Juventus Bravissima – kár érte!

Talán nem szükséges bizonygatni, hogy a BL-re mennyire rátelepedett a Barcelona, Real Madrid, Bayern München hármas: az utóbbi években megkerülhetetlenek lettek a sorozatban, vagy ők nyerik (mint például az elmúlt három kiírásban szép sorban), vagy egyikőjüket kell legyőzni a döntőben, esetleg még egyet előtte – 2008 óta ez a helyzet.

(És 2008 óta nem tudott más Aranylabdát nyerni, csak Messi és CR, mint ahogy az Aranycipőket is egy kivétellel ők húzták fel virtuális lábukra... csak hogy még unalmasabb legyen mindez. És amikor a közvélemény megkérdőjelezte az Aranylabdájuk jogosságát, azt is vagy egy csapattárs miatt tette – mint Xavi és/vagy Iniesta esetében 2010-ben –, vagy egy bayernes miatt, mint Ribéry esetén 2013-ban.)

És ezek csak a puszta számok, a szubjektív érzékelés még durvább, hiszen látjuk, tudjuk, érezzük, hogy csak ez a három csapat kerülhet szóba, ha Európa – és így a világ – legjobbjáról, praktikusan a BL legnagyobb esélyeséről van szó. (Oké, még egy számadat: az összes fogadóirodánál ez a trió vezeti a 2016-os Bajnokok Ligája esélyeseinek listáját, mint ahogy tavaly, tavalyelőtt stb. is rájuk adták a legkisebb nyereményszorzót.)

Jó ez?

Szerintem nem, ezért lett volna jó, ha valamelyik csapat meg tudta volna törni ezt a nyomasztó fölényt. Persze már az is szép eredmény, hogy azért például a fent említett elmúlt három kiírásban egyaránt be tudott jutni a döntőbe egy-egy „kívülálló", amelynek sikerült az elődöntőben kivernie valakit a nagy hármasból, de aztán a fináléban már elvérzett egy másik beltaggal szemben. (Sorban: Dortmund, Atlético, Juventus.) És a történelem mindig csak a győztesekre emlékszik.

És hogy miért történik mindez így?

Pénz, pénz, pénz.

A Deloitte meghatározónak számítóéves bevételi listájánez a három klub immár évek óta az első négyben foglal helyet, vagyis ők gazdálkodhatnak a legnagyobb összegekből, ők fizethetik a legtöbbet a játékosaiknak, ők szerezhetik meg a legjobbakat – tömören és velősen ennyi a sztori.

Ebben az első négyben aManchester Unitedegészíti ki a fenti hármast, de óriási különbség, hogy az angol klubnak messze a legnagyobb a profitja a bevételeiből, vagyis jóval kevesebbet költ el a játékosaira, mint a többiek, ami meg is látszik az eredményeken. Őket pedig azok az „újgazdag" klubok követik, akik a közelmúltban kapaszkodtak fel a csúcsra (sorban: Paris SG, Manchester City, Chelsea), és az arab olajdollárokból élő párizsiak és kék-fehér manchesteriek példája kiválóan mutatja, hogy a nemzetközi sikerek nem jönnek azért rögtön maguktól, ahhoz kell rutin is a pénz mellé. (A Chelsea előbb kezdte, ám nekik is ki kellett várni azt az időt, amíg az angol bajnoki címek után a BL-ben is diadalmaskodni tudtak.)

De érdemes külön-külön is pár szót ejteni a Real, Barcelona, Bayern hármasról, hiszen nem ugyanaz áll a kiemelkedő bevételek mögött.

A Bayern esetében példamutató gazdálkodásról beszélhetünk (a pénzügyi fair playt mintha rájuk szabták volna...), ami a 2006-os világbajnokság után különösen fellendülő német piacon nagyon nagy erőfölényt tudott kialakítani. Ez egyébként egyben a Manchester United útja is (mögöttük a még félelmetesebb angol piaccal), csakhogy a már említett eltérő forrásfelhasználás miatt ők ezt kevésbé tudják most nemzetközi trófeákra konvertálni.

A hazai piac meghatározó szerepea Real és a Barcelonaesetében is igaz, de itt más szemszögből: ez a két klub óriási előnyben van a speciális spanyol szabályozások, „hispanikumok" miatt. Egyrészt nem gazdasági társaságként, hanem egyesületként működnek, így enyhébb előírások, beszámolási kötelezettségek stb. vonatkoznak rájuk, és nyereségre sem kell törekedniük, vagyis bátran futtathatják negatívba az egyenleget egy-egy játékos megszerzése vagy megtartása érdekében. Másrészt a televíziós bevételek elosztása Spanyolországban rendkívül egyenlőtlen, a két megaklub több mint harmadát viszi el a közösnek, ami hatalmas fórt biztosít számukra. (Éppen ezt próbálja most a spanyol parlament felszámolni, aminek sztrájk- és egyébfenyegetéslett a vége, egyelőre következmények nélkül.)

Nem állítom persze, hogy a sportszakmának nincsen semmi szerepe a történetben, hiszen akár ha a német utánpótlásrendszer 2000 óta tartó megújítására gondolunk (a Bayern esetében), akár a Barcelona akadémiai munkájára, ezek nyilván szintén fontos részei a mozaiknak, de ezeket a mozaikdarabokat csakis a pénz tudja összeragasztani az európai élfutballban. Márpedig ennek az élfutballnak javára válna a vérfrissítés – a Bajnokok Ligája fő vonzereje éppen a kiegyensúlyozottságában rejlett mindig is, hogy számos csapat nagyjából hasonló eséllyel indul harcba a végső győzelemért. Most úgy tűnik, mintha ez a kör leszűkült volna háromra. Ezért lett volna jó a Juventus győzelme, hogy a BL ki tudjon törni ebből a bezártságból. Már csak azért is, mert ha a már említett pénzügyi fair play tényleg elkezd teljes erővel dübörögni, akkor a lehetséges kihívók közül újabb csapatok eshetnek ki (mint a már idézett PSG és City), azaz még feltűnőbb lehet a belterjesség. Nem gondolom persze, hogy az UEFA vezetői emiatt fogják telesírni a párnájukat, de a bizniszt bizonyosan nem segíti.

Addig is lehet reménykedni tovább.

SZABADOS GÁBOR