Téli olimpia: „Nem szeretnék hangosan kimondani semmit”

– Vancouver vagy Szocsi?
– Heidum Bernadett: Egyértelműen Vancouver.
– Keszler Andrea: Én is Vancouvert mondanám, mégpedig azért, mert szerintem mindenki életében megmarad és másként marad meg az első olimpiai szereplése.
– H. B.: Nekem egyébként nem azért kedvesebb a 2010-as olimpia, mert az volt pályafutásomban az első, hanem mert maradandó élmény az a B-döntő: estünk-keltünk a jégen, és nemcsak mi, a többi csapat is, olyan volt az egész, mint egy háború. Nagyon belém égett az, hogy élet-halál harc folyt a jégen, már az boldogság volt, hogy egy ilyen csatában egyáltalán sikerült befejezni a futamot.

– Mondják, hogy az olimpia más, mint a többi verseny – kétszer már átélték ezt, így pontosan tudják: igaz ez a megállapítás?
– K. A.: Én ezzel teljes mértékben egyetértek.

– De miért más?
– K. A.: Eleve más egy olimpia légköre, és már az is más, ahogyan készülünk a versenyre. Ott más sportágak képviselőivel vagyunk együtt, és ami a mi sportágunkban abszolút eltérő a többi világversenyhez képest, hogy más ritmusban versenyzünk: öt napon vannak futamok, de köztük mindig van három nap pihenő.

– Nehéz ehhez alkalmazkodni?
– H. B.: Embere válogatja. Van, akinek kifejezetten előny a háromnapos torna, vagyis a többi világverseny, mert olyan jó az állóképessége, hogy még a harmadik napon is jó fizikai állapotban van. És van, akinek meg az a jó, hogy pihenőnapok vannak beiktatva a futamok közé. Ami engem illet, én a két olimpián ebből a szempontból nem éreztem semmiféle különlegességet, érzésre számomra az olimpiai program is olyan volt, mint a háromnapos világversenyek.

– A női váltó már Vancouverbe is úgy utazott, hogy mindenki várta, sőt elvárta a pontszerzést, aztán ugyanígy volt négy évvel később, Szocsiban is. Ilyenfajta elvárást most is éreznek?
– K. A.: Elvárás van, de nekünk ezzel nem kell foglalkoznunk. Ha felmegyünk a jégre, és ne adj’ isten, nem jutunk be a fináléba, csak a B-döntőbe, ott pedig nyolcadikként jövünk le a jégről, de úgy, hogy megtettünk mindent, többre nem voltunk képesek, akkor igazából lehet velünk szemben bármilyen elvárás…

– Mi a váltónk erőssége?
– H. B.: Szerintem az, hogy nagyon különbözőek vagyunk, éppen ezért jól kiegészítjük egymást. Erősíti a csapatot az is, hogy szeretjük és támogatjuk egymást, mindenben is mindig ott állunk egymás mellett.

– Az út eleje nem volt könnyű, hiszen a fiataloknak fel kellett venniük a fonalat és a tempót: kijelenthetjük, hogy mostanra csiszolódtak össze?
– H. B.: Időre volt szükség ahhoz, hogy összeszokjunk, és ahhoz is, hogy a fiatalok felnőjenek a feladathoz – nem fizikailag, inkább mentálisan. Tavaly, amikor én sérült voltam, már jól mentek a lányok, jó közösséget is alkottak, de a mostani idénytől ez csak fokozódott, hiszen már öten vagyunk képesek jó teljesítményre, és mind az öten erősek vagyunk mentálisan.

– Heidum Bernadett és Keszler Andrea – a két nagy öreg. Ezt hogyan élik meg?
– K. A.: Hát, megnőttünk, pontosabban felnőttünk.

– Egyfajta tyúkanyószerep is jut önöknek?
– K. A.: A legelején nem is ez volt a jellemző, egyszerűen féltek tőlünk a lányok. Kellett néhány hónap, amíg feloldódtak.

– Idézzem, mit mondott az évek múlása kapcsán az imént Burján Csaba? Szó szerint ezt: az idő előrehaladtával rendkívül zsémbesek lettek a lányok…
– K. A.: Csabi sokkal hisztisebb, mint én, ez a válaszom. Szóval mostanra a csapat öt tagja egyenrangú, sőt, néha azt érzem, én is tizennyolc éves vagyok. Fiatalon tartanak a „kiscsirkék”.

– Vancouverben és Szocsiban odaért a női váltó a pontszerző helyre: Pjongcsangban is ez az elsődleges cél?
– H. B.: Nem szeretnék hangosan kimondani semmit, mert nem szeretnék semmit sem elkiabálni… A női váltóval szemben nincs akkora elvárás, mint a fiúkkal szemben, és ez érthető is, viszont ha a tavalyi világbajnokságot nézem, amelyen ezüstérmesek lettünk, kijelenthető, hogy mi jobban szeretünk meglepetést szerezni, mint csalódást okozni. Nem is bánom, hogy mi, lányok nem vagyunk annyira a középpontban.