Bronchitis és asztma után három arany

A vancouveri téli olimpia legeredményesebb versenyzője, a norvég sífutó, Marit Björgen lett, aki öt versenyszámban indult, és mindegyikben dobogóra állhatott: három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet szerzett.  

A versenyzőnő 1980. március 21-én született Trondheimben. Természetesen már fiatalon kipróbálta a norvégok nemzeti sportját: a Rognes IL síklubban Svein Tore Samdal irányításával dolgozik. Kezdetben nem tartozott a kiemelkedő tehetségek közé: 1999-ben indult a junior vb-n, amelyen nyolcadik lett, és még annak az évnek a végén a felnőtt világkupában is bemutatkozott, de öt versenye közül egyiken sem végzett az első harmincban, azaz pontszerző helyen.

Elsősorban a sprintversenyeken jeleskedett, 2000. december 28-án egy ilyenen szerezte meg első világkupa pontjait is. A következő év februárjában már a világbajnoki csapatba is bekerült, ahol azonban csak hosszabb távokon nevezték. A 2002-es olimpiára is kijutott, ahol tagja volt az ezüstérmes norvég váltónak, amely csak a hajrában kapott ki a németektől. Egyéniben 15 kilométeren az 50., 30-on pedig a 14. helyen végzett.

A nagy áttörés a következő idényben történt: októberben Düsseldorfban, majd két hónappal később Clusone-ban megnyerte az első két sprintversenyt. Aztán a Val di Fiemme-i világbajnokságon is győzött ebben a számban, és az idény végén megnyerte a sprint-világkupát, míg összetettben a hatodik helyen zárt. A sprint-világkupa összesítésében a következő három évben sem talált legyőzőre, és eközben a hosszabb távokon is egyre jobb eredményei lettek. 2004 februárjában, a svédországi Umeában már 10 km-en is dobogóra állhatott, és az idény végén az összetett világkupában is második lett az olasz Paruzzi mögött.

A csúcsra a 2004–2005-ös idényben ért fel, amikor első ízben hódította el az összetett világkupát, és az oberstdorfi világbajnokságon három aranyat, valamint két további érmet szerzett. Győzött 30 kilométeren, Hilde Pedersennel a csapatsprintben, és a 4x5 km-es váltóval, második lett a 15 km-es üldözőversenyben és harmadik 10 kilométeren. Viszont meglepetésre sprintben csak a 16. helyen zárt, miután elszúrta a selejtezőt.

Ehhez képest a torinói olimpia katasztrofális volt a számára. A világkupa éllovasaként és toronymagas esélyesként érkezett, de Bronchitist kapott, ami aztán ki is hatott teljesítményére. Az üldözéses versenyt kénytelen volt feladni, s bár 10 kilométeren az észt Smigun mögött a második helyen zárt, az egyéni sprintben csak a 18. lett, ráadásul a sprint- és a 4x5 km-es váltóval is lecsúszott a dobogóról. 30 kilométeren pedig már el sem indult.

Az olimpia után egy héttel viszont győzni tudott Svédországban a híres, 45 kilométeres Vasaloppeten. Többek között ennek is köszönhetően az év végén újra megnyerte az összetett világkupát. A következő években azonban nem ment neki igazán: a finn Kuitunen mögött csak a második helyen végzett az első ízben kiírt Tour de Ski-n és az összetett világkupában is, míg a szapporói vb-ről két bronzzal (csapatsprint, váltó) tért haza. A következő két idényben mindössze egy egyéni vk-versenyt nyert, sokszor el sem indult, míg a 2009-es libereci vb-t érem nélkül zárta. Sokan leírták, és úgy tűnt, már soha nem lesz korábbi önmaga.

Aztán a holtidényben kiderült a gyengélkedés oka: az orvosok szerint asztmás lett, s ennek gyógyítására olyan szert kellett szednie, amely a Nemzetközi Anti Dopping Ügynökség (WADA) tiltólistáján is szerepel. A WADA azonban engedélyt adott neki ennek használatára, ami miatt a sportolónőt több vetélytársnője, köztük a lengyel Kowalczyk is – igaz, ő azóta már elnézést kért – meggyanúsította, hogy csak megjátssza a betegségét, és csak a doppingolás elfedésére találta ki az egészet.

Hogy ezért-e, vagy mert tényleg gyógyulófélbe került, nem tudni, mindenesetre győzelemmel kezdte az idényt 10 kilométeren, majd decemberben Davosban második, Roglában pedig első lett a sprintversenyen. Ugyanitt második lett a 15 kilométeres tömegrajtos versenyen is, majd – bár az összetett világkupa élén állt – gyakorlatilag az olimpiáig eltűnt.

Az olimpiai felkészülésért és első ötkarikás aranyának megszerzéséért feláldozta a Tour de Ski-n való indulást. Vancouverig már mindössze az észtországi világkupa-hétvégén vett részt január közepén, ahol Kowalczyk mögött második lett 10 kilométeren.

Újabb egyhónapos szünet után következett az olimpia, ahol 10 kilométeren bronzérmes lett a svéd Kalla és Smigun mögött. A sprintben aztán megszerezte az áhított aranyat! Ugyan sokak szerint csak szerencséje volt, mert a nagy esélyes szlovén Majdic éppen a selejtező előtt szenvedett súlyos balesetet (és lett így is harmadik), azonban aki látta a versenyeket, az tudja: Björgen a többiekhez képest egészen más sebességi fokozatban száguldott egész nap.

Ettől kezdve megállíthatatlan volt: az üldözőversenyben is már idejekorán leszakította a többieket, csaknem tíz másodperccel győzött. A csapatsprintet kihagyta, mert inkább a váltóra pihent, de megérte: ő volt a norvég gárda utolsó tagja, és bár a váltásnál még együtt futott az olasz Valbusával, ám az utolsó kilométereket már magányosan tette meg, és úgy is majdnem fél perces előnnyel ért célba, hogy a célegyenesben már hazája zászlóját lengette.

A záró versenyszámban, 30 kilométeren pedig akár történelmet is írhatott volna, hiszen soha egyetlen sífutó nem nyert még egy olimpián négy aranyat. Sokáig úgy tűnt, meg is lesz a történelmi negyedik elsőség, hiszen megint el tudott lépni a többiektől. Csak a lengyel Kowalczyk kísérte tisztes távolból, ám idővel utolérte és a célegyenesbe már együtt fordultak.

Ezután szívszaggató hajrába kezdtek mind a ketten, és végül Kowalczyk nyert három tizeddel. De talán csak azért, mert a lengyel éhesebb volt a sikerre, hiszen neki még nem volt aranya, míg Björgen már jóllakott a hárommal. A célban aztán ő volt az első, aki gratulált az olimpia előtt és alatt őt doppingolással vádoló társnőjének.