Ezért szurkoltam Portugáliának (...és Ronaldónak)

A tegnapi döntőben azonban a portugálok sikerét kívántam.

Nem, nem azért, mert a francia csapat volt az ellenfél, és mindegy, hogy ki nyer, nagy élvezet látni, ahogy odahaza elbukja a finálét – bár az egyik kedvenc filmes poénom a Johnny English c. angol moziból éppen az, amikor a rádióban bemondják: „Kérjük, hívjanak minket, és mondják el, miért szeretik a franciákat! Még egy telefonhívást sem kaptunk..."

Mondhatni, 100 millió indokom van arra, hogy miért szurkoltam Portugáliának: Cristiano Ronaldo.

Nem vagyok rajongója, kissé nehezen is értem a személyét övező rajongást (gazdasági szakemberként persze értem, de emberileg már nem annyira), viszont megértem a feléje ezzel párhuzamosan áradó ellenszenvet, amelyet ő maga a megjelenésével és elsősorban a viselkedésével kivált.

Egy valamit azonban nem vitathat el tőle senki: a játékába fektetett munkát és hihetetlen akaratot.

Nyilván rendkívüli tehetsége van a labdarúgáshoz (profi felnőtteknél számításba vehető labdarúgóknál nem is értem a „tehetséges" jelzőt, hiszen erre a szintre tehetségtelenek már nem juthatnak el – én csak tudom), de az eredményeit nem annyira a tehetségének, mint inkább az elképesztő mennyiségű munkának és gyakorlásnak köszönheti, amellyel önmagát sportszakmailag felépítette.

Ebben például éles a kontraszt immáron örök nemezisével, Lionel Messivel, akit viszont – bár az ő munkájában sem lehet kételkedni – veleszületett, „földönkívüli" tehetsége emel ki ennyire a futballisták közül.

Ahogy aztkorábbanis írtam már, én jobban tudok azonosulni azzal, aki munkájával veszi fel a versenyt az ajándékba kapott adottságokkal szemben – a Ronaldo v. Messi kérdést is ez dönti el számomra.

Nem beszélve az akaratról: lehet cikizni Ronaldót a hisztijei, reklamálásai, pityergései miatt (a Dzsudzsák Balázs góljánál levágott, mémmé válthisztitkülön megmutattam a témában igencsak járatos ötéves kislányomnak, aki elismerően megdöbbent) – de ezekből is a félelmetes győzni akarás sugárzik. Az akaratnak nincsen mértékegysége, de ha lenne, akkor Ronaldóról nevezhetnénk el azt a mennyiséget, amelyet élő ember nem tud elérni – Ronaldón kívül. Visszatérve Messire, őt legfeljebb a vállát vonogatni láttam egy-egy vereség során, a portugál azonban beleőrül minden egyes elhullajtott pontba vagy kihagyott helyzetbe.

Most persze egy Európa-bajnokságról beszélünk, ahol Messi nem játszik, de mégis üvölt a párhuzam, hogy napjaink két legnagyobb csillaga, miután egyénileg és klubszinten mindent megnyertek már, válogatottjukkal egyaránt képtelen voltak eddig aranyat nyerni – és most két héten belül nyílt erre mindkettejüknek újra alkalma, az Atlanti-óceán két oldalán.

Messi elbukott, Ronaldo nem – és tekintve, hogy Argentína összehasonlíthatatlanul esélyesebb minden tornán Portugáliánál, ez talán így is van jól.

Mert az is megkérdőjelezhetetlen, hogy Ronaldo már a csapatáért, a hazájáért is képes megszakadni, nemcsak önnön magáért. Lehet vitatni, hogy mennyire a csapatnak és a saját egyéni dicsőséglistájának akarta ezt az Eb-címet oly nagyon, de ez kicsit olyan, mint a közgazdaságtan egyik alaptétele: az önző egyéni érdekek képesek a közös érdekeket szolgálni.

Ahogy már korábban, például alengyelek elleni tizenegyesrúgások előttis biztatta csapattársait, vagy ahogy most tette ugyanezt, miután sérülten visszajött a pályára, az mind jelzésértékű – de a leginkább mégis az, ahogy a hosszabbítás alatt, szinte másodedzőként, vagy persze inkább vezetőedzőként ugrált (fél lábon) azoldalvonalnál, és hajtotta, segítette társait.

Tudom, hogy sokan csak marketingsztárnak tartják, akinek imázsa messze felülmúlja a sportértékét, de ez egyszerűen nem igaz. Tény, hogy népszerűsége növelésében a médiaértéke hatalmas szerepet játszik, de például a több szempontból is elődjének tekinthető David Beckhamhez képest sokkal komolyabb szakmai értéket tesz mögé. (Nem mintha Beckham nem lett volna hihetetlenül alázatos, szorgalmas, és mindemellett egy kiváló futballista, de tisztán szakmailag nem tartozott a legeslegjobbak közé. Ronaldo igen – sőt.) Aranylabdát lehet nyerni – esetleg – marketinggel, de gólkirályi címeket, bajnokságokat, Bajnokok Ligájákat nem – és Európa-bajnokságot sem.

Ezért szurkoltam tehát Portugáliának – és elsősorban Ronaldónak, aki aztán előbb a poklot, majd a mennyet járta meg a döntőben.

Lehet persze mondani, hogy a hét meccsből a 90 perc alatt hatszor ikszelő portugálok nem érdemelték meg az Eb-címet (én magam isazt mondtam, hogy érdemtelenül jutottak be a legjobb négy közé), de amit az elődöntőben és a döntőben nyújtottak, az teljesen más minőség volt, mint amit korábban láttunk tőlünk ezen a tornán. Wales ellen rendkívül érett, de mégis gólveszélyes játékot mutattak, teljesen jogosan lettek finalisták, az aranycsatában pedig taktikailag, fizikailag és főleg mentálisan is felülmúlták a franciákat.

Azokat a franciákat, akik egyébként szintén nem futottak különösebben jó Eb-t, szinte minden meccsüket kínlódva és/vagy szerencsével nyerték meg, nagyjából egy jó félidejük volt a hét meccsen, az is Izland ellen. (Nem becsülhetjük le persze Izlandot – de akkor is.)

És úgy általában, ki más érdemelte volna meg az aranyat ezen az Eb-n?

Egyetlen csapat sem nyújtott igazán lehengerlőt: az Eb igazi sztárjai a kiscsapatok voltak, akik azonban csak addig villogtak, amíg a lehetőségeik engedték, a nagyok előbb-utóbb bedaráltak mindenkit. A nagyok közül is azonban végül egy nem annyira nagy lett a győztes, igazságot szolgáltatva kicsit a kicsiknek is: Izlandnak, amelyet a portugálok nem tudtak legyőzni, Walesnek, amellyel megszenvedtek az elődöntőben, és persze Magyarországnak, amely több gólt rúgott nekik, mint a többi csapat együttvéve.

Gratuláljunk hát Ronaldónak és társainak – az élet pedig megy tovább.

SZABADOS GÁBOR