Atlético: a csúnya futball a legszebb

Mert amit az egyik oldalról nevezhetünk szervezett, önfeláldozó futballnak, az a másik oldalról defenzív, élvezhetetlen játéknak tűnik, amikor a csapatbuszt is betolják a kapu elé, miközben az ellenfél próbál „szépen" futballozni, támadni, menni előre.

Rengetegszer láttuk már ezt sok csapattól, és a Bajnokok Ligája viszonylatában a Bayern–Atlético elődöntős párharc ebből a szempontból megidézte a négy évvel ezelőtti Barcelona–Chelsea elődöntőt, ahol szintén a „buszozók" kerekedtek a „futballozók" fölé: közös pont még Fernando Torres a győztes oldalon, és persze Pep Guardiola a vesztes oldalon.

De csúnya-e a csúnya futball?

Az én szememben épp hogy ez a legszebb: hiszen ettől lesz futball a futball.

A labdarúgás elsősorban azért a világ legnépszerűbb játéka, mert a gyengének itt van a legnagyobb esélye arra, hogy megverje az erőset. Még a többi labdajáték, csapatjáték sem tud ilyen kiszámíthatatlanságot nyújtani: kosárlabdában, kézilabdában vagy bárhol máshol az erős csapat nagy különbséggel veri a gyengét. Nyilván minél több a gól/pont egy adott játékban, annál többször mutatkozik meg a két csapat közötti különbség, annál jobban elbillen a mérleg nyelve az erősebb felé.

Márpedig a gyengék egyetlen esélye a „csúnya" játék.

De az én futballhősöm nem is a született zseni, aki olyat tud, amit nem lehet tanulni – őt lehet csodálni, de nem tudok vele azonosulni, hiszen a tudásának a lényeg éppen az, hogy másolhatatlan, mert ilyennek született, így én soha nem lehetek olyan, mint ő.

Az én futballhősöm az, aki csak annyit tud, amennyi tanulható, de azt bárhol, bármikor – olyan precízen és olyan fegyelmezetten, amennyire csak lehetséges. És persze aki nem szégyell kulizni, dolgozni, izzadni, és a lelátóra rúgni a labdát, ha éppen arra van szükség.

És ez a hős akkor válik persze igazi hőssé, ha megfelelő szervezettséggel és motivációval le tudja győzni a jobbat, ügyesebbet, tehetségesebbet (és akár gazdagabbat) – mert jobban akarta.

Az egyik kedvenc világbajnoki meccsem, amelynél keveset élveztem jobban, a 2006-os Svédország–Trinidad és Tobago csoportmeccs volt, ahol a Henke Larsson, Zlatan Ibrahimovic csatársorral szemben húzta ki 0–0-val a karibi csapat, egy félidőt emberhátrányban játszva.

Ezeken a hasábokon közgazdászként gyakran írok arról, hogy a pénz mennyire uralkodik a futballban (vagy inkább a futballon), de ez nem jelenti azt, hogy én feltétlenül élvezem is ezt, sőt: semmi nem adja vissza annyira az ember labdarúgásba, és úgy általában a mai modern világba vetett hitét, mint amikor a szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkező csapatok gyűrik le a gazdagokat.

Ezért olyan fontos például aLeicester City bajnoki címe, amely bátran nevezhető minden idők legnagyobb bajnoki meglepetésének, és bizony a Bajnokok Ligájára is ráférne végre egy ilyen meglepetés. Többször írtam már arról, hogy Real–Barcelona–Bayern München trió hegemóniája nem tesz jót a sorozatnak, ezért sajnáltam tavaly, hogy aJuventus elbukott a döntőben, és ezért bíztam abban az idén, hogy valakinek sikerül áttörnie a falat.

Ez persze nem lehet akárki, hiszen a BL-ben már olyan hatalmasak a csapatok közötti pénzügyi szakadékok, hogy akármilyen mélyről lehetetlen a csúcs közelébe érni. Mivel Európában az átlagos angol klubok költségvetése kiemelkedőnek számít, a főtáblára kerülő bármelyik angol csapatnak (így jövőre a Leicesternek is!) van esélye nagyot durrantani, de rajtuk kívül csak legfeljebb a közvetlen üldözők reménykedhetnek. AParis Saint-Germain példáulmár anyagilag is felnőtt a legnagyobbakhoz – ők tehát nem a gazdagokat legyőző szegénylegény lettek volna, ha révbe érnek, hanem a főnemesek közé lépő gazdag kalmár.

De idén újra az Atlético lett végül a „kiválasztott": ők sem az a kimondott csóró csapat persze, a 15. legnagyobb bevétellel rendelkeznek Európában. A piros-fehér csíkosok 187 millió eurója nem sokkal több a Premier League-ből kiesett Newcastle-énél, de jóval kevesebb az ugyanott harmadik helyen végzett Tottenhamnél, a Bundesligában ötödik Schalkénél vagy a Serie A-ban hetedik Milannál – de ami a lényeg, ez az összeg nagyjából harmada Real–Barca–Bayern triumvirátus költségvetésének (külön-külön, persze).

Szóval a BL-ben azért még mindig „kicsinek" is vehetjük az Atléticót, amely két év után került újra közel a nagyok trónjához: a végső sikerhez a mesebeli legkisebb királyfihoz hasonlóan a sárkány mindhárom fejét kell levágnia, hiszen a Barcelona és a Bayern eltakarítása után a Realt kell legyűrnie a döntőben.

Hogy miért éppen nekik sikerült ismét eljutni idáig (vagy éppen két éve a Realt és a Barcát megelőzve megnyerni a spanyol bajnokságot), az nyilvánvalóan nem gazdasági kérdés, mivel az anyagi lehetőségeik között feszülő óriási különbség ilyen gyakori eltüntetése egyszerűen nem normális. Az Atlético sikerének kulcsa egyértelműen Diego Simeone, a tökéletes edző a tökéletes helyen: lehet, hogy ő nem érne el hasonló sikereket más helyen, de az szinte egészen biztos, hogy ez az Atlético szétesne nélküle.

Az meg még biztosabb, hogy Simeone Atléticója nem a fergeteges támadójátékával fogja megverni a Realt a fináléban. A „csúnya" futball garantált – vagy nevezhetjük ezt szervezett, önfeláldozó futballnak is.

És ne felejtsük: ha a fogcsikorgató védekezés nem működhetne a futballban, akkor ez a sport nem az lenne, amelyet ennyire szeretünk.

Tessék hát élvezni ezt is!

SZABADOS GÁBOR