha így van, akkor nyilván nem is lenne bölcs dolog az elérhetetlen haszon reményében beszállni a labdarúgásba.

Mindez annyira evidensnek mondható, hogy jelen blog első bejegyzései éppen erről a helyzetről szóltak: hogy hogyan működhet egy futballklub profit nélkül, illetve hogyan érheti meg Magyarországon ugyanez.

A szinergiastratégia adja meg a választ: ha a tulajdonos közvetlenül nem tud nyereséget elérni a klub működéséből, akkor közvetetten kell megtennie ugyanezt, vagyis az egyéb vállalkozásaiban, kapcsolatrendszerében kell olyan pluszbevételnek jelentkeznie, amely miatt megéri neki. Lehet, hogy a saját cégét hirdeti a futballklubon keresztül (lásd a számtalan példát Eindhoventől Pápán keresztül Szentpétervárig és vissza), lehet, hogy a klub egy nagyobb üzlet része (lásd az ETO Parkot Győrben) lehet, hogy új gazdasági kapcsolatokat alakíthat ki a befektetés révén (a legjobb példa erre Roman Abramovics), de az is lehet, hogy politikai kapcsolatokra tehet szert a futballklub révén, akár a központi kormányzatnál, akár a helyi önkormányzatnál. És persze a leggyakoribb eset az, ha mindezek együtt képezik a megtérülést.

Mert mindig van megtérülés.

Szimpatikus a „betenni, nem kivenni” elv (a rendszerváltás utáni magyar futballgazdasági káosz kora óta hangoztatják a sportági vezetők előszeretettel rendszeresen, hogy olyan tulajdonos kell, aki betenni akar és nem kivenni), és tény, hogy a fenti, gazdasági alapú motivációk mellett erősen, néha a gazdasági érdeknél is erősebben jelenik meg a hobbiköltés, presztízsfogyasztás jellegű részvétel: van, aki mondjuk luxuskocsikra költi a millióit, és van, aki futballklubra, mert az jelent neki örömöt és sikert, ha jól működő csapatot hoz létre, ha gyermekek és felnőttek százainak nyújthat sportolási lehetőséget. Mégis úgy érzem, hogy mindez még önmagában nem jelenthetné egy iparág alapjait – ekkora összegek megforgatásánál ugyanis elvitathatatlan, hogy iparágnak nevezhetjük a futballt, amely a kormányfő szerint is komoly adóbefizetője az államkasszának (ami azért mindenképpen erőteljes különbség a színházhoz, operához képest).

A megtérülés tehát mindenképpen fontos szándéka a tulajdonosoknak, akkor is, ha ez nem közvetlen profitot, vagy adott esetben anyagilag nem is könnyen számszerűsíthető gazdasági-politikai előnyöket jelent.

Az is fontos szempont, hogy tulajdonosnak lenni sokkal-sokkal nagyobb elkötelezettséget jelent, mint egyszerű mecénásnak, aki csak ad egy nagyobb összeget a klub/színház/stb. működtetésére, amelyet aztán majd így vagy úgy elköltenek. A tulajdonos működtet, menedzsel, irányít (akár közvetlenül, mint a Magyarországon, akár közvetetten, mint nagyobb cégméretnél külföldön), azaz nemcsak a pénzét teszi bele a klubba, hanem a munkáját, idejét, energiáját is, ami bizonyos esetekben akár még értékesebb is lehet, mint a pénzbeli hozzájárulás a költségvetéshez. Nem meglepő hát, hogy fellép a megtérülés igénye: ennek a komplex befektetésnek valahol vissza kell jönnie.

A csattanó viszont az lehetne, hogy a gazdasági kapcsolatszerzést, mint a sportbefektetés egyik hasznát a miniszterelnök is kiemeli, amikor később a tao-program kapcsán ezt mondja: „Az a fontos, hogy az üzleti világ és az öt csapatsport között gyorsan létrejöjjön az a kapcsolat, ami nyugaton egyébként az elmúlt ötven évben természetes módon épült föl. […] sportvezetők és magántőkések leülnek, beszélnek egymással és gondoskodnak arról, hogy megvalósuljon, ami fontos a számukra, s arra kölcsönösen áldoznak.” Bár az a sejtésem, hogy ő szívesebben venné, ha a klubok civil egyesületként vennék igénybe ezt a segítséget, és nem tulajdonosokon keresztül, gazdasági társaságként – de ez már egy másik történet.

Összegezve tehát, abban az alapvetésben egyetértünk, hogy egy futballklubnak nem kell feltétlenül nyereséget termelnie, és bár véleményem szerint a labdarúgóipar működéséhez szükség van legalább közvetett megtérülésre a tulajdonosok számára, abban sincs nagy véleménykülönbség, hogy a gazdasági kapcsolatok jelenthetik a privát finanszírozási rendszer alapköveit.

Persze a kormányfő nyilván nyugodtan aludna akkor is, ha nem értenék egyet vele – de mégiscsak abban van a futball szépsége, hogy amiként két szurkoló is teljesen másképp láthatja ugyanazt a meccset, a különbözőnek ható mondatok mögött is ugyanazok a sportgazdasági törvényszerűségek állnak.