Mire megy a magyar futball a pénzzel?

A magyar bajnokság elképesztően kiegyenlített lett, ezt mutatja az astatisztika, hogy a hétvégi forduló előtt a harmadik helyezett Debrecen közelebb volt a kieső helyekhez, mint az első kettőhöz, és ugyanez igaz a forduló után az újdonsült dobogós Újpestre is. Ennek oka egyértelműen a klubok költségvetésének stabilizálásában keresendő: a központi bevételek eltüntették a lényegi különbségeket a csapatok között, gyakorlatilag van két kiemelkedő költségvetésű csapat, míg a többi egy stabil középátlagból gazdálkodik – és ugyanez tükröződik vissza a bajnoki tabellán is.statisztika, hogy a hétvégi forduló előtt a harmadik helyezett Debrecen közelebb volt a kieső helyekhez, mint az első kettőhöz, és ugyanez igaz a forduló után az újdonsült dobogós Újpestre is. Ennek oka egyértelműen a klubok költségvetésének stabilizálásában keresendő: a központi bevételek eltüntették a lényegi különbségeket a csapatok között, gyakorlatilag van két kiemelkedő költségvetésű csapat, míg a többi egy stabil középátlagból gazdálkodik – és ugyanez tükröződik vissza a bajnoki tabellán is.

Tegyük hozzá, hogy a 12 csapatos bajnokság bevezetése (és a központi bevételek ezzel szinte egyidejű megugrása) óta most először kristályosodik ki ilyen tisztán az anyagi lehetőségek hatásai. A tavalyi év a Honvéd „csodájáról", a tavalyelőtti a Ferencváros egyeduralmáról szólt, és egyik sem tükrözte ilyen pontosan a klubok pénzügyi hátterét. AHonvédéppen azt használta ki, hogy egy ilyen stabil, kiegyensúlyozott mezőnyű ligában egyszer-egyszer fel tud törni egy kiemelkedő szakmai munkát bemutató csapat (főleg, ha a néhány gazdagabb egyesület gyengélkedik) – ezzel a recepttel lettek bajnokok a kispestiek, mint ahogy az anyagilag szintén rendkívül erős középmezőnnyel rendelkező Premier League-ben is ugyanígy varázsolt magának bajnoki címet aLeicester. AFerencvárosbajnoki címe idején pedig a Videoton nem tudott felnőni a saját lehetőségeihez, mint ahogy az őket még úgy-ahogy megközelítő klubok sem tudtak különösebb ellenállást kifejteni.

A klubok költségvetésének legnagyobb része a játékosok fizetésére megy el, és a fenti modell sokban megegyezik a futballisták jövedelmi viszonyaival is. Gyengén kereső labdarúgók már nincsenek az NB I-ben (mint ahogy a csapatok közül sem lóg ki senki lefelé), ellenben van egy stabil, jó keresettel rendelkező középmezőny, és persze a kiemelkedő jövedelműek. Ahogy anemzetközi összehasonlításis mutatja, talán éppen az a baj, hogy túlságosan is stabil ez a középmezőny – de erről bővebben nemsokára.

Mert előbb tegyük fel a kérdést: ha a csapatok eredményessége a klubok költségvetésével, és így a játékosok fizetésével áll a legszorosabb összefüggésben (márpedig azzal áll), akkor miért nem látszik a magyar csapatok anyagi erősödése a nemzetközi versenyképességünkön, miért nem javultak a nemzetközi kupákban elért az eredményeink?

Először is, ha egy klubnak több pénze van a játékosok fizetésére, akkor nem attól lesznek jobb eredményei, ha ugyanazoknak a játékosoknak fizet többet, hanem ha olyan játékosokat igazol, akik többe kerülnek, de jobban is teljesítenek. A magyar bajnokságban azonban a klubvezetők sok esetben nem tudták kikerülni azt a csapdát, hogy valódi minőségnövelés nélkül növeljék a játékosfizetéseket, így gyakran egyszerűen csak ugyanazok a futballisták keresnek többet, akik korábban is itt játszottak, vagy ha jöttek is újak, ők sem jobbak. A piac törvényszerűségei is ebbe az irányba taszították a csapatokat: a játékosok nyilván tudták-tudják, hogy a kluboknak több a bevétele, mint korábban, ez az ő alkupozícióikat is növelte, és ezt a bértárgyalásokon ki is használták. Nagyon fegyelmezett pénzügyi irányítás kell(ett volna) a klubvezetők részéről, hogy ezt a csapdát kikerüljék, és az sem feltétlenül elég, ha ezt a problémát maguk aklubvezetőkis látják.

És ebből következik a második probléma is: ha a jobb anyagi háttér szétforgácsolódik az eddigi játékminőséget relevánsan nem javító futballisták magasabb fizetésére, akkor kevesebb lehetőség marad megfelelő számú igazi klasszis szerződtetésére. Kétségkívül látható, hogy több nemzetközileg is értékelhető játékos van a magyar pályákon, mint korábban, de még mindig kevesen vannak és még mindig nem abból a kategóriából, amelyik európai ellenféllel szemben is képes egyértelmű előnyt jelenteni. A bérek fentebb említett kiegyenlítettsége tehát a nemzetközi versenyképesség szempontjából inkább hátrány, mint előny: többre mehetnénk kevésbé megfizetett átlagfutballistákkal és cserébe több jobban megfizetett klasszissal.

Persze amikor a közvélemény azon hüledezik, hogy mennyit keresnek átlagban az NB I-es labdarúgók, vagy éppen mennyi a legjobbak jövedelme, akkor talán furcsának hathat azt mondani, hogy még jobban fizetett játékosokra van szükség, pedig a fizetések játékosok közötti eloszlása egyértelműen erre utal. Nem a jelenlegi bértömegnek kellene tehát feltétlenül nőnie, hanem a játékosok közötti különbségeknek, hogy ne középmezőnyre folyjon el a pénz: mintha csak egy expandert húznánk szét.

Mindezeken túl természetesen az időtényező is fontos, hiszen egyelőre még csak néhány szezonnyit hagytunk magunk mögött a gazdaságilag erősebb NB I nemzetközi szerepléséből, és ennyi időn belül a véletleneknek, szerencsének, sorsolásnak is nagyobb szerepe lehet, míg hosszabb távon pontosabb következtetéseket lehet levonni. A futball nem csokiautomata, ahol felül bedobom a pénzt, alul meg kiesik az eredmény, ehhez néha több idő kell, ezt még (vagy már) Párizsban is tudják. De a magyar klubok nemzetközi előrelépését már éppen elég ideje várjuk ahhoz, hogy türelmetlenek legyünk.

No és ha a jövőbeni esélyeinket kutatjuk, akkor a fentieket még a Bajnokok Ligája és az Európa-liga idén nyáron életbe lépő átalakításával is össze kell vetni, és ez azt jelenti, hogy a magyar csapatok számára továbbra is a kisebbik kupasorozat főtáblájának elérése lehet csak a realitás.

Ami nem változott: csak magunkra számíthatunk, nekünk kell kiépíteni magunknak a felfelé vezető utat.