Örökre családtag – interjú a Kanadában élő magyar korissal

– Fáj a szíve kicsit?
– Nagyon szurkolok a short track csapatnak, ugyanakkor fáj a szívem, amiért nekem nem adatott meg, hogy olyan körülmények között készüljek, mint a mostaniak. Nem biztos, hogy jobb eredményeket értem volna el, de jó lett volna megtapasztalni, milyen a jelenben versenyezni. Nem érzem magam öregnek, de azt kimondani, hogy már sohasem lesz belőlem sportoló, elég kegyetlen érzés.

– Hasonlóan rossz érzés volt az is, amikor 2011 tavaszán kimondta, hogy vége?
– Érdekes, azt nem volt olyan nehéz kimondanom. Akkor érkezett a csapathoz a kínai edző, Lina, és a nyolcórás tréningek után elég könnyű volt belátni, hogy nekem az már túl sok, és sajnos a pályafutásom vége felé már elég gyakran voltam sérült is – úgyhogy minden a befejezés mellett szólt. A mai fejemmel mennyi, de mennyi mindent másként csinálnék! Rossz, hogy tudod, már nem mehetsz vissza a múltba...

– A maihoz képest az kétségkívül az őskorszak volt.
– Bárkinek elmesélem, hogy az olimpián nemhogy az enyémet, a lányok korijának pengéit is nekem kellett hajlítanom, nem hiszik el, vagy legalábbis nagyot néznek. Döbbenetes, hogy akkor így ment, márpedig így ment. De hát valahonnan el kellett indulni... Az is nyolc éve történt, amikor utoljára olimpián indultam, de a szívemben és a lelkemben sportoló maradtam. Nehéz levetkőzni a sportolói énemet, pedig azóta született egy kislányom. A versenyeket folyamatosan követem, miként az olimpiát is fogom. Az én időmben még nem lehetett élőben követni egy világkupa-viadal futamait, korábbi csapattársammal, Lajtos Szandrával is arról beszélgettünk nemrég, hogy mennyi minden változott.

– Újra és újra itt kötünk ki. Ha már a múltban kalandozunk, árulja el, mi maradt meg önben a két olimpiájáról, Torinóról és Vancouverről?
– Torinóban jóformán azt sem tudtuk az olimpiáról, hogy eszik-e vagy isszák. Minden szokatlan és minden más volt, ráadásul én mindkét olimpiára nagyon fáradtan érkeztem. Akkor még nem volt olyan, hogy valakit esetleg pihentetnek egy-egy versenyen, elcsigázottan pedig elég nehéz volt élvezni az olimpiát... Torinóban csak négyen szerepeltünk, két férfi és két női versenyző, s bár egy csapatot alkottunk, nem olyan értelemben volt az csapat, mint a vancouveri. A 2010-es olimpiára ugyanis a női váltó is kijutott, márpedig egy váltóval, egy váltóban mindig jobban érzi magát az ember, mint egyedül. Egyébként ha össze kellene hasonlítani a két versenyt, egyértelműen Vancouvert mondanám – ég és föld volt a különbség a két olimpia között, már ami a hangulatot vagy éppen a szervezést illeti.

– Torino és Vancouver kapcsán azért van valami közös is.
– Igen, az, hogy mindkétszer ezerötszázon szereztem pontot, holott inkább ötszázon kellett volna. De az olimpia az egyetlen, ahol a nőknél a rövid távval kezdődik a program, míg a többi világversenyen mindig az ezerötszáz az első, vagyis van időd, hogy megszokj mindent: a közeget, a jeget, a versenyzést. Nálam ez hiányzott az olimpiákon. Szerintem azért is sikerült jól az ezerötszáz, mert ott már abszolút felszabadultan versenyezhettem, s míg én teljes nyugalommal álltam oda a rajthoz, a többiek, az igazán esélyesek hibát hibára halmoztak a futamokban.

– Csak megdobogtatja a szívét, amikor az olimpiákról beszél, nem?
– Talán furcsa, de nálam nem a két olimpia váltja ki ezt az érzést, hanem a kétezres jászberényi gyorsasági görkorcsolya Európa-bajnokság. A szülővárosomban rendezték, mindenki nekem szurkolt, ott volt a családom, nyertem is, és mindenki velem örült. Ez mind annyira belém vésődött, hogy számomra ez az a verseny, amely még mindig megdobogtatja a szívemet. Hosszú Katinka is azt mondta tavaly a budapesti vizes világbajnokság után, hogy teljesen más élmény hazai környezetben győzni. Egy olimpián azért nem mindenki a te sikeredért szorít, a téli olimpián meg kiváltképp így van – kevesebb a drukker, kevesebben utaznak el a helyszínekre szurkolni, márpedig ahhoz, hogy igazán felfogd, mit értél el, kell az is, hogy lásd, örülnek az emberek az eredményednek.

– Mennyire tartja a kapcsolatot a mostani versenyzőkkel?
– Sokszor beszélünk, és ha hazamegyünk, találkozunk is. Legutóbb a nyáron voltunk Magyarországon, akkor Knoch Viktor volt az első, aki felhívott, hogy mikor látjuk egymást – összeeresztettük a kisfiát, Olivert és a lányomat, Annát. Azért jó érzés, hogy mindenki úgy tekint rám, mint családtagra. Olyan szűk közeg, olyan kis csapat ez, hogy aki egyszer is megfordult a válogatottban, örökre tagja marad ennek a családnak. Már a lányom is megfertőződött, folyton kérdezgeti, ha nézem a versenyt, hogy mikor fut Sanyi? És mikor Ádó? Kijelentette azt is: anya, én mind a két fiút szeretem.

– És ön mennyire szereti Kanadát?
– Az a helyzet, hogy minél több időt töltünk kint, annál jobban érezzük magunkat, ráadásul sokat segít, hogy egész nyáron otthon vagyunk, ami azért más, mintha csak két hét szabadságunk lenne. Szeretjük a québeci életünket, könnyű volt megtalálni a hangot az itteniekkel, már úgy értem, hogy a sportéletben.

– Mert egyébként az eleje nehéz volt?
– Ha tudtuk volna, milyen nehézségeink lesznek, nem biztos, hogy belevágunk... A férjem is sportoló volt, mindketten sok helyen jártunk a világban, de az teljesen más, amikor elköltözöl valahová. Mások a problémák, ráadásul mi nemigen tudtunk senkire sem számítani, mindent magunknak kellett megoldanunk azután is, hogy 2015 júniusában megszületett a kislányunk, Anna.

– Az angol mellett a francia nyelvet is elsajátították?
– Igen, de amikor 2010 nyarán kiköltöztünk Québecbe, hiába térképeztünk fel mindent és tudtuk meg, mit és hol kell befizetni, előfordult, hogy a rendőrök kivették a férjem alól az autót. Én meg voltam győződve róla, hogy mindent befizettem, amit kellett, aztán kiderült, hogy mégsem. Beszélünk franciául, de azért nem olyan jól, mint angolul, itt viszont a francia élvez előnyt – ha bonyolultabb ügyeket kell intézni, még ma is az angolt használom, viszont ilyenkor is érdemes előbb franciául megszólalni...

– Egyáltalán honnan jött ez a kanadai lehetőség?
– A férjem kapott itt állást, és az ide költözésünk utáni első évben én még korcsolyáztam. Emlékszem, volt egy világkupaverseny Kanadában, és a nézők nekem szurkoltak, nem a hazaiaknak. Aztán amikor visszavonultam, felajánlottak nekem is egy vezetőedzői állást a québeci klubban, ahol nyolc–tizennégy éves gyerekekkel foglalkoztam, de miután Anna megszületett, elköszöntem. Most tizennégy évesnél idősebbekkel dolgozom egy úgynevezett központi egyesületben, tulajdonképpen a válogatottba készítjük fel a versenyzőket.

– Azt, mondjuk, nehezen képzelem el, hogy kiabál az edzéseken.
– Pedig szigorú edző vagyok! Egyébként nehéz volt kezelni a magyar és kanadai mentalitás közötti különbséget is: otthon, ha sportol valaki, rendszerint azért teszi, mert el akar érni valamit, itt viszont sok esetben csak azért csinálja valaki, mert egyszerűen jól érzi magát az edzéseken. Azért is adtam fel az első itteni munkámat, mert nekem ez nem volt elég, kevésnek éreztem a velük való foglalkozást – én szeretnék elérni is valamit, így azokkal szeretnék foglalkozni, akiknek hasonló céljaik vannak.

– És mikor keresi az alkalmat rá Magyarországon? Másként fogalmazva, mikor költöznek haza?
– Nem gondolkoztam még ezen. Nyilván azért sem, mert meg vagyok elégedve a québeci helyzetünkkel, körülményeinkkel. Persze ha lenne olyan lehetőség otthon, amelyik tetszik, valószínűleg elgondolkodnék rajta. Azért az edzőség nem feltétlenül családcentrikus állás, és bár itt is lenne lehetőségem magasabb szinten folytatni a munkát, inkább vagyok családanya, mint tréner. Azokat a kihívásokat keresem, amelyek nem szorítják háttérbe a családomat.