Messi és Ronaldo: a CRM-korszak alkonya

Érdemes, és főleg azért, mert az életünket fenekestől felforgató 2020-as év sok szempontból szimbolikus volt az ő karrierjükben is, miközben menthetetlenül közeledik a vége a „CRM-korszaknak”, vagyis azoknak az időknek, amikor ők ketten uralták-uralják a világ futballját. Az nyilvánvaló, hogy a korszak csúcspontján már évek óta túl vagyunk, a kérdés csak az, hogy mikor érjük el a legvégét – meggyőződésem, hogy ehhez is még jó pár év kell.

A piaci értékük alapján már rég nincsenek a csúcson – e sorok írásakor Messi a 24., Ronaldo a 64. aTransfermarktnál–, de ennek nem elsősorban játéktudásuk, hanem az életkoruk az oka, mivel a piaci érték szorosan összefügg a játékos jövőjében rejlő potenciálban. A két ikon pedig már 33, illetve 35 éves, a nyáron Messi is betölti a 34-et, így akár együtt is játszhatnának valamelyik magyar öregfiúk-bajnokságban – azért ebbe elég vicces belegondolni. (Nem tudom persze, hogy ettek-e már zsíros kenyeret lilahagymával, ami a hazai öregfiúk-meccsek elmaradhatatlan kísérője.)

Ugyanakkor a Forbes adatai alapján még mindig ők ketten a legtöbbet kereső futballisták (Neymarral szorosan a nyomukban), sőt2019-benmég mindig ők voltak az első két helyen az összes sportoló között is, ez2020-racsak a koronavírus-járvány hatására változott meg. Roger Federer előzte be őket, mivel az ő jövedelme már kevéssé függ a sportteljesítményétől, a döntő többsége szponzorációs bevétel, így őt a járvány miatti csökkenés is kevésbé érintette.

De 2020-ban nem az volt elsősorban szimbolikus, hogy lecsúsztak a fizetési lista éléről, és nem is az, hogy az elmúlt évtizedben immármásodszor iselőfordult, hogy nem kettejük közül került ki a világ aktuális legjobbja, hanem az, hogy meghalt Diego Maradona. Miért fontos ez?

Amikor én gyerek voltam, a nyolcvanas években, nem volt kérdés, hogy ki a világ legjobb futballistája: Maradona volt az első mindenkinél. Ha ő is kaphatott volna Aranylabdát az akkori szabályok szerint, akkor egész biztosan nem Messiék lettek volna az elsők, akik három győzelemnél is többet zsebelnek be. Maradona előtt legfeljebb csak Pelé lehetett ennyire egyöntetűen elfogadott No. 1., de a média akkori helyzetében nem nagyon volt realitása a globális összehasonlításnak, mivel inkább csak olvasni lehetett a legjobbakról. A modern média fejlődése Maradona idejében kezdett olyan szintre érni, hogy mindenki tudja-lássa, hogy ő a legjobb, és ő tényleg az volt. Aztán a kilencvenes évektől ez az állapot megszűnt: két évtizeden keresztül nem volt egyértelmű királya a labdarúgásnak. Voltak persze hősök rögtön Maradona után, mint Van Basten és Baggio, voltak aztán korszakos zsenik, mint a brazil Ronaldo és Zidane, de azt a státuszt, amit Maradona élvezett, nem érték el – részben persze éppen azért, mert addigra meg már a média vágtázó fejlődése révén hirtelen olyan sokat láttunk a nemzetközi futballból, hogy az óriási kínálatban nem is nagyon lehetett egyetlen uralkodó. Ezt az időszakot zárta le végül 2010 környékén CR és Messi, hogy ketten együtt „társkirályok” legyenek.

Mondhatni, mindannyian szerencsések vagyunk, hogy megérhettük a CRM-korszakot, és láthattuk játszani ezt a két futballistát. Tudom, az idősebbek erre azt mondják, hogy régen tele voltak az öltözők ilyenekkel, de egyrészt – szerintem – nincs igazuk, másrészt éppen az a mi kiváltságunk, hogy láthattuk, mennyivel tud többet ez a két játékos mindenkinél a saját korukban, milyen szinten voltak képesek „arcot”, karaktert adni a modern futballnak. Nem mellesleg, a sokszor túlzottan védekező felfogásúnak tekintett mai labdarúgásban képesek voltak visszahozni a támadófutball legendáját, korábban már elképzelhetetlennek hitt gólmennyiségekkel.

A rekordjaik felsorolásától – és főleg azok összehasonlításától – most eltekintek, szimbolikus az is, hogy az új év első napjaiban éppen egyszerre léptek átegy-egysaját mérföldkövet. Inkább éppen azt érdemes összevetni, hogy miben különböznek karakterisztikusan, mert ezek a különbségek megint csak azt segítették, hogy minél több emberhez elérjenek és minél több új szurkolót tudjanak adni a futballnak.

Amíg Messit a Barcelonához kötődő hűségéhez tiszteljük (még ha az elmúlt nyáron szíve szerint távozott is volna), addig Ronaldót éppen azért, mert több országban is képes, illetve képes volt abszolút csúcsteljesítményre, ami csak a legnagyobbak jellemzője. Kívülről a személyiségük is ellentétesnek tűnik, Messi sokkal befelé fordulóbbnak, CR pedig lényegesen extrovertáltabbnak, de persze ezt az eltérést a média is jelentősen felerősíti.

Sportmarketing szemmel nézve az is tipikus, hogy a két nagy sportszergyártó, az adidas és a Nike szponzorálása is „szembeállítja” a két játékost. Az persze logikus, hogy a két sportszeróriás megosztozik a két futballóriáson, de érdekesség, hogy amíg a válogatottban mindketten a „saját” márkájukban játszanak (Messi Argentínával adidasban, CR Portugáliával Nike-ban), addig a klubjukban ez pont fordítva van: a Barcelona Messi érkezése előtt is már Nike-ban volt, Ronaldo meg csak adidasban játszott, amióta elhagyta Manchestert. Végül is mindkét márkának jut tehát mindkét csillagból.

2020-ban aztán újra láthattuk őket egymás ellen pályára lépni, és mindketten játszottak – és gólt is szereztek – a Ferencváros ellen is a Bajnokok Ligájában, csak hogy maradjon még szimbolikus közös tényező a végére is.

A pályájuk csúcsán értelemszerűen nem fordulhatott elő, hogy egy csapatban szerepeljenek (és mivel a világválogatott-jellegű mérkőzések kikoptak a versenynaptárból, még ulibuli meccsen sem játszottak soha együtt), de lassan ez az opció is elképzelhetővé válik. Valahogy úgy, ahogy Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone sem csinált közös filmet, amikor a csúcson voltak, csak jóval utána.

És amíg a CR, Messi veterán ékpár néhány év múlva összeáll valamelyik amerikai, kínai vagy japán klubban, addig élvezzük még ki a CRM-korszak maradékát, mert bármilyen trónkövetelők legyenek is mögöttük, egyelőre nem látszik olyan futballista, aki utánuk úgy tudná dominálni ezt a sportágat, ahogy ők ketten.

#viseljmaszkot