A nagy testvér hajtott a huszadik gólért - magyarok a téli olimpiákon 2.

A magyar jégkorong-válogatott három alkalommal vett részt téli olimpián. Először St. Moritzban (1928), együttesünk a 16 csapatos tornán 16. lett. Három meccséből mind a hármat elvesztette, Franciaországtól 2:0-ra, Belgiumtól 3:2-re, Nagy Britanniától 1:0-ra kapott ki.

Garmisch-Partenkirchenben (1936) már jobban ment: csapatunk a C-csoportból Belgium (11:2) és Franciaország (3:0) legyőzésével – mondhatni visszavágtunk –, a mieinket 3:0-ra megverő Csehszlovákia mögött továbbjutott, aztán kikapott a végül óriási meglepetésre aranyérmes Nagy-Britanniától (1:5), az ezüstérmes Kanadától (0:15) és a házigazda Németországtól (1:2). Miklós Sándor nyolc gólt szerzett, a csapat hetedik helyen végzett, ez a magyar jégkorongsport legjobb olimpiai szereplése. A 42 éves és 176 napos Farkas Mátyás az egész jégkorongtorna legidősebb sportolója volt, egy mérkőzésen, Kanada ellen lépett a jégre. A lebonyolítás szerint 25 válogatott indult, a selejtezőkben elért két győzelemmel jutottunk a középdöntőbe, ahol valamennyi meccsünket elvesztettük, így nem kerültünk a döntőbe.

Mindmáig utolsó szereplésünk Innsbruckhoz (1964) fűződik, ahol 16 résztvevő közül a 16. helyen végeztünk. Az 50 évvel ezelőtt rendezett tornán nyolc mérkőzésből nyolc vereség volt a mérleg. Az első rögtön az olimpiai bajnok szovjetektől megsemmisítő (19:1), az olaszoktól 6:4-re, az osztrákoktól 3:0-ra, a lengyelektől és a japánoktól 6:2-re, a norvégoktól 6:1-re, a jugoszlávoktól 4:2-re, a románoktól 8:3-ra kaptunk ki, Rozgonyi György valamennyi meccsen játszott, öt gólt ütött, a szovjetek ellen ő szerezte a becsületgólt.

Az innsbrucki olimpia döntőjében a szovjet „amatőrökből” álló csapat a valóban amatőr Kanadát győzte le 3:2-re. A profik ugyanis nem mehettek az olimpiára. A jégkorongot szintén főfoglalkozásban reggeltől estig űző szovjetek viszont igen – ismerjük el, szenzációsan játszottak.

A magyar együttes szövetségi kapitánya a csehszlovák Vladimir Kominek volt, annak köszönhetően, hogy az ötvenes-hatvanas években a szocialista országok a világbéke jegyében szakembercserével, edzőpartnerekkel is segítették egymást. 1962-ben az Újpesti Dózsa például a Slovan Bratislavával játszott, igaz, hogy 7:3-ra és 12:2-re kikapott, de a pozsonyiak emblematikus alakja, Dzurilla védett, a csatársorban pedig a nem kevésbé híres Golonka játszott. Mindketten a csehszlovák válogatott oszlopos tagjai voltak. Egy évvel az olimpia után (1965) a B-csoportos vb-n a magyar válogatott negyedik lett, ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a világranglistán a 12. volt. Ebben az esztendőben egyébként nyolccsapatos volt a bajnokság, aztán lassan elolvadt az Előre, a Spartacus, a Postás, az Építők, a Vörös Meteor és a BVSC is.

De ugorjunk még vissza az olimpia évéhez. Újpesten 1964 januárjában adták át a hokipályát a Megyeri úti stadion tőszomszédságában. Nagy szó volt ez akkoriban, az avatón az Ú. Dózsa 8:0-ra győzött a Fradi ellen. Fél órával a kezdés előtt már zsúfolásig megtelt a lelátó, háromezren látták a lila-fehérek abban az évben első bajnoki győzelmét a tartalékosan felálló FTC ellen. Hiába skandálta a Fradi-kórus, hogy „lila nadrág, lila zokni, a vereséget meg kell szokni”, a nyitányon éppen a vendégeknek kellett szokni… Igaz, azt is megszoktuk, hogy a Megyeri úton a jégfelújítás úgy történt, hogy egy katonai dzsipre szerelt tartályból csurgatták a vizet, azt pedig egy szőnyegszerű képződménnyel terítették el – a jégfelújító Rolba helyett…

Persze a szegénység nagy úr. Az innsbrucki csapat kapitánya, Raffa György, aki 1953–1971 között játszott a Ferencvárosban felelevenítette. „Ha a Megyeri úton összezsúfolódtak az emberek, félelmetes volt a hangulat. Azért is, mert a kispad szinte beékelődött a nézők közé.” A hátvéd ellenfele rendszerint az 1964-es olimpiai csapatban valamennyi mérkőzésen pályára lépő Zsitva Viktor volt, a hatvanas évek meghatározó balszélsője szerint a Fradi–Dózsák különös presztízzsel bírtak. Az olimpia évében például így alakultak a két csapat mérkőzései: a tavaszi idényben, amelynek végén az FTC lett a bajnok, a zöld-fehérek 8:6-ra, 6:5-re és 10:4-re győztek, egyszer kikaptak 8:0-ra, egyszer pedig döntetlenre mentek (4:4). Ősszel ('65-ben végül a Dózsa lett az első) az Újpest 6:0-ra és 5:4-re győzött.

De térjünk vissza az olimpiához: a mezőnybe kerüléshez selejtezőt kellett játszani, válogatottunknak egy pontot kellett szerezni utolsó mérkőzésén Olaszország ellen, Genovában 2:2 lett az eredmény. Innsbruckban torna első meccsét a nyitó napon a legjobb játszotta a 16.-kal, így Magyarországnak Szovjetunió jutott. Jakabházy László testközelből „élvezhette” az ellenfél látványos játékát.

„Végeredményben nagyon jó kis korong nélküli edzés volt.” Az FTC csatára 17. volt a keretben, Vladimir Kominek 20 játékosból választotta ki az utazókat. „Csehszlovák kapitányunk ismerte Anatolij Taraszovot, a szovjetek mesterét, mondta »nyugi, lenni nagy barát, kis arányú vereség lesz«, na ebből lett tizenkilenc-egy, úgy, hogy a szovjetek a végén hajtottak, hogy húsz gólt üssenek.”

A mieinket megfogta a nagy zakó, mert ekkora különbségre azért nem számítottak. „Alekszandrov, Ahmetov, a Majorov testvérek, Sztarsinov, Firszov, nemcsak villámgyorsan, szemre is tetszetősen hokizott.” Az akkor már edzőnek is készülő Jakabházynak abban viszont szerencséje volt, hogy a szovjetek az olimpia után vitték magukkal. Szerencsére ez nem málenkij robot volt, hanem tanulmányút, rögtön Innsbruckból Moszkvába. Így azt is láthatta, hogy a Vörös téren tízezrek ünneplik az olimpiai bajnok csapatot. Az elvtársak rendesek voltak vele, a nap végén a vacsoránál őt is egy liter vodka várta, mint a szovjet edzőket. Szabadkozott, hogy nem szereti az alkoholt, Taraszov csak legyintett, „nye problem", és lehajtotta Jakabházy adagját is.

Ám lassan úgy leszünk jégkorongozóink innsbrucki olimpiai szereplésével, mint futballistáink mexikói vb-részvételével: már-már ugyanúgy könnyes nosztalgiával emlékezünk az irapuatói 0–6-ra, mint az innsbrucki 1:19-re.