„Lázadóként fejest akartam ugrani a világba”

– A Facebook szerint nemrégiben Budapesten járt, és a városligeti Műjégpályán húzott ismét korcsolyát…
– Nem nagy hír, megesik ez velem – mondja Hunyady Emese. – Spontán edzést tartottam a szegedi görkorisoknak, a Tornádó edzője, Garzó Erika megkért, hogy segítsek nekik a technikában, és én az az ember vagyok, aki nem tud nemet mondani. Ismerem ezt a kis csapatot, ahogyan a szombathelyieket, a tatabányaiakat és a jászberényieket is, hiszen sokszor összefutok velük edzőtáborokban, ahová a férjemet, a svájci juniorválogatott edzőjét kísérem el. Egy szívfájdalmam van, hogy Budapesten nincs utánpótlás. Itt ez a gyönyörű pálya, amely európai színvonalú, amelynek csodájára jár a világ, és nincs kihasználva. Pedig nyüzsögni kellene rajta a sok-sok gyereknek. Tudom az okokat, de nem megyek bele, hogy miért van ez. Nem akarok mindig megmondóember lenni.

– Furcsa, hogy ön, aki nagyszerű karriert futott be gyorskorcsolyázóként, nincs jelen a sportágban.
– Pontosan mire gondol?

– Például arra, hogy edzőként építhetné idehaza a magyar gyorskorcsolyasportot.
– Higgye el, nagyon is jelen vagyok a gyorskorcsolyában. Svájcban ovisokat oktatok a kezdeti lépésekre, olykor a férjem csapatának segítek a technikában, és a téli idényünk másról sem szól, mint hogy ülünk a laptop előtt, elemzünk és nézzük a világkupaversenyeket. Valóban, úgy látszik, itthon egyelőre nincs rám szükség...

– Ön szerint azért, mert ma már inkább a short track van középpontban? Az eredményei miatt az lett a jobban támogatott olimpiai sportág hazánkban.
– A short trackesek régóta szárnyalnak. Hosszú évek munkájával jutott el a magyar válogatott oda, ahol ma tart. Hogy miért? Mert a versenyzők minden lehetőséget megkaptak hozzá. Volt támogatás, fel tudott épülni egy jól működő rendszer, amelyben egyébként azok a „srácok” dolgoznak, akikkel a nyolcvanas években együtt edzettem nagy pályán. De visszatérve a kérdésére. Mitől lenne jó ma Magyarországon a gyorskorcsolya? Volt egy Egyed Krisztinánk, aki egyedül kóválygott a jégen, de ugyanez elmondható Baló Zsoltról is, aki szintén egymagában küzdött az előrelépésért. Most egy Nagy Konrádunk van mutatóban, aki Kanadában készül, s akinek nagyon szurkolok az olimpián. Ám az utánpótlással senki sem foglalkozott, nem épített, nem fejlesztett. Itt a városligeti pálya, amely a versenyző tizennyolc éves koráig tökéletes helyszín a felkészülésre. Tudom, miről beszélek, hiszen én is itt edzettem, ismertem minden zugát, tudtam, melyik jégmester milyen jeget csinál, sőt, már rég osztrák állampolgár voltam, amikor visszajártam ide edzeni, a sikereimet ezen a pályán alapoztam meg.

– Sokan úgy gondolják, el kellett mennie az országból, hogy sportága legjobbja lehessen.
– Ez hülyeség. Tudja, miért mentem el? Mert képtelen voltam a fenekemen csücsülni. Tizennyolc évesen, lázadóként fejest akartam ugrani a világba. Volt itt a kis kommunizmusunkban egy boldog csapat, de untam, hogy mindig keletre megyek versenyezni, ezért 1985-ben Ausztriába költöztem, és férjhez mentem. 1988-ban Calgaryban már osztrák színekben indultam az olimpián, de ne higgyék, hogy Ausztriában kolbászból volt a kerítés. Az edzések mellett dolgoztam. Bécsben ugyan volt jégpálya, de nem volt sok jégidőm, így hazajárogattam edzeni. Tudja, nekem nem Ausztria, hanem a lengyel edzőm, Marek Stanuch adta meg a siker lehetőségét. Nála válhattam világklasszissá, az ő munkája révén lehettem már Albertville-ben bronzérmes, Lillehammerben pedig olimpiai bajnok és ezüstérmes. Kár, hogy nem korábban találkoztam vele.

– De az osztrák háttér csak kellett ezekhez a sikerekhez…
– Ahogy az előbb is mondtam, sokáig munka mellett sportoltam. Napi négy órát ültem a bankban, és a szabadnapjaimat gyűjtögettem, hogy edzőtáborokba, versenyekre mehessek. Az albertville-i olimpia után változott meg a helyzetem, akkor váltam úgymond profivá. Lett szponzorom, támogatásom, és az osztrák szövetség bankszámlára gyűjtögette nekünk a pénzt. Magyarországon van ilyen?

– Tudtommal nincs.
– Pedig jó lenne. A magyar sportolók szerintem fel sem fogják, milyen jó helyzetük van. A támogatási rendszernek köszönhetően szinte gyerekként keresnek milliókat, és csak remélni tudom, jól is gazdálkodnak velük. Ha már ennyi pénz folyik a magyar sportba, segíteni kellene őket abban is, miként tervezzenek jövőt maguknak. Ez nagyon fontos feladat lenne. Emlékszik még Catriona Le May Doanre? Igen? Na, jóban vagyok a kanadaiak kétszeres olimpiai bajnokával, aki nemrégiben mesélt arról, hogy Kanadában mentori állást kapott, afféle közvetítő szerepet tölt be a versenyző és a szövetség, az olimpiai bizottság között. Megoldóember, olyan feladatokat visz, amelyek intézése nem a versenyző, még csak nem is az edző dolga. Szerintem jó ötlet, hogy ilyen emberek legyenek a sportolóink mellett.

– Visszatérve az anyagiakra: korábban egy cikkben azt nyilatkozta, összességében jobban járt volna, ha Magyarországnak szerez olimpiai aranyat.
– Ez alapvetően így van, hiszen az olimpiai érmek után járó jutalmak, maga az életjáradék nagy segítséget jelenthet, de higgye el, amikor olimpiai bajnok lesz az ember, nem ebben méri a sikerét. Hanem az elvégzett munkában, a befektetett időben, fáradságban és a dicsőségben. Mert olimpiai bajnoknak lenni kiváltságos érzés – jutalomtól, életjáradéktól függetlenül. Egyébként – és most nem a pénzről beszélek – érdekes gondolatokat vet fel egy ilyen helyzet. Hogy ki is vagy valójában? Olyan érzés, hogy mindkét országhoz tartozol, és egyikhez sem igazán. És ez nem rajtad múlik. Kíváncsi lennék rá, hogy a hasonló cipőben járó sportolók erről miként gondolkodnak.

– Teljesnek érzi a pályafutását? Hiszen mindegyik olimpiai éremből van egy otthon.
– Hát, épp hogy nincs egy darab sem, mert ellopták őket. Amikor megkértem az osztrák olimpiai bizottságot, hogy legalább a lillehammeri érmekből készíttessen nekem másolatot, az volt a válasz, hogy lehetetlen, mert a lillehammeri hegyből kivájt gránitból csinálták őket. És hogy teljesnek érzem-e a pályám? Abszolút, bár az ember telhetetlen, és mindig felsejlik előtte a „mi lett volna, ha" gondolat. Sajnos a térdsérülésem meghatározta a pályafutásomat, hiába akartam még többet kihozni belőle, korlátozva voltam, és ezt be kellett látnom. A legutolsó műtétemet pedig úgy elszúrták, hogy még most is rengeteg gondom van a lábammal, a csípőmmel, s újabb műtétek várnak rám. De nem is akarok erről beszélni.

– Akkor beszéljünk a családjáról…
– Arról meg ők nem akarják, hogy beszéljek – nevet. – De azért kérdezzen, hátha felelek.

– Árulja el, olyan családban, amelyikben a gyorskorcsolya mindennek az alapja, a fia, Jasper hogyhogy más sportágat választott?
– Hát, én választottam neki. Először a kézilabdát, de most már egy ideje vízilabdázik. Tizenkét éves, öt nyelven beszél, és Svájcban egy magyar tréner, Fülöp Gergely irányításával készül. A férjem, Timo Järvinen finn, jelenleg ő edzi a svájci utánpótlás-válogatottat, és fizioterapeutaként dolgozik, mert Svájcban edzőként nem lehet megélni ebben a sportágban. Éppen ezért márciusban be is fejezi, túl sokat kell utaznia a versenyekre, az edzőtáborokba, és nehéz összehozni az életünket – mind időben, mind anyagilag. Maradunk majd a laptop mellett, és a saját kedvünkre nézegetjük a versenyeket.

– Nyilván a pjongcsangi olimpiát is nézik majd.
– Mint minden sporteseményt.

– Mit tippel, lesz magyar olimpiai arany?
– Nehéz kérdés. Mert egy olimpián nem csak a forma számít. Ezek a short trackes srácok tehetségesek, ügyesek, profik, de fontos az adott taktika és a szerencse ebben a sport­ágban. Bízom benne, hogy valóra tudják váltani az álmukat. És tudja, mit? Bízom abban is, hogy az ő sikerük révén a nagypályás korcsolya is fellendülhet Magyarországon. A Millenárison hamarosan elkezdik építeni az arénát, amely a korcsolyasportok fellegvára lehet. A tervek szerint lesz benne négy hokipálya, négyszáz méteres korcsolyapálya, és mire elkészül, jó lenne, ha koncepció is lenne arra, hogy miként vonzzuk be a gyerekeket ebbe a sportágba. Mert igazából akkor van értelme mindennek.